Gondolok rád

Szakadó esőben kereslek a város falai között,
Hátha megtalállak régi vágyaidnak romháza mögött.
Kívülről nyelem az esőt, belülről nyelem a könnyeket,
Fáj, hogy egyedül vagy a magánnyal és én nem lehetek veled.

Jól ismert terek és jól ismert padsorok áznak csendesen,
Az üzletek ablakaiból csak bús feketeség mereng.
Merre lehetsz?- kérdezem magamtól, de nem kapok választ,
Bárcsak ott lehetnék melletted, bárhol legyél az éjszakában.

Dühödt szél tépi a fákat és hajlítja az ágakat,
Mennyi lélek- köztük te is- érzi, nem otthon van a haza,
Hanem annál az embernél ki mellett szíve ismét szabad,
És szabadon zárható be újra a szerelem szárnya alatt.

Hát kereslek és ha megtalállak nem engedlek el soha,
A síron túl is őrzöm álmod, ha testünk szét is rohad.
És bár nem hiszel a mesékben, sem a szerelmes szavakban,
Nekem mégis hinni fogsz, mert csak velem tudsz lenni önmagad.

Egy nap majd minden fájdalom apró bolondságnak tűnik,
Ahogy a magány és szenvedés csókjaink közben megszűnik.
Életünk majd a sors óvó karjai között fog feküdni,
És míg szívünkre hallgatunk szerelmünk sem fog kihűlni.

De te még könnyen kihűlhetsz, ha nem találok rád időben,
Nem sokan bírnák ezt a vihart elég testi-lelki erővel.
Utolsó reményem, hogy legalább szavaim eljutnak hozzád,
Hogy tudd, nem vagy egyedül, mert én minden nap gondolok rád.

Csigaház

 Egy csigaházban lakunk. Kényelmes kis házikó, nincs vele semmi baj már évek óta. Értem ezalatt azt, hogy nem szorul renoválásra. A szomszéd, aki egyébként német, meg is mondta: „Das muss nicht renoviert werden.” Azért ráférne már egy vakolás. No, meg persze a virágágyást is gondozni kellene, mert Ő mostanság nem igen ér rá, így kezdenek kókadni a virágok.

 Ezen kívül egy szavam nem lehet a házikó ellen. Bár hozzá kell tennem, hogy a garázs sem valami nagy. Ezeket a csigaházakat nem építik hatalmas bejárattal, ennek hála, már másodszor húztam meg a kocsi visszapillantó tükrét. Bosszantó egy dolog.

 Egyet viszont kijelenthetek, a háziasszony (nyugodj meg, csak itt hívlak így) remekül főz és ezt részben a konyhának köszönheti. Ott bizony van minden kütyü, amihez én nem értek, de nem is akarom megtanulni, mikét használhatja őket az ember. Ha jobban belegondolok… nemrég panaszkodott, hogy egy új sütő kellene már. Sajna a hűtő se a régi. Mondjuk ki: a konyhára is ráférne egy felújítás.

 A többi lakrész viszont teljesen rendbe van. Kifogásom nincs ellene, hisz ez egy vérbeli csigaház, egy igazi szerelmi kuckó, hogy ne kelljen tovább ragoznom. Kuckóról jut eszembe. Tegnap már a harmadik rugó tört el az ágyba, hogy a fene essen belé. Két hete ráugrottam és sajna a lába is meglazult, így arra is ráférne egy alapos ácsmunka.

 Ezektől eltekintve egy teljesen masszív ház. Csak hát a tető… az nem valami tartós. Nem színezem a dolgot, múlt héten volt egy nagyobb eső és beáztunk, de nem is akár hogyan…

El akarok költözni. (Téged is viszlek, ne félj!)

 Beáztam

Jóleső érzéssel dobtam magam hanyatt a kanapén, belesüppedve a puha barna bőrbe. Percekig néztem a plafont, a semmit bámulva. Látom már mi itt a lényeg, de nem akarom kimondani. Mielőtt bárki bármi mélyenszántó, lélekbevágó leírást várna, megnyugtatom, hogy nem erről van szó. Egyszerűen beáztam.

Képtelenség, gondoltam, hisz múlt héten csináltam meg a tetőt, azóta pedig nem volt vihar, csak egy gyenge eső tegnap este. Tudtam fel kell mennem a tetőre, de nem volt hangulatom hozzá. Elaludtam.

Arra keltem, hogy kopog az eső az ablakon. Kinyitottam a szemem és egy kövér esőcsepp hullott az arcomba. Pont a szemem között talált el.

Hoztam egy tálat a konyhából, hogy felfogjam valamivel a vizet. Egy órával később ragyogó napsütés váltotta fel a felhős időt. A tetőn lévő lyuk teljesen kiment a fejemből.

Három nappal később, egy sötét reggelen fáradtan ülök a konyhába, egy bögre kávéval kezembe. Hallom, hogy süvít kint a szél, csak úgy tépi a fák lombját. Elered az eső. Kezemben a kávéscsésze benne a forró ital, mely az életet tartja bennem. Kövér esőcsepp indul meg a plafonról, majd egyenesen az italomba csobban. Előveszek egy tálat és ráteszem az asztalra.

Egy hétig esett. Már vagy tíz tál volt mindenfele a kis lakásban és tudtam, lassan választanom kell. Vagy nem eszek, mert nincs mibe főzni, vagy hagyom elázni valamelyik részét a lakásnak. Arra jutottam, hogy a nappali egyik szegletét, elárasztom. Így is lett.

A nap kisütött. Végre ott volt a lehetőség, hogy betömjem a lyukat. Ránéztem egy elázott újságra, milyen idő lesz másnap. Vihar és erős szél. Mára még jó időt mond. Hát akkor, lesz, ami lesz, én ma megjavítom a tetőt csak előbb eszek valamit. Gyorsan megebédeltem. Gondoltam nézem még egy kicsit a TV-t. Leültem a fotelba, és megnéztem egy filmet. Jó hosszú film volt, a végére el is aludtam és csak este keltem fel. A sötétbe már nem volt kedvem felmászni a tetőre. Majd holnap reggel megjavítom, gondoltam. Másnap kiurottam az ágyból egyenesen a bokáig érő vízbe...

Piliscsaba 2012.06.04.

Alszol?

Már a holdfény szobámba vág,
megtapad egy borosüvegen.
Vetetlen és kemény az ágy,
most az asztal mellett a helyem.

Csak feküdj le, sötét szemű,
körülpárnázva nem leszel itt,
de átjár az a létszerű
bódultság, mely belőlem eszik.

Nyugtasd meg, halkítsd szívedet,
kiforog az átok Föld innen,
én, csak én maradok veled,
még Káin, még a vágyaid sem.

S nem mozdulsz már, szépségesen
terülsz álmok gyűrte lepedőn.
„Alszol?” – suttogva kérdezem...
Tiéd e szoba s minden erőm.

Ha lenne még idő

Ha lenne még idő, talán mesélhetnénk még egymásnak,
Sorsokról, szívekről, dolgokról mik örökre szétváltak.
Nyugtatgatnánk egymást szelíd érintésével a testnek,
Hogy minden jóra fordul a végén, elég ha hiszünk benne.

Még válthatnánk pár búcsú csókot, vagy mondjuk egy búcsú szexet,
Mely után egymáshoz bújnánk szelíden, forrón, lihegve.
Belemélyednénk egymás szemébe, egyetlen válaszra várva,
Hogy örök-e a szerelem, vagy csak lényünknek egy édes árnya.

Ha lenne még idő, megtennénk mindent, hogy még több legyen,
És boldogok lennénk, ha megadná magát a végtelen.
Sokat látott tölgyfák hosszúra nyúlt árnyékában hűlnénk,
Még szíveinket a nyugati szél lágyan összefűzné.

Hátradőlve a fűben, számolnánk a bárányfelhőket,
Nevetve mutatnánk rá néhányra, hogy milyen furcsára nőttek.
Akkor tényleg elhinnénk, hogy csak egyetlen célból van az élet,
Hogy én a te férjed legyek, te meg az én drága feleségem.

Ha lenne még idő, oly sok mindent mondanék neked,
De mivel nincsen már sok, így csak annyit mondok, hogy ne menj.
Te is tudod, hogy meghalnánk, ha itt hagynál a peronon ülve,
Mert semmi vagy épp úgy, mint ahogy én is semmi vagyok nélküled.

 Ketten vagyunk

Ketten vagyunk a komor, bezáruló sötétségben,
Az ég felhős, nem ragyog le ránk a csillagoknak fénye.
A bánat és fájdalom szagát fújja lelkünkbe a szél,
A természet hallgat a fagyban, a fákon megül a dér.

A hideg mélyen rágja be magát testünk kérge alá,
Csontig hatol, csakhogy megfagyassza az ereink falát.
Leheletünk az orrunk előtt száll fel a levegőbe,
Testünk erősen vacog, mert szüksége lenne a hőre.

Ketten vagyunk és kitartón szorítjuk egymás kezét,
Míg az éjszakában kutatjuk fel a másiknak szemét.
Mély a sötétség,- mégis- nem él félelem a szívünkben,
Mivel mélyebb a kapocs, amely összeköti lényünket.

Kegyetlen és zord hideg tombol, eme kies világban,
Mi mégsem esünk térdre, mégsem hullunk bele a sárba.
Megöleljük egymást, forró csókot váltanak ajkainak,
Hidd el, együtt ki fogjuk bírni az életnek viszontagságait.
 

 Igazi kincs

Lassan járta a csillagokat és már több mint két évezrede úton volt, de lába meg sem érezte a megtett fényéveket. Látott ezer dolgot, s száz csodát, átélt már rengeteg örömteli pillanatot és varázslatos percet, de valahogy úgy érezte nincs helye a világban.

Egy nap aztán leült a Holdra, búsan, s nagy komoran leste a Földet. Nem értette, azt a sok apró teremtményt, akik kinézetre szakasztott másai voltak, miért is ilyen elevenek, s miért nyüzsögnek így. Nem nagyon izgatta dolog, hamar fel is hagyott az emberiség tetteinek fürkészésével. Indulni még nem volt kedve, gondolta hát, megpihen néhány napot és csak azután megy tovább.

Ahogy így ücsörgött, és a nagy semmibe nézett lábát lógatva, nem vette észre, hogy a Hold lassan fogyni kezd alatta. Csak későn jött rá a kellemetlen helyzetre, megbillent, majd zuhanni kezdett, egyenesen a Föld felé. Sokáig esett. Közbe elolvasott egy rövid költemény a neves írótól, NemSümegi NemTamástól, akiről még egy másik galaxisban hallott, hisz híre olyan messzire elért.

