Csodálatod zengem

Hallom, értem, és tisztelem
gyönyörű szívedet.
Hogy értékes, jó vagy s fényes:
elárul a szemed.

Szavaid melegek s puhák,
velük takarózom.
Nevetésed út, feléd visz:
magam elé szórom.

Minden egyes mozdulatod
csupa báj, meseszép.
Nem elég, s téged nem mond el
semmi szó, se beszéd.

Valakit várok, hogy legyen
- de nem tudom nevét -
csüggedt életösztönömnek
utolsó menedék.

Nem érzem a fájdalmat, bár
talán kínoz engem.
Most ülök, majd járok, még élek,
s csodálatod zengem.

A Nap marad

  Van egy titkom. És csak egy titkom van, amit ha akarnék, se tudnék elárulni neked. Napjaim száma, gonosz- és jótetteim száma ez. Hallgatni fogok róla mindörökké: az élő semmit sem mondhat el, a holtat nem faggathatod. Miután elmentem, számolhatsz, de miért hiszed, hogy az eredményre vezethet? Annyi napot töltöttem itt, amennyi az engem körülvevő lelkeknek tetsző volt, s ők nem emlékezhetnek minden ilyenre, ahogyan én sem. Nem húztak egy vonalkát valamiféle füzetbe, akárhányszor csak rossz voltam, s ugyanígy följegyzetlenek maradtak szép cselekedeteim. Magam is annyit felejtettem már! A világ pedig nem kíváncsi épp erre az egyre, aki én vagyok, mikor milliárdok nevetik és inkább sóhajtják tele.
  Bevallom, nem akartam se vigasztalód, se gyámolítód, se tanácsadód lenni. Azt szerettem volna, ha nem szorulsz vigaszra, ha tudod, hogy senkinél sem vagy kevesebb (hiszen mindenki építeni és rombolni jött, e kettőért együtt, s te is így teszel, én is), azt szerettem volna, ha tudod, mikor és merre tedd a következő lépést. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha te vagy az erősebb.
  Tisztában vagyok már azzal, meddig enyém a világ, de ne gondold, hogy nem álmodom nagyobb részről belőle! Nem irtottam ki magamból a vágyakat. Gyakran vakon fogok menni ezért, olyankor könnyű lesz megbotlani, és fekve maradok. Belesuttogom majd a levegőbe, hogy tovább megyek, csak pihentetem az én bolond akaratomat egy kicsit. És amikor nyitva lesz szemem, de délibábos lesz a táj, eltéveszthetem az utat. Elveszett mégse leszek, mert ott az ember helye, ahol az ember van. Tudom, mennyi az enyém, és nem érem be vele. Ha küzdöttem eleget, semmiért akár, akkor elégszem meg. S talán amim van, az is kihullik kezemből. Ha meg kell lenni, kerülök szégyenbe, leszek méltóságától megfosztott, elsüllyedek az utolsók között valahol. Történhet szebben is.
  És most te, ha szerettél valaha is, jegyezd meg, amit mondok: nem számít, mi lesz velem, az a fényes ott az égen, a Nap marad.

Rossz szivemet borba vetem...

Rossz szivemet borba vetem,
dús lombú dalaim megiszom.
Sorvasszon el én bánat-hadam,
én bánat-hadam nevetem,
dús lombú dalaim megiszom.

Rossz szivemnek fáj a világ,
dalaim holt csöndbe hörögnek.
Bú-baj vagyok keserű magam,
fekete szirmú vád-virág,
dalaim jóslón dübörögnek.

Rossz szivemet csókolja bor,
mosoly-leányé nem lehetett.
Óh, mennyi-mennyi siralma van
annak, ki leült valahol,
s egy sajgó szívet borba vetett!

A nagy terv

Mit törődöm a világ gondjaival,
nem kell a világ most, csak a borital!
Pirulós jókedvem lesz énnekem ma,
a fejemben fog égni a gyehenna!
Nem tréfálok, amit mondtam, megmondtam,
biz Isten, úgy lesz! Megyek, s valahonnan
szerzek pénzt; s gyalázatosan leiszom
magam, aztán Kyrie eleison!

Csak a rend kedvéért

- Komolyan tudsz gondolni egyetlen mondatot is, amit nekem szánsz? – sivította az asszony, majd a kezébe vett egy fakanalat és azzal hadonászott tovább. – Hát milyen férfi vagy te? Hát milyen férj vagy te Lajos?

- Rossz? – hallatszott egy ártatlan, elcsukló férfihang, kinek becses tulajdonosa Tutajos Lajos a híres dráma és novellaíró. Szemét lesütve a konyha padlóját leste és a négyszögletes járólapokat számlálta. Jobb kezével a maga mellett lévő pultot támasztotta, hisz olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán.

- Már akkor éreztem, hogy részeg vagy, amikor beléptél az ajtón. Mond meg nekem, illik ez a viselkedés egy közel ötven éves emberhez? Szerinted ez a normális, hogy ilyen későn jössz haza tök részegen?

- Nem. – szólt a válasz, egy érezhetően hatalmas bűntudat teljességével.

- Na, látod. – hadonászott tovább asszony. – Fogalmad sincs róla, hogy micsoda kínokat álltam ki, amíg te részegen botorkáltál valahol az éjszakába.

- Nincs. – hümmögte Lajos.

- Persze neked mindegy, te rá sem hederítesz arra, hogy ez a másiknak rosszul esik.

