Rosa canina

Mellé temessenek.

Zenélnek a fák. Körüldöngik a méhek a virágos koronákat, s e folytonos zajgás hasal a levegőre, föl-alá kúszik a fakopáncs az árok fölé hajló, vén, magas fűzfán. Fácánkakas kiált a térdig érő fű özönében, szól a kakukk, trillázik a feketerigó. Az égen gyűlnek és foszladoznak a felhők, nem maradhatnak együtt, szétfejti őket a nap, sugarai előtörnek egy résen, hogy aztán szétterjedjenek idelent az allékon, erdőkön, szántóföldeken, s áttetszővé tegyék az alig mozduló vizeket.

A kertekben már piroslik a cseresznye, s a seregélyek csapatai lesben állnak, és már lakmároznak is, ha lankad a gazdák ébersége. Kiszikkadtak, kemények az utak, s a tájon bóklászók ruhájába beleül a por. Illatba bújt a világ, s egy kicsit megpuhult a mi részvétlen életünk.

Harsány zöld és bágyatag sárga. Barna. És a szokott szürkeség. E színek őrködnek most. S rajtuk nyugszik az akácvirágok meg a bodzavirágok fehérsége. De csak a vadrózsa szirmai beszélnek nekem. Nézem, ahogy aláhullanak. Megfogta őket az alkony. Finoman ért hozzájuk, rajtuk hagyta az utolsó, halvány, szelíd fényfakadások könnyű pírját. Kivette öntestéből, nekik áldozta. De olyan is mind, mint a menyasszonyi fátyol.

Minden nyárelőn nyílni fog a vadrózsa. S ha én vadrózsát látok, rád gondolok. Ott uralkodol minden májuson, s egy daloló szíven.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.