Földet ért. Leporolta magát, majd körbenézett, hogy hol van. Egy városba tévedt, ami tele volt emberekkel, akik mind siettek valahova. Senkinek nem tűnt fel érkezése, de ez így van rendjén. Mit lehet itt csinálni? Tette fel magának a kérdést. Van valami, ami tipikusan földi? Mi az, amit érdemes megtekinteni, átélni? Tudta, mindenhez idő kell. Arra jutott, eltölt néhány évtizedet, az emberek közt, s lesz, ami lesz, majd csak rájön, rejt-e magába bármi csodát is ez az amúgy kietlennek tűnő bolygó.

Kezdetben nem talált semmi érdekeset. Azok a dolgok, amelyek az emberiség büszkeségét képezték, mint saját felfedezései, egyszerűen untatták, hisz hasonlókat látott már számtalan más világegyetemben is. Valami újra vágyott, s reménykedett benne, hogy az emberiség megadhatja neki. Sokáig keresgélt, de sajnos nem talált semmit. Feladta a dolgot és úgy döntött, hogy továbbáll, egy újabb naprendszer felé. Leült egy padra, hogy gondolatait rendezze, mielőtt távozik. Csüggedten ücsörgött. Egyszer csak egy nő ült le mellé. Néhány percig csendesen ültek egymás mellett.

- Nem idevalósi, ugye? – kérdezte a nő kellemes hangon.

- Nem. – Fordult felé. Pillantásuk egy rövid időre találkozott.

- Messziről jött?

- Mondhatni. – a nő barna szeme szinte magába szippantotta, biztató mosolya pedig, melyet arca sugárzott, teljesen magával ragadta. Nem tudott megszólalni, csak lesett. Szíve vadul vert, s gyomra görcsbe szorult, ennek ellenére mégis kellemes érzés fogta el.

- És mi szél hozta erre?

- Kerestem valamit. – hebegte.

- És megtalálta?

- Azt hiszem, igen. – jelentette ki hirtelen.

- Akkor maga egy szerencsés ember.

- Az vagyok. – mondta halkan. Valóban az volt, hisz habár csak egy pillanatra, de átélhette az emberiség legnagyobb kincsét, melyet felénk így hívnak: szerelem. Azóta is itt tölti idejét.

Különváltak

Babér, borostyán, mirtuszból fejék:
mindenüket odanyújtók nyerik.
Szent téboly adja legszebb színeit,
emésztődés a versek erejét.

Föltornyosulnak a költők, de lent
buta viszály, szegényes vágy mozgat,
s kívánnak minden embert toronynak,
de árván pásztázzák a végtelent.
 

A szomorú szellem

Magányos akácfa állt a temető sírjai felett,
Az égen lustán kúsztak el a Hold előtt a fellegek.
A kora nyári idő langy melege ült meg a tájon,
És mégis volt ott valaki a sírkertben, aki fázott.

Szomorú szemei voltak és kissé átlátszó teste,
Életében gyönyörű nő volt még, de ma már csak szellem.
Csüggedten nézte, hogy hajolnak az akácfa ágai,
Holtában már viselte volna az életnek gondjait.

Egy életét, mely üresen is többet ért, mint a halál,
Mert mindig volt egy remény, amelyben elrejthette magát.
Most csendben görnyed a sírkövek hervadt rózsái fölött,
Mert a lét nem ért véget, csak megragadt két világ között.

És érezte volna megint a nyári eső illatát,
Vagy a hűvös keleti szélnek bizsergető fagyát.
Élvezte volna újra az ízek kellemes varázsát,
Vagy egy erős férfi kezének izgató tapintását.

De kit az élet és a halál is száműzött magától,
Jobb, ha nem gondol semmi jót sem jövőjének sorsáról.
Tudta ezt a lány is és szívesen sírni kezdett volna,
De ha nincs test, nincs könny sem és arc sincs, ahol a könny folyna.

Csak borús sötétség van és a mindent átható hideg,
Egy őrülten forgó, zord örvény, mely elnyel minden hitet.
Csak egy másik világ zavaros emlékképei vannak,
Koloncként, súlyként, csakhogy örökké emlékezz magadra.

Mindentől nagyon távol és mégis mindenhez oly közel,
Tudnia kell létezni úgy is, hogy már senkihez sincs köze.
Nincs több társasága, mint a sírok néma csontvázai,
És az átázott föld hideg rögeinek darabjai.

Hogy nappal volt-e vagy éjszaka az nem számított soha,
Hisz a magány és a fájdalom ott mindig ugyanolyan.
Egy élhetetlen mocsár, egy nyúlós kátrány szerű massza,
Egy hely, ahová csak a bánatot viheted magaddal.

Sodródni a végtelenség márvány hullámai alatt,
Elfogadni a halált, ha már egyszer élni nem szabad,
Majd elfogadni az életet, ha már halni nem lehet,
Végül eldobni messzire a maradék reményeket.

Hát ez lenne a lét a szomorú szellemek számára,
Ebben a kínban osztozik a temető bús leánya.
Ki most is biztosan ott üldögél az akácfa mellett,
És csendben várja, hogy végre vége legyen a végtelennek.

Jó szándék

Ádám, a tizenöt év körüli vékony fiúcska gyorsan futott át a réten. Futásra termett teste, és hosszú lábai nagy előnyt jelentettek a nyílt terepen. Szaladt, hogy érezte szinte süvít mellette a szél, s kopott, sáros cipője nyomán egymás után repkednek fel a rögök.

Gyors léptekkel rohant fel a töltésre, de a laza talaj, melyet az eső megáztatott, kicsúszott lába alól. Megbotlott, de mielőtt hasra esett volna, kezével megtámasztotta magát. Az utolsó néhány lépést már négykézláb tette meg.

Felért a töltés tetejére, egy pillanatra szétnézett, majd lerohant a másik oldalon, s futott tovább. Keze, és lába egy merő sár volt, de ez nem zavarta. Már jókora távot megtett a töltéstől, amikor hirtelen megállt, körülnézett, majd leült egy szárazabb fűcsomóra. Belenyúlt cipzáras zsebébe, s egy kisegeret vett elő.

- Most már biztonságban vagy, itt már nem bánthat a macska és a gonosz egérfogó sem csaphat be. – kitárta markát, és féltve eleresztette az apró, szürke jószágot. – Menj, szabad vagy! – mondta mosolyogva. – Menj! – Érezte, most valami jót cselekszik, de azt nem tudta, hogy amit tesz, miért is jó.

Még egy darabig nézte az egeret, majd felállt és elindult visszafelé. Nem siettet, lassan lépkedett a töltés felé, de azt már nem láthatta, mikor egy fürge sólyom karmával a védtelen rágcsáló felé vetette magát, s elragadta azt. Nem baj Ádám, legalább a szándék megvolt.

Csillagvégtelen

Szeretlek úgy, ahogy a fákat,
ahogy a kelő Nap erejét,
ahogy az ágy melegét
és ahogy engem szeret a bánat.

Szeretlek úgy, ahogy a Holdat,
mikor sarló s mikor nagy, kerek,
ahogyan szerettelek,
mikor még botlásaim se voltak.

Szeretlek úgy, ahogy a fészket,
melyről szállnak dalos madarak,
ahogy tetőt a falak
és ahogy a sarjadást az élet.

Szeretlek, mert elrendeltetett,
mert ebben világakarat van,
s az ember mind alattam,
csillagvégtelen vagy fejem felett.

A sötét színház

Nem volt kikövezve az út, amin át eddig eljöttünk,
És egyetlen ember sincs, aki itt állna mögöttünk.
Ne aggódj, ha eddig kibírtuk, most is ki fogjuk bírni,

Ha már kihívtuk a sorsot, nekünk kell vele megvívni.

Minden álom, minden vágy abban az üres kastélyban vár,
Elég hinned bennem és legyőzzük a kétségek hadát.
Én hiszek benned és nem félek, pont úgy, ahogy eddig sem,

Pedig mély volt mindig a sötétség és csontig maró a hideg.

Bár most éhes varjak krákogása kísérti lelkünket,
A falakon belül csak a hold fényének fagya lüktet.
Nagy levegőt vegyél, mikor kezemet ráteszem a kilincsre,
És azonnal futni kezdj, mert odabent nem várnak kincsek.

Bús félhomályban, vastag porhalomban alszanak a régi bútorok,
A falakon festmények lógnak, könyvekkel vannak teli a polcsorok.
A recsegő deszkákon drága, keleti szőnyegek porban pihennek,

Egy útvesztő a kastély és múltunk sok darabja köszön vissza benne.

Acélozd meg a szívedet és benne az akaratot,

Egy út van csak a célig és ha eltéveszted én meghalok.

Hang el ne hagyja szádat, egyetlen lépést se tévessz,
Hát eljött az idő végre, hogy az otthonomba léphess.

*

Futottunk, ahogy csak bírtunk, hosszú szobák sorain át,
Én elől, Ő mögöttem. Ügyeltünk, hogy ne ejtsünk hibát.
Lépteink alatt a por felszállt és megragadt a ruhán,
A piszkos ablakokon szürkén sütött be a holdsugár.

Sikolyok és ordítások visszhangzottak a falakról,
Egy idő után már vértől volt sikamlós a korhadó padló.
Mi csak rohantunk, nem néztünk hátra egy másodpercre sem,
Termek százain vágtunk keresztül és értünk egyre mélyebbre.

A gyér fényben árnyalakok baljós sziluettje tűnt fel,
A szemük parázslott, valami furcsa, démoni tűzzel.
Emlékek lehettek egykor vagy bűnöknek torz szörnyei,
Friss húsra voltak éhesek és mi pont ott voltunk nekik.

Rohantunk, ahogy csak bírtunk, az életünkért kellett szaladni,
Karok nyúltak ki a sötétből és a földre akartak rántani.
Rothadó hús szaga terjengett az egyre szűkülő folyosók között,
Olyanok voltunk akkor, mint két őrült, akiket a sorsuk üldözött.

Majd a mindent megülő homály egy csarnokban ért véget,
Átjárta a holdfény és oszlopok fehér sora védte.
A csarnok alja szép medence volt, teljesen feltöltve vérrel,
Közepén ott csillogott egy új élet reményének fáklyafénye.

Ezernyi sikoly fájdalma vergődött a hatalmas csarnokban,
A labirintus szíve szinte dobogott, vörös fénybe vonva.
Belemásztunk a vérbe, derékig ért, és a fényig mentünk el,
Aztán csend lett, és az árnyak a medence széléhez kövültek.

Akkor hátra néztem és majd belehaltam abba, amit láttam,
Mert nem volt mögöttem semmi, csak a vér, a homály és az árnyak.
Nem volt ott mellettem, csak a fagyos levegő nyomta a vállam,
Eljött velem és én elvesztettem Őt a téboly sötét színházában.
 

Az első benyomás mindig fontos!

 Négy rózsabokor állt egymás mellett, tele nagy vörös szirmú virágokkal, melyek kellemes illattal töltötték meg a környéket. Már egyenként is gyönyörű látványt nyújtottak, de így együtt képesek voltak lenyűgözni bárkit.

 Bálint már öt perce tétován ácsorgott a ház előtt, melynek kertjét az előbb említett virágok díszítették. Barátnőjével beszélt meg találkozót, és oda igyekezett épp, amikor meglátta ezt a kis kertet. Úgy döntött szerez egy rózsát a lánynak, de azt még nem tudta hogyan. Nagy nehezen sikerült rávennie magát és odasétált a csengőhöz. Középkorú férfi nyitott ajtót.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.

- Jó napot. Elnézést a zavarásért. Arról lenne szó, hogy amikor elmentem a háza előtt képtelen voltam nem észrevenni azokat a gyönyörű rózsákat.

- Köszönöm. Valóban szép darabok, és rengeteg munkám van bennük. – mondta büszkén.

- Ebben nem kételkedem. Igazából azt szeretném kérdezni, hogy vágna-e belőle egy szálat? Persze kifizetném. – tette hozzá gyorsan.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de nem.

- Kérem. Tudja, a barátnőmnek vinném és ennél szebb virágot nem találnék neki sehol.

- Azt meghiszem. – mosolygott. – De sajnos így sem adhatok. Még soha nem vágtam le egy szálat se, tudni illik, az balszerencsét hozna.

- Ebben az esetben, elnézést a zavarásért. Viszlát.

- Viszont látásra.

 Bálint csalódottan lépett el az ajtótól, megtett néhány métert, visszafordult, hogy megbizonyosodjon róla, a férfi bement már a házba, majd bicskáját előkapva, egy gyors mozdulattal levágta a legszebb rózsát. Tudta, hogy barátnője örülni fog a virágnak, így bűntudata hamar elpárolgott.

Negyed órás séta után már ott is volt a parkban, ahova a találkát megbeszélte barátnőjével.

- Szia Lilla. – köszönt neki egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Szia. – ölelte meg a lány.

- Hoztam neked valamit. – vette elő háta mögül a virágot.

- De hisz ez… - tátotta száját. – Ez… gyönyörű. Köszönöm

- Hidd el, megérdemled. – vigyorgott Bálint.

 Egy darabig sétáltak, közben pedig megbeszélték az aznap történteket, majd leültek egy padra.

- Ma én is készültem valamivel. – mondta Lilla sejtelmesen.

- Kíváncsi vagyok.

- Arról lenne szó, hogy szeretnélek bemutatni apukámnak.

- Remek ötlet. – lelkesült fel Bálint. – Már épp itt az ideje.

- Azt hittem nem fogsz neki örülni. – mondta meglepetten.

- Már régóta várok erre. – mosolygott a fiú. – Már hónapok óta járunk, de még azt sem tudom, hogy hol laksz.

- Nincs messze, gyalog is mehetünk.

- Jól van, akkor induljunk is. – pattant fel izgatottan. – Már szeretnék a szüleiddel találkozni.

- Lenne még valami.

- Mi?

- Tudod, - mondta kicsit lehangoltan. – én csak apummal élek.

- Furcsálltam is, hogy anyudról soha nem beszélsz, de nem mertem megkérdezni, hogy miért.

- Anyum meghalt, autóbalesetben, négy évvel ezelőtt.

- Sajnálom. – szólt részvéttel.

- Csak szerettem volna, hogy tudd. – kis csend. Lassan elindulnak, s megtesznek néhány lépést. Bálint nem szól semmit, nem is tudna. A kínos csendet a lány töri meg. – Apum azóta, minden évben ültet egy rózsabokrot a ház előtt.

- Szép szokás.

- Nagyon szerette anyut. – újabb csend. – Azok a rózsák is pont ilyenek, mint amit tőled kaptam.

- Merre is laksz?

- Itt nem messze. Látod az utca végén azt a fehér házat, ami előtt kis kert van?

- Igen. – mondta idegesen a fiú, majd nyelt egy nagyot. – Látom.

- Ott lakom.

 Odaértek a házhoz, melynek kertjében négy rózsabokor virágzott, s pompás vörös szirmaik lágyan lengtek a kellemes késő tavaszi szellőben. A lány bevezette Bálintot az előszobába, ekkor jelent meg az apuka is.

- Szia papa, bemutatom neked Bálintot. Ő az, akiről már annyit beszéltem.

- Szervusz. Pintér Tamás. – nyújtotta kezét a férfi. – Azt hiszem már találkoztunk. Te szerettél volna a rózsából egy szállal, ha nem tévedek. – ebben a pillanatba szeme a lánya kezében lévő virágra tévedt. Tekintete mindent elárult, s Bálint érezte egy kínos pillanat következik.

- Igen. – sütötte le szemét.

- Na, és találtál végül hozzá hasonlót valahol? – váltott át hirtelen vidám csengésűvé a férfi hangja.

- Nem. – válaszolt, s látta, miként néz a férfi nagy szemekkel a Lilla kezében lógó virágra.

- No, sebaj. Csináltam muffin-t. Éhes vagy?

- Nem nagyon.

- Apu nagyon finom muffin-t tud csinálni. – szólt Lilla.

- Kicsim még van egy adag a sütőben, kivennéd gyorsan, mert még odasül, addig én beszélgetek egy kicsit Bálinttal.

- Persze. – szaladt el a lány.

- Sajnálom, hogy levágtam a virágot. – mondta Bálint, miután a lány elment.

- Nem baj, de többet ne forduljon elő. – mondta komolyan. – Nem megmondtam, hogy szerencsétlenséget jelent, ha levágsz belőle egy szálat? - mondta, majd elindult a fiúval együtt az étkező felé.

Ajánlom E.-nak. (Nem lett hosszú, mint ígértem, de sajna csak ennyi tellett írói tehetségtelenségemből.)

Vers a Mindenséghez

Borulj ágyam fölé, mikor alszom,
óh ég, nézz le a szívemig éjjel,
leheld be titkos varázsigékkel,
s ejtsd bele e két szót: »Nem haragszom.«

Mart sebeit estharmattal öntözd,
és takard el, hogy ne láthassa más,
sötétség kell, hűvös, és hallgatás,
rejtek kell a csillagos ködök közt.

Legyen részemmé a végtelenség,
melyben porszem az ember világa,
ez, ahol félelmes lavinákba
omlanak a nappalok s az esték.

Csak egy percig megengesztelődjek;
érezzem azt, hogy érdemes élni,
hogy ki csalódott bennem, megérti:
nem születtem jónak és erősnek.

 Gödör

A gödrünk szélén csendben ülnek meg az aljas árnyak,
Az alján pedig lassan rothadó holttestek várnak.
A szürke csontok a földből hegyesen kiállnak,
A nyirkos rögök mindegyike vörös vértől lázas.

A kövek jéghideg sírfedőként borulnak a földre,
Alóluk férgek hada mászik ki a felszíni ködbe.
A levegő fagyos, fáj mikor leér a tüdőbe,
Bár elfelejteném, miként hasít a fagynak éles tőre.

Pedig felejteni a gödör mélyén nem olyan nehéz,
Te is itt voltál egykor, mégis por és hamu lettél.
Vagy tévedek és én lettem semmivé a sötétségben?
Ha igen, hát keresel-e úgy, mint ahogy én kereslek téged?

Vérben, mocsokban, bogarak tömegén át az éjben,
Mélyebbre is süllyednék, mert mindent megtennék érted.
Az, hogy nem vagy már itt, az egyetlen dolog amitől féltem,
És ha jobban féltem volna, talán te is féltél volna értem.

Most a kemény földből kiálló csontok tűhegyén térdelek,
Az eget nézem, az eget kérdem, hogy van-e menhelye.
És nincsen válasz, nincsen jel, mert minden a homályba vész,
A felhőktől fekete égbolt alatt én tovább mégsem haladnék.

Mert ez a mi gödrünk, a sírunk, két kezünkkel vájtuk ki,
Szűk, de mégis elvesztünk benne, múltunktól múltunkig.
Meghalok vagy megtalállak, meghalsz vagy megtalálsz,
Sötét verem az élet és a szélén megül a halál.
 

Vers a behódolás korából

Mégsem tudtam vigyázni rád,
keveset tettem, mint sokak,
rejtelmekkel várt a világ
s nem felügyeltem sorsodat.

Most itt állok, visszajöttem,
nézlek - de nem mosolyogva,
lábad elé hull a könnyem,
lélekrontók szegény foglya.

Miért tűrtél annyi verést,
miért kellett nekik hinned,
hogy bal mellünkön ütve rést
gyógyítják a sebeinket?!

Hallgattál nyájas beszédre,
mely mögül bűzlik a szándék
s undorító dőreségbe
szédültél, ez az ajándék.

Előttük állasz meztelen,
minden ízed odatárva,
egy alázkodó esztelen,
bús magamutogatása.

Győz akkor is, ha megszakad,
ki szép vágyait megőrzi,
de ha eltagadtad magad,
nem akartál sose győzni.

Fényességed lehámozva,
nem vagy több taszigált testnél,
elvesztél egy élethosszra
s nem emlékszel, honnan estél.

Rendszerükről affektálva
hibátlanságot hazudnak;
Ember voltál, hogyne fájna,
hogy az ő kezükben tudlak?!

Vörös hajú lányok

Van egy tiszta vizű tó, mely innen igen távol fekszik,

Óvó hegyek között mélye titkok hadát rejti.

Csendes reggeleken még néha lelátni az aljára,

Ha nem szól közbe a hullámok búskomor csapkodása.

A felszín alatt néhol magányos hajóroncsok állnak,

Máshol pedig lassan szétmálló néma testek áznak.

És lustán úsznak körbe-körbe a hírhedt fehér cápák,

Míg alattuk zárva fekszenek a régi kincses ládák.

És bizonyára ezernyi csodát rejt még e kék lepel,

Melynek habjait kutatta vágyón egy lánynak zöld szeme.

A lány egy stég korhadt deszkáin ülve lógatta lábát,

Míg lázas elméje szerető szívekről szőtte álmát.

Maga sem tudta hol van és hogy hol vannak emlékei,

Színes álmok vad örvényében tanult meg felejteni.

Ködös tekintete egy messzi, másik világról mesélt,

És kétségtelen, hogy jól hallhatta annak minden neszét.

Talán éppen ezért, nem is vette jó sokáig észre,

Hogy a hullámok közt két női test úszott fel a fényre.

És vörös hajú lányok voltak kik kiléptek a partra,

Az egyiknek szeme kék volt, míg a másiknak meg barna.

Vonzó, fiatal testüket nem takarta el semmi sem,

Fekete tőrökkel kezükben hagyták hátra a vizet.

Ezt látva a réveteg lányka gyors melléjük sietett,

Mint aki hosszú ideje várta volna már e percet.

A jövevények számára nagyon ismerősek voltak,

Úgy érezte ismeri őket, csak épp nem tudta honnan.

Szemükbe nézve nehéz súly telepedett keblére,

Szavak nélkül szóltak hozzá, mégis mindent tisztán értett.

Félve nyújtotta előre két törékeny, vékony karját,

Míg a szél lágyan vetette hátra hosszú szőke haját.

És hiába volt bizonytalan a mindig éber elme,

A test csak a szívnek kényszerítő óhaját követte.

Miután ruháit levette, a fövényre fektették,

Édes illatokkal csitították feltörő félelmét.

Majd míg az egyik nő karját haja fölé feszítette,

A másik a fekete tőrrel csuklóját átmetszette.

A vér nem lelte örök útját a felvágott erekben,

Úgy ömlött ki mint egy folyó, melynek kevéssé vált medre.
A föld és a szőke fürtök mohón ittak minden cseppet,
És a közelgő halál köde tele volt emlékekkel.

Ha meghal valaki az élete előtte lepereg,

Hát a lánynak nem pergett csak sivár képek tömege.

Egy mocskos kis lyukról, amit egykor otthonnak nevezett,

Egy iszákos apa, ki verte Őt és anyját szüntelen.

Málló falu gyerekszoba mit átjárt a penész szaga,

Számkivetett sors, melyben neki még szeretet sem maradt.

És a szerelem is csak úgy tőrt be kies életébe,

Mint ahogy a vadász szúrja kését a vadnak szívébe.

Sötét sikátorok, ahol pénzért adták el és vették,

Szexuális tárgyként is végig tiportak törött lelkén.

Aztán felvillant előtte a drogok kétes öröme,

Majd egy szadista férfi szitkokat üvöltve ütötte.

Éhezés, fájdalom, üresség és kábulat cikáztak,

Ezer szirmát dobta el a gyász és szégyen fekete virága.

Kínoknak sikolya szállt, az éjszaka korom gyomrába,

És gyilkos méreggel telt meg életének görnyedt fája.

Két barátnőjét látta holtan, szemeik fennakadva,

Az egyiknek szeme kék volt, míg a másiknak meg barna.

Aztán megint Ő jött a földön félholtan kuporogva,

Méhében halálra vert magzata végzetén zokogva.

Végül egy kicsiny fürdőt látott, egy vörös vizű káddal,

Az Ő teste feküdt benne halva, csuklónál felvágva.

Csak nézte magát értőn és mondott valamit suttogva,

Még mielőtt lefutott volna az utolsó képkocka.

Meleg szellő simogatta arcát mikor felébredt,

A tónál volt akkor már ismét és feküdt a fövényen.

,,Hát így telt el az életem."- mondta szemeit lezárva,

És akkor már tudta, hogy végleg elszámolt a halállal.

Súlytalannak érezte magát, szabadnak mint egy madár,

Lelke új hajnalra ébredt halván a tónak moraját.

Mosolyogva segítették őt a lányok a talpára,

Vérétől vörössé vált haja hullt rá kerek vállára.

A puha karok lágy érintése felfűtötte szívét,

Minden levegő vétel elhozta a teljesség hírét.

Nem voltak kérdései, mindenre tudta már a választ,

Oda mennek most, hol megpihen ki a létben elfáradt.

Vörös hajú lányok léptek be a lelkek tavába,

Az élet szakadt rabláncai kezüket már nem vágta.

És Ő boldogan merült a hűvös habok világába,

Majd eltűnt a mélyben a teste és sötétzöld szempárja.

Egy fa árnyékában

Bőrömön érzem a hideg esőt,
melenget, cirógat, tisztára mos.
Számba csepeg, mint szép szeretőt
megszelídít, álomba hoz.

Taszigál ide-oda, játszik a szél,
libben a lepel rozsdultan köröttem.
Édesget, csábulok majd új útra tér,
zokogás hallik alattam, mögöttem.

Eszmélnék, felettébb fehéren felragyog,
csak én látom, mert akasztott holt vagyok.

A gazember

 Kutyául érezte magát. Megsemmisülten rogyott le a kanapéra. „A francba, ezt is elcsesztem!” – gondolta. Felvette a könyvet, amely ott hevert mellette, kinyitva és lapjaival lefelé fordítva. Az előző nap estéjén kezdett bele, a ponyvairodalom egy feledhető darabja volt. Olvasni kezdett, de annyi mindennel volt tele a feje, hogy egy mondat sem hatolt el a tudatáig. „Nem, ez így nem lesz jó. El kell szöknöm magam elől, itt kell hagynom azt az élhetetlen surmót, aki vagyok. El kell feledkeznem az ide begyömöszölt életről. Ki kell szellőztetnem a fejem.” Azzal fogta magát, felkapta a kocsikulcsot, kilépett az ajtón, és autóba ült. Nem tudta, merre fog menni, csak azt tudta, merről, milyen kisemberi gyehennából jön.
 Valahol a város szélén állt meg. Mikor kiszállt a járműből, nagyot nyújtózott, habár a felszabadultságnak még a magva is kirohadt belőle. Elnézegette a rosszul vakolt házakat, a félbehagyott építkezéseket, s elindult a földút felé, melyet fiatal akácok és óriás platánfák szegélyeztek. Nem messze egy mezőt lehetett látni, s azon túl az erdőt. Még sosem járt erre, de falun nőtt fel, s tudta, hogy a kies tájakon barangolván megnyugszik az ember.
 A földút egy részét törmelék borította, mely legfőképp cementkötésű forgácslapok dirib-darabjaiból állott. Nem csak úgy szanaszét szórták, hogy ne otthon zavarkolódjon, hanem a gödröket igyekeztek betömni vele. Elismerően bólintott, nem mintha bárki is láthatta volna, de nem szerette a hanyagságot, míg az ésszerűség a jelenlétével arról győzködte őt, hogy még nem bolondult meg teljesen a világ.
 A mezőt körülölelve kétfelé ágazott az út, s itt már csupán a kerékvágások voltak terméketlenek, a közép zöld volt a gaztól. Egy pillanatig tétovázott, de aztán balra fordult, mert úgy vette észre, hogy ebben az irányban egy jó darabot mehet, anélkül, hogy bárki is háborgatná, hiszen kultivált területek között nyújtózott a poros szalag, amely csábította a lábát, s ezen az ágon senkit sem látott, míg a jobbra tartó ág bokrok sűrűjében tűnt el, jó része rejtve maradt, és nyilvánvalóan az erdőbe vezetett. Nekivágott hát a néptelen, puszta tájéknak.
Hanem alig pár lépést tett még csak, amikor valaki harsányan ráköszönt:
- Adjon Isten, amid nincsen!
- Jó napot – morogta az öregembernek, aki egy bála árnyékában ücsörgött, és épp szájába vette a cigarettáját. Sejtelme sem volt, hogy került oda hirtelen az életerősnek látszó aggastyán.
- Te nem vagy idevalósi. Hová tartasz? – érdeklődött az öreg.
- Csak sétálok egyet. – Kissé furcsának találta, hogy ez az ismeretlen tegeződött vele, de olvasta valahol, hogy a régiek – nagyon régen volt az – mind per tu voltak egymással, s a királyokat is letegezték.
- Rokonszenves vagy nekem, fiam. Ugye, nem vennéd zokon, ha elkísérnélek?
Mit is felelhetett volna erre? Tiszteletlenség visszautasítani egy öregembert. Hát így szólt:
- Nem. Jöjjön csak!
Erre a vén föltápászkodott, s máris mellette termett. Rámosolygott a félszeg jövevényre, s jobbját kinyújtotta, hogy csak menjenek.
 Hamarosan beszédbe elegyedtek, s mint azok általában, akik először találkoznak, felszínes társalgást folytattak, miután egy kézszorítás kíséretében bemutatkoztak egymásnak. Panaszkodtak a nehéz körülményekről, fejcsóválva megemlékeztek a mindennapi bajokról, szidták a politikusokat, szó esett mindenféle apró-cseprő dologról. Ám egyszer csak megtorpant a városból menekvő, s a másik vizenyős szemébe nézve megkérdezte:
- Miért voltam rokonszenves neked?
- Mert bánat ült az arcodon – válaszolta az ősz. – Segíteni szeretnék rajtad.
- Hogyan segíthetnél rajtam?
Az idős ember összeráncolta a homlokát, és elfordította a fejét.
- Pedig inkább lehettem volna ellenszenves – vette föl az elejtett fonalat a bűneit sajnáló. – Úgy érzem, kővé vált a szívem. Nincs bennem semmi jó, gazember vagyok.
Ettől kezdve dőlt belőle a szó, az öregember pedig türelmesen hallgatta.
Elmondta, mennyire elhibázta az életét, s milyen sok van a rovásán gonosz sorsa miatt. Miként hidegült el a feleségétől, miként lett rossz apja gyermekeinek, hogyan gyűlölte meg a világot, miért volt képtelen megváltoztatni a hozzáállását, hogyan maradt érzéketlen mindenki más gondjai iránt s keményítette meg arcvonásait, hogy még egy mosolyt sem ajándékozott azoknak, akik őhozzá tartoznak – semmit sem rejtett véka alá. Váltig átkozta gazember voltát.
Micsoda utálattal viseltetett a munkája iránt is, milyen fásulttá vált, hogyan indult meg a lejtőn, szegény szüleivel, kiket meggörnyesztettek az évek, hogyan veszett össze a minap – fölsorolt mindent, ami a szívét nehezítette. Aztán nem szólt többet. Terhes lett körülöttük a levegő.
Hallgatásba burkolózva bandukoltak tovább. Nagyobb idő elteltével a vén egyszer csak megtorpant, s a másikra szegezte fenyegető tekintetét.
Az út szélén ott nagy tömegben nyílott a zsömlevirág, a sok apró, lila szirom szinte egybefolyt.
- Tipord le a virágokat! Tipord le őket! – ordította az öregember, s kidagadtak közben nyakán az erek.
A bűnös nem tudta mire vélni a dolgot, s csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, megrökönyödve. Megnémult a csodálkozástól.
- Tipord le a virágokat! Az összeset! Tipord le! – ripakodott rá megint az öreg, és egész valója reszketett az indulattól.
- Nem! Nem tiprom le őket! – visszhangzott a tájon, melyen még a szellő is megállt, és mozdulatlanná dermedtek a könnyű szárak s az ágvégekre kiült levelek.
Az öreg erre elmosolyodott, s így szólott csendesen, miközben szeméből kibuggyant egy őrizetlen könnycsepp:
- Íme, tudom, hogy nem vagy rossz ember.

Vándorút

 Lassan mászott fel a hegyen, az út tele volt nagy és éles kövekkel, melyek minden felől komoran meredeztek rá, ily szavakkal gúnyolva: „Esélyed sincs. Jobban teszed, ha visszafordulsz.” Ő viszont nem hallgatott kemény szavukra, inkább törtetett előre.

A sziklák kezdtek eltünedezni mellőle, helyüket pedig hosszú kúszónövények, vad és sűrű tekervénye vette át. Gonosz indáik közt, melyek csápokként nyúltak felé, csak lépésről lépésre haladhatott. Elkapták lábát és ő már többé nem mozdulhatott. Lerántották a földre és magukhoz szorították. „Most nem szabadulsz. - Sziszegték fülébe. - Itt van utad vége.”

Hónapokat pihent így, érezve, mint szorítják testét a zöld indák, hogy szinte lélegzete is eláll. Türelmes volt és várt. Eljött a nyár és a tikkasztó melegben a gonosz csápok lassan kiszáradtak, míg nem, könnyűszerrel letéphette őket magáról.

 Tovább sétált hát megújult erővel, míg egy réthez nem ért. A dús réten, piros pipacs, és kékes színű bogáncs virágzott. A mező lágy illatával, komisz módon csábította. „Gyere, ülj le itt a puha fűben. Pihenj meg egy kicsit, hisz olyan fáradt vagy.” Teste vadul vágyott egy kis nyugalomra. Szívesen megpihent volna, de tudta tovább kell mennie. Összeszedte minden erejét és futásnak eredt.

 Nagy nehezen elhagyta a gonosz rétet és egy hóval lepett fennsíkra ért. A hópelyhek lassan szállingóztak. Szél nem fújt és a nap is kellemesen sütött, sugarai csak úgy csillogtak a fagyott havon. Már látta célját, és megfontolt léptekkel közelített felé. Megállt előtte, térdre rogyott, majd két kezére támaszkodva, odahajtotta fejét a kis tulipánhoz és mélyet szippantott, megtöltve tüdejét a virág varázslatos illatával. Kifújta a levegőt és abban a pillanatban elhagyta testét az élet.

Ajándék

 Volt egy kicsiny falu a világban, az Arszán folyó mentén, amelyet már mindenki elfelejtett. Nem volt ott semmi jelentős, semmi híres így nincs is rá miért emlékezni. Néhány száz lelket számlált csupán a lakossága, azok is mind favágásból meg állattenyésztésből éltek. Egyébként is fenn volt északon, ahol nagy hidegek vannak és fagyok évente többször is. Szóval abszolút kiszámíthatatlan időjárási körülmények között, kevés lakossággal, csekély gazdasági jelentőséggel elmondhatjuk, hogy egy igazi Isten háta mögötti település volt. Hogy mégis szót ejtek róla azt csak egyetlen egy dolognak köszönheti, az pedig a pusztulása. Hideg decemberi éjszakán történt, amikor még a falu legelvetemültebb látens alkoholistái sem merészkedtek ki a házukból, hogy ellátogassanak a Döglött Vadkanba, ami az egyetlen kocsma volt a faluban. Pislákoltak a fények a házak ablakaiban és az emberek bebugyolálva feküdtek ágyaikban várva a reggelt és a fagy minél előbbi elmúlását. Csupán néhány éjjeli bagoly és a település őrei töltötték ébren az éjszakát, utóbbiak a faluhatármenti bódéjukból figyelték az erdőt, mint borítja be a sűrű pelyhekben hulló hó.
 Talán ők vehették észre először a rengetegből közeledő alakot. Bizonyára inkább szellemnek tarthatták először, mint élőnek, hisz jól tudták, hogy élő, emberi lény a kegyetlen decemberi fagyban az éjjeli erdőben nem kockáztatna meg semmilyen utazást. Szóval érthetően meg voltak rémülve, hisz nem voltak egy iskolázott népség és hát babonások is voltak. De a kötelesség az kötelesség mégiscsak, úgyhogy kimerészkedtek a kis bódéból. Akkor még nem tudták, hogy vesztükre. Lándzsát szegeztek a közelgő, dülöngélő alakra és felszólították a megállásra. Azonban az nem igazán hatódott meg, az egyébként nem túlzottan békés fogadtatástól. Konkrétan semennyire. Az őrök azonban nem támadták meg, azt gondolták, hogy akárki is legyen ez az ember, tuti megőrült a kegyetlen fagyban, ami ők is alig tudtak átvészelni a vastag bundaruhájukban. Az idegenen márpedig nem volt más csak lelógó rongydarabok, melyek nem túlzottan védték satnya testét. Az őrök meg akarták fogni és bevinni az őrházba, hátha sikerül némi életet verni bele. Azonban mikor közel értek hozzá el akadt a lélegzetük. Az idegen megállt és ők mélyen az arcába világítottak a lámpásukkal. Nem igazán tévedtek amikor szellemnek gondolták az idegent. Férgek mászkáltak az arcában és aszalt bőr mállott le a még meglévő húsról, a szemüregek üresen bámultak a világba.
 A döbbenet és a félelem lemerevítette az őröket, remegett minden tagjuk. Bár babonásak voltak, azért valahol mélyen tudták ők, hogy a gyerekkori rémmesék, melyekkel a szüleik rémisztgették őket, majd aztán ők a saját gyerekeiket mégsem lehetnek igazak. De úgy látszik tévedtek. Lassan hátrálni kezdtek, meg sem mertek szólalni. A csendben csak a hóban mozgó csizmák hangja hallatszott. Rop-rop-rop, ahogy haladtak hátrafelé, lándzsájukat az idegenre szegezve. Hamarosan azonban sokkal erősebb és sűrűbb lépéshangok törték meg a csendet. Az élőhalott lassan elindult feléjük és az erdő sötétségéből még több árnyalak kezdett kirajzolódni. Közeledtek, de nem siették el, mintha valami erő visszatartotta volna őket, mintha valami felsőbb utasítást hajtottak volna végre. Nem volt tudatok, nem volt akaratuk, nem volt semmijük sem, ami egy élő emberi vagy akár állati lényt motivált volna. Legalábbis nem adták ennek semmi tanújelét. Csak szépen csöndben lépkedtek. Halotti csöndben. Az egyik őr felkiáltott majd rohanni kezdett az őrbódé felé, a másik követte majd felmászott a közeli harangozó toronyba, ahonnan a teljes falu lakosságát figyelmeztetni tudta. Hangos kolompolás töltötte meg a hideg éjszaka csendjét. Csak már későn. Az élőhalottak egyszercsak elszabadultak és a lassú, botladozó bábuk hirtelen vérengző fenevadakká alakultak. Nem igazán volt szükségük fegyverekre, bár mindegyiknél volt valami, ha más nem egy kihegyezett karó vagy egy vastag fahusáng.

 Talán egy óra sem telt el és teljesen elpusztították a falut. A házak égő szalmakazalok módjára omlottak össze, az emberek vérbe fagyva vagy szétmarcangolva feküdtek az utcákon. Vagy bennégtek a házakban vagy bemenekültek az úgyszintén biztos halált jelentő erdőbe. Nem mozdult senki és semmi már a lángok martalékává váló településen és hangot sem adott ki senki, csupán a tűz ropogása hallatszott. Az élőhalottak csak álltak egy nagy kupacban a falu központi helyén, amolyan főtéren, ahová nem értek el a lángok. Magukkal hurcolták a nemégiben elhunytak tetemét is. Vagy kétszáz friss hulla feküdhetett ott kiterítve vagy kupacba hányva, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Az érzés nélküli élőhalott testek nem ismertek irgalmat. Szél csapott bele a lángoló tetőszerkezetekbe és hordta arrébb a lehulló parazsakat az összeomlott épületekből. Maga a pokol elevenedett meg akkor éjszaka. A pokol, amit nem valami ördög vagy démon teremtett, hanem egy ember. Egy ember, aki hasonlatos volt az érzéstelen gyilkológépekhez, melyek ártatlanok százait pusztították el egyetlen óra leforgása alatt. Vagyis valahol rosszabb volt náluk, sokkal rosszabb, hiszen Ő parancsolt, a hullák, csak mint a gépek teljesítették a kegyetlen utasítást. Meghajoltak a sötét akarat előtt, mely visszarángatta őket az életbe, akaratlan rabszolgái voltak egy sötét erőnek, mely ellen nem lehetett ellenszegülni. A lét és a nemlét között lebegő lények voltak csupán, melyek még az előtt lettek leláncolva régi földi porhüvelyükbe mielőtt még végleg átléphettek volna a szellemi világába, ahol már nem gyötörte volna őket a földi lét ezerféle nyavalyája. Áldozatok voltak ők is, egy sötét akarat áldozatai. Mikor visszatértek, ők is ugyanolyanok voltak, mint a nemrégiben lemészárolt szerencsétlenek. Még csak éppen meghaltak, de még nem mehettek el.

 Talán egy óra is eltelt, míg az élőhalottak némán álltak a lángoló falucska gyűrűjében, mire megjelent mesterük, egy igen nagyhatalmú varázstudó, egy nekromanta. Ember volt, talán ez volt a legfontosabb jellemzője, mindennél fontosabb. Neve is volt, olyan, amit az emberek adtak neki, egy apa és egy anya. Semmitmondó fogalmak több száz év távlatából, apa és anya, tényleg semmi egy ilyen lénynek mint ő és az a név is már régen elveszett az idő ködében melyet, egyszer régen még ráakasztottak. De Ő tartogatta azt, késsel véste bele a bal tenyerébe, mélyen a húsába, hogy aztán kesztyűvel takarja el az emléket, talán az utolsó darabka fogódzkodót, egy eltűnt világ kicsinyke hírmondóját. Néha-néha hát levette a kesztyűt és kinyitotta a tenyerét a nekomanta, hogy megnézze a nevet, mely mélyen a testébe és valahol még mélyebben a lelkébe íródott, egy ember nevét. De azon a rideg éjszakán csak fekete varázslóbotját szorongatta, mely egy öklömnyi nagyságú zafírral végződött a tetején és zöld fényben világított meg maga körül mindent. Bizonyára értékes és nagy erejű varázsholmi volt.
 Könnyedén átlépdelt a lángoló romokon a nekromanta és besétált a főtérig, ahol engedelmesen várták szolgái. Végignézett rajtuk és büszke volt magára. Volt hatalma, hogy uralkodjon felettük és meg is tette, mert egy dolog mozgatta puszta létét. Ez pedig a hatalom volt, a minél nagyobb hatalom, mindegy milyen áron. Utat nyitottak neki az élőholtak a holtestek felé és Ő a hullahalom szélére állt, becsukta a szemeit és kántálásba kezdett. Hosszan beszélt és rímekben, szavai szinte lüktettek a hideg levegőben átforrósítva azt. A halottak végtagjai meg-megrándultak és több is lassú eszmélésbe kezdett. A varázslat csak ott és akkor volt hatásos, mivel a lelkek még nem szakadtak el végleg a testüktől, így a mágus könnyedén visszazárhatta egy öntudatlanabb darabkájukat az élettelen földi porhüvelyükbe, így a legeredményesebb módon parancsolva felettük. A varázsige mindig veszélyes volt és kimerítő és mindig elrabolt egy-egy kicsiny darabkát használójának lényegéből, a lelkéből. Kiüresítve azt, egy állati, ösztönök és az akart által irányított sötét létezésbe. Természetesen ezzel Ő is tisztában volt és mindig nagyon vigyázott, hisz a nekromancia minden varázsigéje hasonló veszélyeket tartogatott. Mire befejezte a bűvigét minden tűz kialudt a falu romjain és a csillagok fényei is lekoptak az égboltról. Csak egy természetellenes zöldes köd maradt, mely beborította a romokat. A varázsige elszívta a fényt és a meleget, csupán sötétséget és fagyot maga után. A korábban élettelen hullák melyek halomba dobálva feküdtek vagy a földön szétszórva hánykolódtak a mészárlás helyszínén lassan felálltak és engedelmesen felsorakoztak sorstársaik mellé. Egyetlen akarat parancsára, egyetlen célért. Egy bomlott elme őrületéért.
 Már indulni készült a nekromanta mikor egy hang ütötte meg a fülét. Éles volt és hangos. Egy kisgyermek sírt fel a romok közül a fagyos éjszakában. A nekromanta nem értette, hogy lehet ez lehetséges, hiszen Ő egyértelműen kiadta a parancsot, hogy mindenkit öljenek meg. Mindenkit!Lehetséges lett volna, hogy az élőhalottak nem vették észre a gyermeket? Ez volt a nekromanta első gondolata. De hogyha ők nem is vették észre, akkor a szemnek kellett volna. A szem volt az Ő kis "háziállata", nagyon kis hasznos teremtés volt. Ő maga teremtette. Láthatatlanná tudott válni és tudott repülni, kinézetre olyan volt mint egy óriási emberi szemgolyó, csak éppen amit a szem látott, azt látta a mágus is. Amolyan harmadik szemként funkcionált és a látottakat azonnal a nekromanta tudatába továbbított. Rajta keresztül tudott távolról is varázsolni, így könnyűszerrel felmérni a terepet vagy települést, amit éppen áldozatnak szemelt ki. Ő már pedig a szemmel gondosan átnézte a romokat a pusztítás után, de nem talált élőket. Nos hát, Ő sem tévedhetetlen. Ez is bizonyíték, hogy Ő bizony ember. ,,Ember."- mondta magában.
 A kisgyermek egy bedőlt falú, étteremnek kinéző épületben sírdogált. Egy vastag, üszkös gerenda takarta el. A mögött feküdt az anyja karjaiban, aki a varázsló nagy megdöbbenésére, még mindig élt. A nő rávetette tekintetét a mágusra, aki ridegen tekintett vissza rá és gyorsan megindult felé, hogy néhány gyors mozdulattal elintézze ezt a kis hibát, amit vétett. Mikor oda ért a nőhöz felemelte a varázslóbotját, ami lángra gyúlt az aljától a tetejéig. A nekromantának nem ártott a tűz, meg sem rebbent mikor a lángok keresztül folytak a kezein. Még utoljára lenézett áldozatára, hosszan, merengőn. Nem sújtott le. A nő tekintete megállította. Valami furcsa, belső érzés miatt Ő nem akarta megölni a nőt. Talán a szánalom? Talán valamiféle lelkifurdalás? Vagy valami isteni akarat? Ezt Ő sem tudta, de még nem végzett a nővel. Aztán a nő megszólalt, míg a gyermek halkan felsírt.
- Vidd el, védd meg a gyermeket! Óvd meg őt!
A nekromanta meglepődött. Hozzá volt szokva, hogy emberek az életükért könyörögjenek, sőt ahhoz is, hogy a szeretteik életéért. De Ő soha nem kegyelmezett, soha. Azonban most valahogy, így a nő kék szemeibe bámulva valami történt vele. Ő sem tudta mi. De úgy döntött megteszi a nő kívánságát. Megkíméli a gyermek életét. Lassan, igenlően bólintott, miközben folyamatosan bámult a nő szemébe. Majd mikor látta, hogy a nő megértette és lecsukta szemét, Ő egy csapással belevágta a lángoló botot a nő testébe, mire az pillanatok alatt hamuvá porladt. A gyermek saját anyja hamvaiban feküdt, és sírt. Mintha értette volna mi történt. De nem érthette, hisz még csak gyermek volt. A nekromanta felemelte a kicsiny testet a hamuból és az arcához tartotta. Neki is mélyen a szemébe nézett, a kicsiny meg az övébe. A gyermek befejezte a sírást, míg a hideg, kemény férfi kéz tartotta. A nekromanta sóvárogva bámulta a gyermeket, látta benne azt amit Ő már rég elvesztett.A gyermek ártatlan volt, tiszta a földi mocsok bűneitől. Ez az ártatlanság vonzotta, gyújtott fel benne egy már rég elfeledett lángot. Egy furcsa reményt, mely talán segíti Őt levetni évszázadok nehéz béklyóit. Olyan béklyókat, melyek soha nem tűntek nehéznek és mindig csak előrébb juttatták céljaiban, sőt magukat a célokat is ők teremtették. Felismerni súlyukat mégis nehéz , de könnyű elfelejteni. A nekromanta a karjára fektette a gyermeket és megindult vele kifele a romvárosból. Útján halkan követte őt az élőhalottak járása. Befelé tartott az erdő végtelen rengetegébe, ahol mélyen a föld alatt feküdt titkos szentélye, az otthona.
 A falucska pusztulásáról senki nem kapott hírt hetekig. Aztán kereskedők érkeztek a területre, hogy eladják a portékáikat, de mikor megérkeztek megtalálták a romokat. Hamar feltűnt nekik, hogy holtestek csak elvétve fekszenek valamerre és azok is majd szénné vannak égve. Tőlük értesült az ország uralkodója is az eseményről, aki egyből nyomozást is rendelt el az ügyben. Azonban nem jutottak semmire. Rémtörténetként keringett aztán országszerte az északi falucska sorsa, érdekes misztériumává a királyságnak. De csak néhány évig, mert aztán újabb faluk tűntek el, szinte nyomtalanul teljes lakosságukkal. Hiába rendeltek el újabb nyomozásokat, ajánlottak fel hatalmas jutalmakat azoknak akik célhoz vezetik a hatóságokat. Semmi nem derült ki és senki nem tudta mi történt.

 A nekromanta, úgynevezett "otthona" mélyen a föld alatt terült el. Legalább tizenhat szintet számlált lefelé. Szobák, kamrák, termek, csarnokok sokasága tartozott a hatalmas komplexumba. Felbecsülhetetlen értékű varázstárgyak, kincsek,ősi varázstekercsek és könyvek egész garmadája feküdt a névtelen, sötét kazamaták rejtett zugaiban. A varázsló a legalsó szinten lakott általában, de minden szintnek és teremnek meg volt a maga feladata és funkciója. A mágus dolgozószobája, vagyis inkább csarnoka, hatalmas oszlopokkal volt kidíszítve és gyertyatartók ezrei biztosították a soha el nem alvó fényt a csarnokban. Közepén egy terjedelmes mágikus kör terült el, melynek vonalai bele voltak vésve a padlóba, ami kemény gránitból készült. A nekromanta maga alkotta meg ezt a helyet élőhalott szolgálói segítségével.
 Évszázadokkal ezelőtt menekült az erdősség kietlen, elhagyatott sűrűjébe, hogy szabadon gyakorolhassa sötét, majd minden varázshasználó által elutasított mágiáját. A többiek nem értették meg őt, nem akarták elfogadni őt. Kezdetben csak figyelmeztetések soraival kellett szembesülnie, majd a varázslók közül való teljes kizárással. Nem járhatott többé a híres neves nerúri könyvtárba és mágusközpontba. Kizárása után pedig üldözötté vált. Pedig akkor még nem ártott senkinek, csak a temetők holtjait és az arénából megszerzett élettelen testeket keltette új életre. A kezdeti próbálkozásai semmik voltak azokhoz képest amelyekre később lett képes. A halottak mozgatása sok energiát emésztett fel kezdetben, de végül beletanult, új módszereket és trükköket tanult meg és idővel minden könnyebbé, egyszerűbbé vált. Volt idő mikor még Ő is ártatlan volt, nem tapadt ártatlanok vére a kezéhez. De az üldözés sok kegyetlen dologra rákényszerítette. Akkor még érzett bűntudatot, szégyent, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Első áldozata egy gyanútlan kereskedő volt, aki egy súlyos és igen ritka betegségben szenvedett. Ő éppen rejtőzködött ellenségei elől, így orvosnak adta ki magát és felajánlotta a kereskedőnek, hogy meggyógyítja. Azonban nem tette.Csupán tanulmányozta a betegséget és elegendő ideig életben tartotta a kereskedőt, hogy az hordozhassa a szörnyű kórt. A betegség egyébként hatalmas hólyagokat, fekélyeket és kiütéseket növesztett az ember testére szinte mindenhol és szép lassan felemésztette a szervezetet. Amíg foglalkozott a szerencsétlennel, megtalálta a módját, hogyan tudná virulensebbé tenni a kórt és gyorsabbá tenni a lefolyását, hogy a betegséget kinyerve a kereskedő szervezetéből, fegyverként használhassa fel üldözőivel szemben. Végül sikerrel járt és egy éjszaka varázsereje segítségével végrehajtotta a módosításokat a betegségen, mely aztán egy nap alatt véget vetett páciense életének. Ezek után elutazott Nerúrba, ahol az éves főmágusi konferencia idején az összegyűlt varázstudó tömegek között akarta elereszteni a betegséget, ezzel bosszút állva rajtuk üldöztetése miatt. Azonban nem minden úgy történt, ahogy eltervezte. Ahogy álruhában tartott a varázslók negyede felé, éppen áthaladt a kereskedői negyeden és ahogy át kart sétálni központi piacon egy a szokottnál is nagyobb tömegre lett figyelmes. A tömeg azt figyelte, amint egy súlyos büntetést végrehajtását készítették elő egy tolvajon és ott volt már a hóhér is. Ő is ott ragadt a többi emberrel együtt, kíváncsi volt a részletekre. A tolvaj egy nő volt, aki kenyeret lopott, saját állítása szerint éhező gyermeki számára. Mindezt persze figyelmen kívül hagyta a törvényhozás és az elharapódzó bűnözés miatt halálra ítélték, hogy így mutassanak erőt és határozottságot. A nekromantát azonban mélyen felkavarta a nő helyzete, akit véleménye szerint ártatlanul ítéltek halálra, hisz ily kicsiny bűn nem érdemelhet ily nagy büntetést. A tömeg persze helyeselte az ítéletet és nem volt senki, aki közbe lépett volna, vagy egyáltalán kifejezte volna nem tetszését a dologgal kapcsolatban. Akkor örökre megundorodott az emberektől és úgy döntött végez velük. Ott a központi piacon vágta földhöz a betegséget tartalmazó fiolát. Ezzel megpecsételve a város minden lakosának sorsát. Ő nem fertőződött meg, mivel készített magának ellenszert, melyet nyomban fel is használt a kór kitörése után, azonban a várost hamarosan felemésztette a szörnyű kór és még a leghatalmasabb varázslók is áldozatul estek a betegségnek. A szörnyű betegséget endokának nevezték el, mely szó a halál árnyékát jelentette. Persze voltak akik életben maradtak, ők megőrültek és félig-meddig emberbőrbe bújt szörnyetegekké váltak. A gyógymódok keresése közben semmitől nem riadtak vissza, hogy enyhítsék az égető fájdalmat, amely felemésztette beteg testüket. Mindenre készek voltak és amit tudtak meg is tettek. A gyógymódjaik azonban mind hatástalanok voltak és ha gyógyították is a kórt, azzal párhuzamosan előálltak egy újjal, ami általában rövid időn belül a teljes őrületbe kergette a mágusokat. Ugyanis a kórt nem lehetett varázsigével gyógyítani, úgy lett megalkotva, hogy ennek esetén újabb, az elmére káros betegségeket generáljon. A várost lezárták, aki szökni akart onnan azt megölték, a mágusok pedig bezárkóztak a tornyaikba, hogy ott várják be a halált. Kegyetlen játék volt, de Ő nyert. Azonban a lelkiismerete, nem hagyta nyugodni. Egy percig nem sajnálta az öntelt varázslókat, akik ártani akartak neki, de az ártatlanokat, azokat igen.
 Bűntudatában Ő maga döntött úgy, hogy elmegy az országból és elrejtőzik, oda ahol senki nem találhat rá. Soha, senki. Ekkor talált rá a hatalmas északi erdőre. Sok időt töltött el a fák rengetegében, saját tébolyával, álmatlan éjszakáival és félelmeivel. Ha aludt rémálmok gyötörték. Ezrek halálsikolyai, vádjai és elhaló hörgései, amikért mind Ő a felelős. A hosszú bolyongása alatt az erdőben nyilván megőrült bűne mérhetetlen súlya alatt. Pont mint legádázabb ellenségei, úgy Ő is belecsúszott az őrület örvénylő forgatagába. Hosszú éveket töltött az erdőben. Patkányokat, szarvasokat, halakat evett, többnyire nyersen. Egy szürke, esős napon talált rá egy kolostorra, mely az erdőben helyezkedett el. A szerzetesek befogadták, adtak neki enni, próbálták gyógyítani. Bár kezdetben nem látszott, hogy bármi eredményre vezetne a terápia és a sok törődés, a szerzetesek nem adták fel és idővel tisztulni kezdett a varázsló elméje. Állat módjára viselkedett és állat módjára gondolkodott, a szerzetesek azonban megtanították neki, hogy Ő ember. Ez ragadt meg legjobban a tébolyban vergődő nekromanta elméjében. Ember. Idővel egész sikeresnek bizonyult a kezelés, a varázsló, már képes volt ember módjára viselkedni, legalábbis külsőleg. Igaz nem sokat beszélt, konkrétan csak tőszavakat használt. Egy napon a kolostor vezetője, az apát meghalt gutaütésben és a temetését másnap délben ejtették meg az épülethez tartozó temetőben. Akkor, ott a temetőben valami előbújt a nekromantából. Valami szörnyű, régi emlék, vagy talán a fájdalom, mely a múlt iszonyából eredhetett. Akármi is volt, megpecsételte a szerzetesek sorsát. Ő teljesen megőrült, gyilkos varázslatok sokaságával megölt mindenkit, majd romba döntötte a kolostort. Miután mindenki meghalt, Ő egyedül maradt, egyedül a csendben. Feltámasztotta a halottakat és ásatni kezdett velük. A kolostornak eredetileg csak egyetlen egy föld alatti területe, egy alsó katakombája volt. Ez alá ásatott le az élőhalottakkal a tébolyult mágus még három-négy szintet, majd hogy gyorsítsa a munkát és kielégítse a nekromanciával kapcsolatos tudásszomját, elvándorolt, hogy városok temetőiből hullákat raboljon és élőholtakat támasszon fel, vagy éppen vérfürdőket rendezzen félreeső területeken. Másik mániája a varázstárgyak gyűjtése volt, ami végett varázslók százait küldte a másvilágra, csakhogy aztán mint hű szolgáit ébressze újra belőlük. Ő nem ismert kegyelmet és csupán néhány félig tiszta pillanata volt és akkor is csak egyetlen egy dolog járt zavarodott elméjében. Embernek maradni, annak ami Ő valójában. Ember. Tiszta időszakaiban mindent megtett, hogy elrejtőzzön a legelrejtettebb zugokba és le is láncolta magát többször a folyton mélyülő sötét labirintusának koromsötét tömlöceibe. A láncait erős varázsigékkel erősítette meg, de minden hiába volt. A test magába zárta, mind az embert, mind a tébolyt, mind a lelkiismeretet.
 Ahogy teltek az évek a föld alatti labirintus egyre csak mélyült és mélyült, a benne felhalmozott kincsek pedig számolatlanul hevertek szanaszét a félig-meddig elhagyatott termekben. A varázsló azonban bármennyit rabolhatott, bármennyit gyilkolhatott, lelke nem lelt megnyugvás, csak a sötét vérszomj és hatalomvágy kerekedett benne felül szüntelen. Meghalni nem tudott, varázserejével időről-időre meghosszabbította életét és bár ezzel sem tudta volna elérni az öröklétet, de igen hosszú ideig eltudta nyújtani létezését. Négyszáz éves lehetett legalább mikor felégette azt a névtelen kis falut északon és magával vitte a gyereket. Maga sem tudta miért, de ragaszkodott a csöppséghez, aki egy lánygyermek volt. Ő soha nem ragaszkodott igazán senkihez, még üldöztetése előtt sem, de a gyermek megváltoztatott valamit benne. Na nem valami nagy dolgot, csak valami kicsinyt, ami mégis nagy jelentőséggel bírt. A kegyetlen mészáros, a félig öntudatlan ösztönlény egy kisgyermeket engedett végül maga mellé és nevelte éveken keresztül. A gyermek mellett az évek alatt egyre élesedett öntudata és lassan, de tényleg csak lassan, kezdett háttérbe szorulni a benső szörnyetege. Ő tanította meg beszélni a gyermeket, akit Ajándéknak nevezett el. Ajándékot nem riasztották el a dohos, sötét kamrák labirintusai. Kapott maga mellé egy társat, a nekromanta gyúrta neki össze emberi testrészekből. Miután befejezte egy illúzió varázslatot bocsájtott rá, így teljesen emberivé alakítva annak kinézetét. Az emberi külső azonban brutális erőt takart. Góliátnak nevezte el új művét a nekromanta. Góliát és ajándék naphosszat rótta a föld alatt járatokat felfedezve annak ezernyi veszélyé és kincseit. Persze a kislány sohasem volt valódi veszélyben, Ő mindig figyeltette a lányt a szemmel, hogy még véletlenül se eshessen baja neki. Góliáton keresztül pedig folyton tarthatta vele fizikailag is a kapcsolatot, ha úgy akarta. Ajándék hozzászokott az élőhalottakhoz, melyek sűrűn lakták a kamrákat. Nem alakult ki benne a tőlük való félelem, hiszen számára teljesen természetesek voltak.
 Egy napon Ajándék megkérdezte Őt, akit csak bácsikájának hívott, hogy hol van a többi ember és milyenek is ők. Ők is ugyan olyanok-e mint a bácsika meg Góliát, meg mint ő maga vagy mások-e. Ő elmondta a gyermeknek, hogy vannak más emberek is és hogy azok nem a föld alatt élnek, hanem fenn a felszínen, városokban, falvakban. Erre persze a kislány látni akarta azokat az embereket, a városokat és a teljes kinti világot, hiszen nem igazán volt szerencséje gyönyörködni benne. Ritkán látta csak a nap fényét és érezte a szellők lágy érintését vagy tapodta lába a zöldellő füvet. Ő beleegyezett, hogy megmutatja a lánynak a kinti világot, mert valahol már Ő is vágyott rá, mivel hosszú évek teltek el azóta, hogy legutoljára a felszínen járt.
 Először a lerombolt kolostort mutatta meg neki és annak környékét. Ajándék imádta a romokat, a füvet, a fákat, a virágokat, a madarakat és csiripelésüket. Egyszóval imádta a természetet, ami addig teljesen ismeretlen volt számára és életének nyolcadik évében nyílt csak meg előtte minden csodájával. Ajándék mindennek tudni akarta a történetét, még annak is, aminek nem volt. Tudni akarta mi van a távoli fával borított hegyek mögött, mi van a fényesen csillogó tavak alján és, hogy honnan jönnek a szelek. Ezeken kívül persze ezernyi kérdése volt a varázslóhoz, aki készségesen válaszolt is neki mindenre, miközben maga is élvezte a tavaszi megújulását a természetnek. Sokat változott a föld alatt töltött nyolc év alatt, de nem gyógyult meg. Ajándék egyszer megkérdezte, hogy mi történt a kolostorral, hogy romokban hever és milyen volt még ép korában. Erre Ő azt mondta, hogy egy kegyetlen rabló banda gyilkolta halomra a benne élő szerzeteseket és rombolta le az épületet. Kegyes hazugság volt, emberi hazugság.
 Egy idő után a kislány többet akart látni és tudni. Azt akarta, hogy Ő vigye el és mutassa meg neki a többi embert, a városokat, a zsúfolt piacokat, a házakat és azt a sok-sok mindent amiről mesélt korábban. Ő persze nem akarta. Tartott az emberektől, félt, hogy nem tudná kontrollálni magát, de valahol magában mélyen épp ellenkezőleg érzett. Menni akart, vágyott az élő lelkek társaságára. Ő maga sem értette eme különös érzését, azt hitte róla, hogy már évszázadokkal ezelőtt eltűnt. Végül tehát beleegyezett, hogy elviszi a gyermeket és megmutatja neki a legszebb várost, amit valaha is látott. Ez a város az Arszán folyó torkolatánál elterülő Azúr város volt, mely nevét arról a gyönyörű tengerre néző rálátásáról kapta, ahonnan az arra járó megcsodálhatta a Végtelenség Óceánjának hullámzó vizét. Egy távoli ország távoli fővárosa, melyhez sötét emlékei kötődtek a nekromantának. Egyszer, mikor tébolya megint eluralta elméjét, felélesztette a városi temető összes sírjának és kriptájának halottjait és ráuszította őket a békésen alvó városra. Az élőhalottak kegyetlen mészárlást végeztek, a városi őrség és az országos hadsereg soraiban éppúgy, mint a lakosság körében. Őt senki nem találta meg, hamar elment a helyszínről, csak a vérengző hadseregét hagyta hátra. Örök rejtély maradt a város számára az az este és az örök gyász éjszakája is. Azonban ez csupán egy rémtett volt a számolatlan közül, melyek végigkísérték a tébolyult nekromanta életútját.

 Szél söpört végig a romok mellett található kis tisztáson. Góliát és Ajándék egymás mellett álltak és figyelték a nekromantát, ahogy az előttük, nekik háttal állt és varázsszavakat suttogott, miközben körkörösen mozgatta zafírberakású varázslóbotját. Rövid várakozás után a szél felerősödött és mintha meggörbült volna a mágus előtt a tér, egy kékes, örvénylő, ovális alakú kapu nyílt meg a tisztás közepén. Ajándék sok varázslatos dolgot látott eddigi élete során, amit bácsikájával töltött, de ettől neki is leesett az álla. Odalépdelt a nekromantához és megfogta annak rovásokkal díszített talárjának szélét.
- Ez az az átjáró, amiről beszéltél bácsikám?- csodálkozott a gyermek.- Hogyan csináltad? Megtanítod majd nekem is? És tényleg nem veszélyes? És mitől ilyen kék bácsikám?
 Ő a gyermekre fordította tekintetét és megsimogatta annak barna haját. Majd a maga rekedtes hangján megszólalt.
- Ez az amiről beszéltem Ajándék. Ez az átjáró fog miket pillanatok alatt Azúr városába eljuttatni. Nyugodj meg, mint mondtam nem veszélyes, sokszor használtam már korábban.

- Akkor megtanítod nekem is? És akkor majd én is oda utazgathatok majd a világkerekségen, ahová csak akarok? És akkor honnan fogod majd tudni hogy hol vagyok?
A nekromanta mosolyogva nézett a gyermekre, majd ha kezét nyújttta neki, amit aztán megfogott Ajándék. Száraz, pergamen szerű kezek voltak azok, melyekben mégis aktívan lüktetett az élet. Elindultak a kapu felé aztán, mind a hárman. Góliát ment előre.
- Egy napon megtanítom neked, de nem hinném, hogy olyan hatékonysággal fogod tudni használni, mint én. Tudod ehhez hosszú évek tapasztalatai kellenek és nem mehetsz oda, ahova csak akarsz. Először tudnod kell, hogy hova akarsz menni és fel kell idézned az elmédben azt a helyet. Következtetésszerűen olyan helyre nem tudunk eljutni, ahol még nem jártunk, vagy nem láttunk még. És nyugodj meg, én mindig tudni fogom, hogy merre vagy.
A kislány mosolyogva bólintott és együtt belétek az örvénylő teleportkapuba.
 Egy kellemes tengerparti részre nyílt a kapu másik oldala. A tenger sós illatát fújta arcukba a szél és a sirályok krákogása is jól hallatszott. Ajándék nagyon kábának érezte magát a teleportálás miatt, de ezt betudta annak, hogy első alkalommal csinálta. A nekromanta bezárta a kaput, majd jeleket kezdett írni a levegőbe, ami hamar felkeltette a gyermek érdeklődését. Meg is kérdezte a varázslót, hogy mit csinál, aki viszont csak jó fél perccel később válaszolt. A láthatatlanság varázsigét szedte le a kapu környékéről.
- Miért volt erre szükség bácsikám?- érdeklődött a gyermek.
- Akármennyire is eldugott részre nyitottam a teleportkaput, fennállt a veszélye, hogy valaki megláthatja. Nem akartam feltűnést, így láthatatlanság varázsigével együtt nyitottam meg az átjárót. Most eltüntetem mivel nincsen rá szükség.- mondta Ő, majd mindhárman elindultak a város felé, mely jól látható volt onnan ahol álltak, mivel egy sziklafalra épült a tengerpart mellett.
 Míg a gyermek játékosan hátrafelé fordulva haladt, hogy nézegesse a homokban kirajzolódó lábnyomokat, a nekromanta elmélyedt gondolataiban. Furcsán érezte magát, persze nem a teleportálás miatt, ahhoz már régen hozzászokott. Valami belül mocorgott benne, az évek alatt valamelyest irányíthatóvá vált fenevad, mintha rezgette volna a láncait. Sötét énje tudta mire készül a józanabbik, tudta, hogy ismét emberek közé fognak kerülni, a gyűlölt emberek közé. Vért akart a fenevad, csak az elégíthette ki gyűlöletét. Düh és harag tódult fel a mágusban, mely nem természetes eredetű volt és majdnem elhomályosította elméjét. Ekkor azonban kinyitotta a bal tenyerét és levette róla kesztyűt, megállt és újra meg újra elolvasta a belevésett feliratot. Ajándék és Góliát is megállt erre.
- Bácsikám, bácsikám.- szólt a lány.- Miért álltunk meg?
A nekromanta azonban nem felelt, csak tűnődve nézte a hegeket a tenyerében.
- Ember vagyok.- suttogta.- Nem vagyok szörnyeteg. Ember.
- Tessék?- kérdezett vissza a lány.- Mit mondott bácsikám?
 A nekromanta lassan visszatért gondolatai mélyéről és Ajándékra fordította tekintetét.
- Semmit, semmit. Menjünk. Sok mindent kell megmutatnom neked. Azúr egy gyönyörű város, imádni fogod, ígérem.- mondta Ő, mire a kislány megfogta a nekromanta kezét és folytatták útjukat.
 A városba a kikötői rész felől léptek be, ahol hatalmas nyüzsgés volt. Izmos matrózok, kereskedők, halárusok, idegen földről érkezett emberek és szegények tömege töltötte meg a városrészt. Kocsmák és bordélyházak hirdették mindenfelé szolgáltatásaikat. Na igen, nem ez volt a város szépnek nevezhető része, de innen is jól látszott a város fölé magasodó fellegvár, mely épületeinek aranyozott tetőin csillogtak a felhők között lezúduló fénysugarak. A nekromanta nem féltette a kislány még ilyen nyüzsgésben sem, hiszen tudta, hogy Góliát könnyen megtudja védeni a gyereket minden veszélytől, vagy ha mégsem akkor itt van Ő. A biztonság kedvéért persze helyezett egy erős védővarázsigét a lányra, nehogy annak még véletlenül is baja eshessen. Ő szomorú beletörődéssel vette tudomásul, hogy az emberek világa szemernyit sem változott az évszázadok alatt, melyet távol töltött tőle. A nyomorgó szegények ugyanúgy a mocskos utcaköveken vagy a sárban térdepelve koldultak némi alamizsnáért a tehetősebbektől vagy verték egymást agyon, akár egy vekni kenyérért is. A bűn és a mocsok nem változott, úgy látszott számára, hogy az az ember faj elkerülhetetlen velejárója. Itt nem csak a szegényekről volt szó, mert az ő viselkedésük még megmagyarázható volt, azonban a tehetősebbeké már nem. Senki nem segített a kikötő negyedében kínlódó szegénységen és senki nem tett még apró erőfeszítéseket sem, hogy biztosítsa azok biztonságát, akik a legkiszolgáltatottabbak. Ahogy elhaladtak a bűzölgő kocsmák és piszkos bérházak sora mellett, a nekromanta folyton figyelte az épületek között meghúzódó sötét sikátorokat, ahonnan gyakran szúrós szempárok és eltakart arcok tekintettek vissza rá. Szinte folyton érzett egy rosszindulatú jelenlétet a háta mögött, mintha figyelné, követné valaki. Mindazon ellenére, hogy tudta jól a varázsló, hogy nincs semmi félnivalója a tolvajoktól és banditáktól,- hisz egy kézmozdulattal el tudná őket küldeni a másvilágra-, mégis dühítette a züllöttség ilyen sötét mélysége. Szinte ironikusnak is tekinthető, hogy az ezrek életét kiontó mészáros az emberi bűnök láttán mennyire sértve és felháborodva érezte magát. A téboly azonban kihasználta a dühöt, sőt szította is és egyre-egyre feljebb és feljebb tornázta magát a mágus tudatában. Hisz volt egy valami, ami közös volt bennük, mégpedig a gyűlölet. A nekromanta gyűlölte a bűnt,- mármint amit Ő bűnnek tartott,- a téboly pedig gyűlölt mindent és mindenkit. Ajándék igen jól érezte magát, nem vette észre a körülötte tolongó negatív dolgokat. Számára minden új volt. A házak, az emberek, a ruhák, a füst, a hajók, a sirályok, a kirakatok, a cégérek, az utcák, a tengeri levegő, egyszóval minden. Teljesen belemerült a számára ismeretlen világba. Megcsodált mindent, legyen az akár jó akár rossz. A koldusokat épp olyan érdeklődéssel méregette, mint a pékséget vagy a zöldségest, vagy éppen a kifutni készülő hajókat. A gyermek túl ártatlan volt és túl keveset látott még a világból, hogy féljen, vagy hogy gyűlöljön. Ajándék nem akarta megítélni a világot, csupán megismerni azt.
 A déli harangszó már a város egy előkelő negyedében, a vásárló negyedben érte őket. Bár a kikötőben is voltak üzletek, de azok általában csak olcsóbb, egyszerűbb portékákat, élelmiszereket, szolgáltatásokat kínáltak. Itt azonban minden volt, ami szem szájnak ingere. