Hagyj el

Megláncolt kezeimnél fogva rángat magával a Szerelem,
Míg én véresen, térden csúszva a porban egyre csak kérlelem,
Hogy hagyjon egyedül végre, vagy ha nem, hát vesse rám kék szemét,
Mert unom már a hátát nézni és unom a részeg szenvedést.

De Ő csupán kitépett szívemet szorítja és nézi csendben,
Így nem figyel rá, ügyet sem vet elcsukló hangú kérésemre.
,,Hagyj el Szerelem!",- üvöltöm- és vér hajába a szél kap bele,
Majd visszanéz rám, hogy szép arcával kínozza meg gyenge lelkemet.

,,Foglyod vagyok, szolgád vagyok."- suttogom neki, kutatva kegyét,
Remélve, hogy megszán, miként egy Isten szánja meg gyarló gyermekét.
De nem hatódik meg, nem rezdül arca, csak ránt egyet láncomon,
Így üzenve, hogy bármit teszek nem tudok változtatni sorsomon.

,,Az enyém vagy!"- suttogja- és minden szavával éget legbelül,
,, Ha tényleg a tiéd lennék Kedves, nem fájna akkor az életünk.
Hagyj el Szerelem, hagyj el Kedvesem, jobb lesz nekünk külön halni meg,
Mint beteg szíveinket az álmoknak oltárkövén szentelni fel."

Szavaim nem érintik meg, csukva tartja vonzó vér ajkait,
Lelkére vette a világot, hogy elrejtse valódi gondjait.
,,Szerelem miért teszed ezt?"- kérdezem.- ,,Hagyj elsüllyedni végre!"
És ekkor emeli fel a szívemet, fölé az oltár kövének.

*

Vér csepegett a szent kövekre, vér folyt a fájó, szent szívekből,
Csalt velem a Szerelem, talán mert gyenge volt, talán mert megtőrt.
Gyönyörű testéből kitépte szívét és az enyém mellé rakta,
Vérünk az oltáron folyt egybe, lényünket, lelkünket összevarrva.

Önön lelkét, önön lényét áldozta fel, nem magáért, de értünk,
Hívén, hogy egymásnak szántak és egymásé is leszünk majd végül.
Most szívek és láncok nélkül, súlyok nélkül fekszünk egymás mellett,
És nem bánom már, hogy nem hagyott el, hanem megtette, amit kellett.