- De én…

- Most én beszélek! – emelte fel hangját, miközben fakanalával Lajos feje felé suhintott.

- Sajnálom.

- Te mindig csak sajnálod. Az nagyon megy. De fogadni mernék megint azzal az iszákos költőbandával voltál, azzal a Tamással, meg a Szabolccsal, meg a tudjam is én kivel, valami Györggyel.

- Gergely. – javította ki halkan.

- Az tökmindegy. – legyintett. – Érdekel is engem. – kicsit megállt, hogy levegőt vegyen, de aztán egyből folytatta. – Biztos valamelyik lókötőnek megint születésnapja volt, akkor szoktad ilyen hülyére leinni magad. Na, had halljam melyik jómadár itatott le, kit ünnepeltetek?

- Engem.

Mindenek felett

E világ egyetlen, gyönyörűszép s örök.
Oly titokzatosak s mélyek a tengerek!
Oly kedvesek napjainkban az örömök!
Csak az elmúlás úr, az úr mindenek felett.

Szántók sima nyakában a virágmedál
feketébe játszik, ha jönnek éjfelek.
Fellobbantja a holdfény, rajta meg-megáll.
Csak az elmúlás úr, az úr mindenek felett.

Mosoly rejtezik születő ráncaidban,
furcsa vonalak barázdálják tenyered,
hiszel az időtlenségben holtodiglan.
Csak az elmúlás úr, az úr mindenek felett.

Házad csak nézi a változatlan utat,
valami apróra töri a köveket;
hallod-e? Idegen döngeti kapudat.
Csak az elmúlás úr, az úr mindenek felett.

Te állnál, s az idő csikorogva mozdul.
Kit még szeretsz, minek is kéri: ne feledd?
Mi soha semmit sem csináltunk rosszul.
De az elmúlás - úr mindenek felett.

Diméda és Édriel


  Hosszú, fekete, vászon kabátban, csuklyával a fején üldögélt Diméda Szigélisz az Ordas Orvvadász nevű kocsma egy távoli sarkában álló asztalánál. A hölgy éppen itala fölé hajolt és az elvállalt feladatának részleteit gondolta végig magában. Hosszú, vörös haja fehér ingére lógott, miközben nagyot ivott a korsó borából. Pörgött az agya, magában újra meg újra lejátszotta a nozduki varázslómesterrel folytatott beszélgetést. Ő maga, a nozduki varázslóakadémia egyik kitűnő tanítványa, aki alig múlt el huszonkét éves, de már megszerezte a mester rangot a tűzmágia terén. Nem véletlen hát, hogy rá bízták ezt a kétes ügyet.
  Azúria egy északi tartományában, Vorjonban, furcsa eltűnéseket jelentettek a lakosok. A hatóságok kimentek, vizsgálatokat folytattak, többször megpróbálkoztak a jókora kiterjedésű Árnyas-erdő átkutatásával is. Azonban egyetlen egyszer sem találták meg az eltűnt személyeket, szám szerint harminckilenc személyt. Pontosabban gyerekeket. Az eltűntek mindegyike gyerek. Semmit nem lehet tudni a holtartózkodásukról, a testi épségükről és, hogy milyen céllal rabolhatták el őket. A célok persze bármik lehetnek. Az egyszeri emberkereskedelemtől kezdve a rituális emberáldozatokig bármi.
  A hatóságok azonban mindaddig megelégedtek a céltalanná váló erdőkutatgatással és az ügy állandó eltusolásával míg az egyik eltűnt személy nem maga a vorjoni őrgróf gyermeke lett. Ekkor bekeményítettek a rend nem túl éber őrei és a legkegyetlenebb módszerekhez nyúltak, hogy bármiféle információt tudjanak szerezni az eltűntek hollétéről. Kínvallatások és kivégzések sorai követték egymást. A nép körében rettegés lett úrrá, nem csak a gyermekeket éjszakánként elraboló ismeretlen alakoktól, hanem a lassan tébolyba süllyedő őrgróftól is.
  Szerencsére Azúria uralkodónője, Szohlana királyné még időben közbelépett és ideglenesen eltávolította posztjáról a kétes elmeállapotú őrgrófot, akit börtönbe záratott és állandó orvosi ellenőrzés alá vetett. A probléma azonban ezzel még nem oldódott meg, az uralkodónő kiküldte Vorjonba,- azon belül is Szerzenda városába ahol az eltűnések történtek- a királyi nyomozóbizottságot. A királyi nyomozó elitalakulat már sokkal sikeresebbnek bizonyult, mint elődeik. Bár a gyerekeket nem sikerült előkeríteniük, de megállapították, hogy enyhe mágikus aura hatja át a környéket és ennek köze lehet az eltűnésekhez, mivel a területen ehhez hasonlót még csak soha nem is tapasztaltak. Az egyetlen mágiát használó csoport arrafelé csupán a Csillagok rendje volt. A Csillagok rendje egy csoportosulás, melynek tagjai csak nők lehetnek, akik felesküdték életüket az Istenek akaratának feltétlen szolgálatára és közvetítésére a halandó világ felé. Lényegében szent embereknek számítottak és senki emberfia nem tehette be a lábát a kolostoraikba,- a királyi család és a nemesi családok nő tagjainak kivételével-, aki nem volt legalább beavatotti státuszban a rendjükön belül.
  Mindezek ellenére, a gyanú a Csillagok rendje felé terelődött. Természetesen ezt nem közölték velük. Azonban nem is léphettek fel ellenük, nem tarthattak átvizsgálást a kolostor területén, mivel a rendet komoly előjogok illették meg. Beépített emberekkel sem próbálhattak meg bekerülni a rend belsőbb köreibe, mert ha kiderült volna később bármikor a dolog, az komoly belpolitikai ügyeket generált volna az országban. Így történt, hogy Azúria uralkodónője az északi, kicsiny varázslóállamhoz fordult segítségért.
  Ezt a varázslóállamot Nozduknak nevezik és egyetlen város található benne, amiről az ország is a nevét kapta, Nozduk. A városban működik az ismert világ legnagyobb mágusakadémiája, ahol a legkiválóbb és legnagyhatalmúbb mesterek tanítanak és szövik önző, alattomos kis terveiket a még nagyobb hatalom megszerzéséért. A varázslók többsége már csak ilyen. Nos Szohlana királynő a nozduki mágustanácshoz- ők irányítják az államot- fordult segítségért. Azt kérte tőlük, hogy küldjenek két kiváló varázslónőt, akik képesek beépülni a Csillagok rendjébe és kideríteni, vajon tényleg ők állnak-e a rejtélyes eltűnések hátterében. A nozduki tanács pedig beleegyezett. Egy kiemelkedő tűzvarázslót és egy hasonló tehetséggel megáldott levegővarázslót ígértek segítség gyanánt.

 Diméda feltekintett a poharából és kék szemeivel fürkészte a taverna vendégségét. Társát kereste, akit még nem ismert, de biztos volt benne, hogyha megjelenik a találkahelyen, vagyis az Ordas Orvvadászban, akkor Ő azonnal felfogja ismerni. Elvégre nem lehet nehéz dolga ez ügyben. A hosszú, fekete vászonkabát kötelező viselete a nozduki varázslómestereknek.
  Sajnos azonban tévedett. A találka időpontja délután hat órára volt megbeszélve, Ő viszont nem látott senkit sem a jól felismerhető fekete ruházatban. Többször körbejárta a kocsmát, kiment levegőztetni a fejét, de még hét órakor sem látott senkit sem feltűnni. Nagyon ideges lett a váratlan fordulat miatt és jobb híján visszament az asztalához és rendelt két üveget a legjobb borból. Lassan iszogatva fürkészte egy darabig az ajtót, majd egy idő után már csak a padlót nézte és fekete csizmájának orrát. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre idegesebb és türelmetlenebb.
  Az első üveg bor elfogyasztása után- mikor már ezért kellemesen részeg volt- fogta az egyik széket befordult vele a sarok felé, hogy senki se lássa és három ökölnyi méretű tűzlabdát hozott a létre, majd a levegőben reptette őket. Először lassan, majd egyre-egyre gyorsuló tempóban. Diméda bámulta a gyorsan forgó és meg-megnövekvő lángokat. Gyakorlatilag semmi energiájába nem került neki ez a kis bűvészmutatvány, de mindig jól elszórakozott vele, ha ideges volt. Az akadémián a vizsgák előtt is mindig a tűzlabdái megidézésével ütötte el az időt, míg a többiek véresre rágták a körmüket.
  Percekig eljátszott a gömbökkel, aztán egyszer csak megunta, mire a lángok hirtelen kialudtak és ő hátradőlve a székében a plafont kezdte el bámulni. Arra gondolt, hogy még nem is ismeri a társát, de már most nagyon utálja. Gyűlölte, ha megvárakoztatták. Azonban még várnia kellett. Igen sokat várnia, mivel a társ csak nyolc óra felé méltóztatott megérkezni.
  Amikor Diméda meglátta a közepes termetű, karcsú- tehát nagyjából vele egymagas és egy testalkatú- fekete vászonkabátot viselő nőt belibbenni az épületbe, nem is tudta, hogy örülnie kéne vagy őrjöngeni. De visszafogta magát, nem hagyta, hogy az idegesség elvegye a józan eszét. Gondolta megvárja, míg a másik észreveszi, elvégre azt az üzenetet hagyta, hogy a kocsma egy hátsó sarkában vár rá. Nos ez az újonnan érkező hölgynek nem igazán jelentett semmit, ugyanis elment a pultig, rendelt valamit, majd leült egy közeli asztalhoz és nagy szemekkel körbe-körbe pillantgatott. Természetesen nem szúrta ki Dimédát. Diméda viszont már sajnálta, hogy észrevette a nőt. Nem akarta elhinni, hogy az a hosszú, fekete hajú, hihetetlen mesterkélten járó, dús kebleit amennyire csak lehet kitevő, magassarkú csizmában kacsázó nő lenne az a levegővarázsló, akivel neki itt találkoznia kellene.
- Istenem, inkább várok még két órát, csak ne Ő legyen az.- siránkozott Diméda magának.
 Nem volt szerencséje. Egy röpke tízperces forgolódás és összevissza nézelődés után a fekete hajú nő felkelt és odament Diméda asztalához.
- Üdvözöllek! A nevem Édriel Tibelliusz.- mondta lágy, vékony hangján és kezet nyújtott Dimédának, aki meg volt győződve róla, hogy annál bárgyúbb mosolyt még életében nem látott, mint ami éppen akkor ült ki Édriel arcára.- Bocsánat a kis késésért.
  A kis késésért. Szóval a kis késésért? Hogy verném azt a csinos kis arcodat az asztallaphoz. Az a kis késés vagy két óra.
- Áh, semmi gond.- legyintett Diméda, miközben igyekezett elérni, hogy hangjából ne áradjon úgy a megvetés, mint amennyire az a gondolataiban megült.- Én Diméda Szigélisz vagyok, mester rangú tűzvarázsló.- mondta és kezet fogott Édriellel.
- Oh, már hallottam rólad, de nem hittem volna, hogy egyszer lesz alkalmunk személyesen is megismerkedni.- válaszolta Édriel. Ez a néhány szó jól esett Dimédának, olyan pozitív kicsengése volt, úgyhogy érdeklődni kezdett kicsikét.
- Nahát, és miket hallottál rólam?
- Hát, azt mondták rólad, hogy egy iszákos, pénzéhes, stréber, agresszív vörös sárkány vagy, aki az összes tanárnak és mesternek a kis kedvence az akadémián.
  Diméda úgy érezte, hogy ott helyben porrá égeti a nőt. Egyetlen ok, amiért nem tette meg, hogy nem tudta eldönteni: ez a nő tényleg ennyire hülye vagy csak szórakozik vele? Nem is nagyon tudta visszatartani a hirtelen fellobbanó érzéseit és ennek hatására több helyen tüzek lobbantak a kocsma számos pontján, mire nagy felbolydulás támadt. A természetesnek vehető mély értetlenkedés után mindenki vízért rohangált és kiabált. Azt már viszont senki nem kockáztatta meg, hogy az italával oltsa el a felcsapó tüzeket. Mindenesetre hamar megbirkóztak a helyzettel.
- És mond csak Édriel, kik mondták neked ezeket.- meredt a nőre Diméda gyilkos mosollyal az arcán.
- Hát elég sokan. De köztük volt Dunkan mester is például.- mondta Édriel, bárgyú mosollyal.
- Áh, az egy idióta.- förmedt rá a lányra Diméda.- Csak meg van sértődve rám még mindig, mert egyszer véletlenül leégettem a könyvtárat...
- Szóval te voltál, aki leégette?
- De nem volt szándékos, csak tett néhány illetlen megjegyzést az alakomra. Hát igen, akkor még igaz, ami igaz volt rajtam pár felesleges kiló. És a többiek?
- Hát ott volt még Ílía és...
- Ília? Az az ostoba liba. Persze, hogy ilyeneket mond. Mindig is féltékeny volt a tehetségemre.- ekkor egy önelégült és gunyoros mosoly futott végig Diméda arcán, aztán teljes nyugalommal leült az asztalhoz, ami szerencsésen nem gyulladt ki az előző váratlan "öngyulladásokban" és kinyitotta a megmaradt bort, majd húzott az üvegből.- Mondjuk ki nem volt az.
- Megértem a helyzetedet. Rám is mindig féltékenyek voltak a nők. De cserébe a férfiak imádtak.- válaszolt Édriel, majd leült Dimédával szembe.
- Hát nem az eszed miatt az tuti.- mormogta Diméda, majd húzott egy nagyot az üvegből.
- Tessék? Nem értettem, amit mondtál.- nézett nagy barna szemekkel a lány.
- Semmi, nem fontos. Tényleg.- vágta rá Diméda mosolyogva.
- Bevallom őszintén, amikor megtudtam, hogy melléd lettem beosztva egy ilyen fontos feladatra kezdetben egy picit aggódtam.
- Ugyan. Semmi ok az aggodalomra. Felderítjük az ügyet néhány nap alatt, én biztos vagyok benne.- mondta Diméda, mialatt valami számára nagyon érdekes dolgot talált az asztalon egy repedés formájában. Vigyorogva nézte, majd Édrielre mosolygott.
- Megmondom őszintén arra gondoltam, hogy nem fogunk jól kijönni. Úgy értem rosszabbra számítottam veled kapcsolatban. De látom csak részben voltak megalapozottak a rémhírek.
- Jaj, Istenem.- Diméda nagyot sóhajtott kínjában.- Mond csak, hány éves vagy?
- Húsz. De miért fontos ez?
  Diméda szemei elkerekedtek, nem akart hinni a fülének. Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen együgyű nőszemély, mint Édriel húsz éves korára már el tudta érni a mesteri rangot bármilyen mágiaágban is. Ez a röpke tény hamar fel is dühítette. Eddig meg volt győződve róla, hogy Ő a legtehetségesebb varázsló az egész akadémián- a nagymesterek és professzorok kivételével persze-, erre egy ilyen "ostoba libáról" kiderül, hogy két évvel fiatalabban sajátította el a mesteri rangot, mint Ő. Ezenkívül Édrielnak karcsúbbak voltak a lábai, a dereka, nagyobbak a mellei és hosszabb a haja. De ez persze csak másodsorban dühítette fel, csak hát az is ott volt és nem lehetett elmenni a dolog mellett.
- Na jó, térjünk a tárgyra.- váltott gyorsan témát Diméda.- A megbízatás szerint el kellett hoznod néhány fontos varázstárgyat, melyek nélkülözhetetlenek lesznek az álcázásunk szempontjából.
- Hogy mi?- vágott értetlen képet a másik.- Milyen varázstárgyak?
- Tudod, amik a megbízólevélben állnak.- Diméda akkor belenyúlt kabátja egyik zsebébe és egy levelet húzott ki onnan.- A következőkről van szó: Két darab mágikus esszencia elrejtő gyűrű, két pár nemesi ruházat, két ezüst tőr, egy pokoltűz varázstekercs és egy meteoreső varázstekercs.- Az utolsó két tárgynál enyhén elkerekedtek Diméda szemei.- Nahát, erre a kettőre nem is emlékeztem.
- Hmmm.- vágott aggodalmas arcot Édriel.- Azt hiszem tudom már miről van sző.
- Na, remek. Akkor, hol vannak? Kíváncsi lennék ezekre a tekercsekre.
- Hát, figyelj. Annyira nem is fontosak ezek a dolgok szerintem. Megoldjuk nélkülük is, nem?
- Hogy mi?- Dimédának leesett az álla és szörnyen gyanakvó szemekkel kezdett nézni a lányra.- Hol vannak a feladathoz kapott holmik Édriel?
- Azt hiszem, hogy elhagytam őket.- suttogta a lány.
  Hirtelen a kocsma több pontján ismét lángok csaptak elő a semmiből. Hatalmas zűrzavar támadt, kész csoda, hogy Édriel nem gyulladt ki a tűzvarázsló gyilkos pillantásai alatt. Lassan azért Édriel is kapcsolni kezdett és megfontoltan hátrálni kezdett az asztaltól. Diméda pedig, hogy lenyugtassa magát ismét nekiesett a borosüvegnek, ezúttal teljesen ki is ürítve a tartalmát. Miután megitta felállt és egyenesen Édrielhez sétált, aki eléggé rémültnek tűnt. A háttérben ezalatt folyamatosan zajlott a tűzoltás és idővel már csak néhány aprócska lángot taposgattak a vendégek és a kocsma alkalmazottai.
- Szóval.- vágott bele baljós nyugalommal és dühödt lángokkal a szemében mondandójába Diméda.- Lássuk csak. Késel két órát. Érted? Két órát megvárakoztatsz. Engem, a nozduki akadémia egyik legtehetségesebb varázslómesterét...
- Azért az egy kicsit túlzás sze...
- Ne vágj közbe.- torkolta le Édrielt Diméda.- Aztán, mikor megérkezel csak ülsz ostobán vagy tíz percig mire sikerül kiszúrnod, majd hozzám jössz és sértegetni kezdesz. Ezután felvágsz itt a szexi alakoddal...
- De én nem is...
- És még ezután közlöd velem, hogy a küldetéshez kapott tárgyakat, melyek között igazán ritka mágikus tekercsek is szerepelnek ELHAGYTAD?- kiabálta az utolsó szót jó hangosan Diméda.
- Annyira sajnálom, de tényleg.- próbálkozott a lány lenyugtatásával Édriel és ezalatt tett egy mozdulatot a karjával mely során sikerült kivernie egy éppen arrafelé elhaladó pincér kezéből egy teljes első és második fogást több pohár itallal együtt, melyek aztán mind Dimédán landoltak. Édrielnek még a szívverése is megállt egy pillanatra rémületében.- Úristen.- kiáltott, majd tett néhány mozdulatot a levegőben a kezével Diméda felé, mintha azzal szeretett volna próbálkozni, hogy kiszedje a tészta és húsdarabokat a lány hajából, de aztán inkább meggondolta volna magát. Diméda elég közel állt hozzá, hogy porig égesse az egész kocsmát és ha szemmel lehetséges lett volna gyilkolni, akkor kétségtelenül ott helyben végzett volna Édriellel.
- Ezt is nagyon-nagyon-nagyon sajnálom.-sipítozott Édriel.- Hogy lehetek ennyire ügyetlen. De semmi ok az aggodalomra. Tudok egy nagyon jó varázsigét, amivel könnyen kezelhetőek az ilyen foltok meg, meg hát úgy az egész.- próbálta menteni a menthetőt és gyorsan egy varázsige halk kántálásába kezdett. Diméda ezalatt némán, gyilkos tekintettel várta az eredményt. Bár ne várta volna. Amint Édriel kimondta az utolsó szót a bűbájhoz egyből nagy szélfergeteg támadt, ami felkapta Dimédát és bevágta a hátuk mögött álló asztal mögé, a lányra borítva az asztalt is.
- Uram Atyám.- sápadt el az arca a fekete hajú lánynak.- Akkor ez mégsem az a varázsige volt. Jól vagy? Esküszöm nem volt szándékos, de ha adsz még egy próbálkozást, akkor már tényleg megoldom. Ez csak egy kis malőr volt, semmit több.
 Nem kapott választ. Lassan megindult a feldőlt asztal felé, mire Diméda baljós nyugalommal emelkedett ki alóla. Hirtelen hatalmas lángok csaptak fel mindenfelé a kocsmában. Az emberek ordibálva és sikongatva menekülni kezdtek. Diméda ekkor egy mormogott néhány szót és egy termetes tűzgömböt formázott a kezei között.
- Ajjaj. Beszéljük meg inkább.- hezitált pár pillanatig Édriel.- Na jó, futás.
  Ahogy futásnak eredet Diméda elhajított a tűzlabdát egyenest a kocsma közepére, ahol földet érve robbant egy nagyot és mindent lángokkal borított be. Az egész épület lángokban állt. Mindenki menekült amerre csak tudott és csodával határos módon senki sem égett vagy fulladt meg. Hatalmas füstfelhő gomolygott kifelé az utcára a kiáramló emberekkel együtt. A lángok teljesen beborították a tetőszerkezetet, átrágták magukat a falakon és kicsaptak az utcára is. Édriel is sikeresen megmenekült a lángok pusztításától és az utcáról nézve szemlélte a lassacskán összeomló épületet. Körül nézett a körben ácsorgó, sikítozó, kiabáló, szörnyülködő embertömegen Dimédát keresve, de nem találta a lányt közöttük.
  Jaj ne, Diméda benn ragadt. Futott át a fején a lánynak. De, hogy lehetséges az, hogy egy ekkora tűzvészben senki nem égett meg és a lángok sem terjednek tovább?
  Ahogy ezt végiggondolta egy női alak fekete árnya kezdett kibontakozni a mindent beborító lángok tengeréből és közeledett az utca irányába. Diméda volt az és úgy sétált a borzasztó hőségben, a fullasztó füstben és az emésztő lángok között, mintha csak egy kellemes tavaszi sétára indult volna. Kiérve az utcára az emberek döbbenettől hangos moraja fogadta. Ő azonban nem foglalkozott velük, higgadtan Édrielhez lépett és karon ragadta.
- És most megyünk és megkeressük a varázstárgyakat.- mondta ellenvetést nem tűrő hangnemben Édrielnek.
- Rendben.- erőltetett mosolyt az arcára a lány és már tudta, hogy emlékezetes kalandokban lesz része a tűzvarázsló oldalán.

Meg akarom szerezni

Halkan jöttem,
nem kísért zaj, rivalgás.
Nem üdvözölt a földem.
Itt hízik a dinka lárma,
fullaszt a hivalgás.

Én túrtam ki,
amit úgy hívok: enyém!
Szeretnék itt maradni,
még meg akarom szerezni
nevető szíved én.

Fáj, nagyon fáj,
hogy én ily önző vagyok!
S néhány félszeg mosolynál
s néhány szerény költeménynél
többet nem adhatok.

A bús világ két szerelmes gyermeke

Eltakart arccal állunk a pusztában a szerelvények előtt,
Szél kapkodja maszkunk és viszi az égen a sok sötét felhőt.
A kezed fogom és szinte érzem gyorsan lüktető szívedet,
Csak mi vagyunk feketében ezen a késő őszi reggelen.

A boldog emberek felszállnak, mikor indulni kész a vonat,
Mi csak nézzük egymás arcát, mert nem terveztünk felszállni soha.
Aztán elindul a járat és csupán mi ketten maradunk hátra,
Hiszen tudjuk kisiklik úgyis, mert ez a könnyű útnak átka.

Búsan, de elragadva nézek bele szép, megértő szemedbe,
És ott látom magam a legcsalogatóbb kék világban benne.
Ledobjuk az álarcokat, hisz úgysincs már ki rosszallna minket,
Hogy feketében járunk és nem vágyunk egymásnál nagyobb kincsre.

Mégsem vagyunk egymásé, mert erősen tart a sorsnak börtöne,
Nem szakad el, mint egy ócska rongy, nincsen nála erősebb szövet.
Még csak árnyak vagyunk, egy-egy sorsát váró evilági szellem,
De egymásra találva, majd egy új világ kezdődik el csendben.

Én az őszből jövök, megsárgult falevelek jönnek utánam,
Te a tavasszal érkezel, virágot hoznak neked az ágak.
Egymás felé tartunk, mégsem fogunk találkozni a forró nyárban,
Mert még meg kell várnunk, hogy körbeérjen súlyos léptével a bánat.

De addig érezni és remélni kívánlak, akarlak téged,
Ha már ölelni nem ölelhet át égető, rab szenvedélyem.
És ha eljön majd az idő, hogy magammal ragadhatlak végre,
Aki megvetett is szeretni fog a szerelemért és érted.

Most fekete hajunkat és fekete ruhánkat kapkodja a szél,
A borús és fekete őszben nyer számunkra értelmet a lét.
Fekete füstfelhők szállnak az égen, a boldogság véget ért,
És csak minket tart meg a bús világ, mint két szerelmes gyermekét.

Az igazi harcos (jelenet)

 A kis asztalnál, hatan-heten ülték körbe Györgyöt. Minden szem a volt katonára szegeződött, és olyan csend volt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett.

- És a tenyereddel mi történt? – kérdezte valaki izgatottan a kis hallgatóság köréből.

- Az úgy történt, - kezdete, s erre mindenki egy kicsit közelebb hajolt hozzá, hogy jobban hallja. – hogy a nagy melegbe mindig felhólyagosodott a kezem, ha kesztyű volt rajta, így ha az őrmester nem látta egyből le is vettem. Egyszer aztán az arabok rajtunk ütöttek. A semmiből törtek elő az éjszaka közepén. Vad közelharcra került sor. Ekkor történt, hogy egy ellenséges katona szuronnyal rohant felém és én csak az utolsó pillanatba vettem észre. Már csak arra volt időm, hogy csupasz kezemmel rámarkolja az ellenség puskájának forró csövére, így megállítva  a szúrást. A tenyerem persze csúnyán megégett.

 Mindenki ámuldozva nézte a sebet György tenyerén.

- Máshol is megsérültél még? – kérdezte egy másik kíváncsi hang.

- Sajnos igen. – mondta, majd felállt és felhúzta az ingét. Az oldalán lévő öt centi hosszú forradásra mutatott. – Ezt egy repesz okozta. Nem nagy sérülés. A szerencsém az volt, hogy a mellény felfogta a kis csibészt, így nem fúródott olyan mélyre.

- Látom, a karodon is van egy csúnya seb. Ez tűnik a legkomolyabbnak. –szólt egy harmadik elismerően. –Hol szerezted?

- Valóban, ez egy nagyon csúnya sérülés. Az egész alkarom megégett, amint látjátok. – mutatta jobb karját. – Hogy hol szereztem? – mosolygott. – Ezt egy olyan csatatéren szedtem össze, amelyet még a legbátrabb férfiaknak sem ajánlok.

- Mi ez a hely György? – hebegte valaki?

- A köznyelv egyszerűen csak úgy hívja. – kis szünetet tartott. – a konyha…

Vándorúton

Hepehupás úton járok,
szakítok egy emléket
minden bokorról, s mindig int
az ág, ha odébb lépek.

Dalolni szoktam, miközben
lassan-lassan ballagok.
Mégis, mégis minden szépet,
jót s kedveset elhagyok.

Megtörülni poros arcom
megállok majd, ha lehet.
S úgy szeretném akkor sírva
kimosni a szívemet!

Hajlott úton poroszkálok,
néha felszáll egy madár,
és a szél jön. És a szél megy.
Tudom, most érik a nyár.

Gödrökbe tört úton járok,
görbe földön, köveken.
Elhagytam és elhagyattam.
Csak árnyékom vándorol velem.

Rólad

Átjutottál a világnak már vagy legalább húsz évén,
És még mindig ott állsz egymagadban a pusztaság mélyén.
Néhány barát és a magány maradt csak meg hű társadnak,
Meg egy-két ábránd, mely felsért sebeket vagy megvigasztal.

És szemed néha könnyes,- persze ha csak senki sem látja-,
Mert vágyod, hogy kincse legyen valakinek életed virága.
És a kulcs mely szívedet nyitja egy másik szívnek zárja,
Így mindkettőt ki kéne nyitnod, hogy rátalálj a boldogságra.

Mint az eleven hús, a sötétben úgy fogható meg a bánat,
Mint a vörös rózsák kora ősszel, úgy hervadsz el szobádban.
Menekülsz hát és emberek közé tereled az érzést,
Hátha elmúlik majd, mint az éjszaka a napkelte révén.

Vagy ellenszerre találsz, még ha kétes hatásúra is,
És a sötét érzések hadát, majd a remény váltja ki.
Ő meg majd végigrángat téged újból az utcaköveken,
Egyedül ismét pedig rájössz, hogy csak az élet játszott veled.

Minden érzésed kiforgatva, üresen fekszik melletted,
Míg valahol a melled alatt megnőtt a csalódottság ürege,
Tudod ott, ahol régen még a szív kapott nagyobb helyet,
Mikor még hittél benne tényleg, hogy van igaz érzelem.

Ma már nem hiszel semmi szépben, egyfolytában tagadsz,
De a szemed mélyén ott a lélek, ami megmaradt.
Legbelül persze érzed, tudod, hogy mindennek célja van,
És egy nap az élet kárpótolja majd az összes fájdalmadat.

Üldöző, ölető, tagadó

Engem is vesztembe rúgtatok,
táltosüldöző István király,
táltosölető Terézia!
Táltostagadó jelen napok.

Fehér falak között állok,
messzenéző révülésben,
megjárom a nagyvilágot,
de nem hallik sehol léptem.

Magas füvek közé megyek,
Napot fogok, Holdat fogok,
vízből merem az éneket,
forrás fölébe hajolok.

Gallyat gyűjtök, tüzet gyújtok,
égő tűzre szemem szegzem,
a lassú parázsra fújok
s fölizzik az a lelkekben.

Engem is vesztembe rúgtatok,
táltosüldöző István király,
táltosölető Terézia!
Táltostagadó jelen napok.

Sárkánytánc

Megremeg minden, mikor a hatalmas testek a földet érik,

Az arany és a fekete sárkány egymás húsát tépik.
Éles karmok szakítják széjjel a vastag pikkelypáncélt,
Titánok küzdelme dúl egy soha nem kívánt világért.

Milliárdok állnak magatehetetlenül alattuk,
És milliók pusztulnak el, mikor rájuk tapos talpuk.

Vérük tengerként ömlik és fullasztja a tömegeket,
A láng melyet egymásra köpnek vörösre festi az eget.

Hát vértől vöröslik a föld és lángoktól vörös az ég,
A sárkányokban mégis végtelen sok erő maradt még.
Szárnyaikat kitárva sötétség szakad rá a tájra,
Majd pusztító szélviharok tőrnek ki, amikor felszállnak.

Újra az égen már mint Istenek tornyosulnak fölénk,
Izzó, fekete szemükben hordják a Káosz örömét.
Innen lentről nézve harcuk olyan, mint a halál tánca,
Vagy, mint az életnek egy soha véget nem érő násza.

Kegyetlen viadalukban elfúlnak a napok és éjszakák,
Az összefolyó idő jelzi az új végtelennek hajnalát.
Mert magába érkezik a kör, bárhol legyen is vége,
Megmérni születtünk, mikor ránk csöppent a sárkányoknak vére.

És most csak állunk és nem értjük mi célra van az egész,
Miért küzdenek a sárkányok a vértenger bús egén.
Mi nézzük őket, de csak pikkelyeik csillognak felénk,
És beszövik világunk egy elszökő, de értékes életért.

Rosa canina

Mellé temessenek.

Zenélnek a fák. Körüldöngik a méhek a virágos koronákat, s e folytonos zajgás hasal a levegőre, föl-alá kúszik a fakopáncs az árok fölé hajló, vén, magas fűzfán. Fácánkakas kiált a térdig érő fű özönében, szól a kakukk, trillázik a feketerigó. Az égen gyűlnek és foszladoznak a felhők, nem maradhatnak együtt, szétfejti őket a nap, sugarai előtörnek egy résen, hogy aztán szétterjedjenek idelent az allékon, erdőkön, szántóföldeken, s áttetszővé tegyék az alig mozduló vizeket.

A kertekben már piroslik a cseresznye, s a seregélyek csapatai lesben állnak, és már lakmároznak is, ha lankad a gazdák ébersége. Kiszikkadtak, kemények az utak, s a tájon bóklászók ruhájába beleül a por. Illatba bújt a világ, s egy kicsit megpuhult a mi részvétlen életünk.

Harsány zöld és bágyatag sárga. Barna. És a szokott szürkeség. E színek őrködnek most. S rajtuk nyugszik az akácvirágok meg a bodzavirágok fehérsége. De csak a vadrózsa szirmai beszélnek nekem. Nézem, ahogy aláhullanak. Megfogta őket az alkony. Finoman ért hozzájuk, rajtuk hagyta az utolsó, halvány, szelíd fényfakadások könnyű pírját. Kivette öntestéből, nekik áldozta. De olyan is mind, mint a menyasszonyi fátyol.

Minden nyárelőn nyílni fog a vadrózsa. S ha én vadrózsát látok, rád gondolok. Ott uralkodol minden májuson, s egy daloló szíven.

Bosszú

 Péter, Tibi és Csaba unalmas pofával ültek a nagy fehér asztalnál és ettek. A munkahelyi étkezdét vagy inkább szűk konyhát, betöltötte a rágó szájak csámcsogásának vad zaja. A három férfi élvezettel falta az otthonról hozott ebédet, s villák mohón csaptak le a zsíros falatokra.

- Aztán végül is befejeztem. – mondta Tibi. – Nem volt könnyű, az igaz.

- Elhiszem… - szólt hozzá Csaba.

- Én nem tudom, hogyan sikerült neked ilyen gyorsan.

- Bevallom őszintén, magam sem tudom, de mondok nektek valamit fiúk, - hajolt előre a tál felett, kezét felemelve, s mutató ujját előre nyújtva. – nem is érdekel.

 Ezen mind a hárman teli szájjal elkezdtek röhögni és egyre jobban nevettek, szinte már fulladoztak. Ekkor egy nő lépett be a kis konyhába. A három férfi egy pillanat alatt abbahagyta a nevetést és mereven a tányérjába bámult. Teca volt az, a takarítónő, kis otthonkában és fehér gyógypapucsban egy felmosó vödörrel a kezében, melyből ezer féle tisztítószer lógott ki.

- Min nevettetek így fiúk? – kérdezte vidáman.

- Semmin. – mormogta Tibi. – Csaba mondott egy viccet.

- Na, én is had halljam.

- Nem lehet Teca. Disznóvicc. – védekezett Csaba. – Még a végén megbotránkozol.

- Hát jó. – mondta. - Ivott egy pohár vizet, majd kiment.

- Rettenet egy teremtés. – szólt Tibi. – Még a hideg is kiráz tőle.

- Te beszélsz. – méltatlankodott Péter. – Tegnap, amikor budin voltam elfelejtettem bezárni az ajtót és rám nyitott. Épp, hogy kijövök, már megy is be a rohadt kis sárga kesztyűjében takarítani.

- Valakinek azt is kell. – jegyezte meg Csaba.

 Beledobták a tányérjaikat a mosogatóba, majd lassan, komótosan elindultak, hogy lefejjék a kávéautomatát. Amikor végeztek mind a hárman visszaültek.

- Tudjátok mi a legidegesítőbb benne. – kérdezte Peti.

- Hogy mindig mindent tud és rettenet pletykás? – nevetett Tibi.

- Ez is, de amire én gondoltam az a hülye kesztyűje. Mindent azzal vakar, a budit is azzal takarítja, ennek ellenére egész nap le sem veti.

- Szerintem még otthon is hordja. – szólt közbe Csaba.

- Egy igazi boszorkány. – mondta Tibi. – Képzelem mit csinálna, ha megtudná, hogy így beszélünk róla a hát mögött.

- Szerintetek tudja?

- Nem hiszem… - mondta Peti. – Buta az.

- Na, de kuss! Hallom, hogy idefele csoszog. Menjünk inkább dolgozni.

 Gyorsan felhörpintették a kávé maradékát, majd beleszórták a poharakat a mosogatóba és már kint is voltak. Az étkező üresen maradt, de nem sokáig. Teca lépett be kis vödrével kezében és nekiállt mosogatni. Közben ezt mormolta magában:

- Még, hogy én buta… - miközben sárga kis kesztyűjében élénken cirógatta a koszos tányérokat és evőeszközöket.

Övé a világ

Merengve s szíveknek háttal.
Csend omol, az elmúlás közel,
hallgat az ég, őt nem űzöm el.
Övé a táj, a madárdal,
övé a világ. S aki ölel.
Értem jött most, és nem űzöm el.

Számomra megszűnik a zaj,
örök időkig alvó leszek.
Sírva sír, eljön és eltemet.
Hideg és kemény föld takar,
őrizni akar, és elfeled.
Madarak, csak csicseregjetek.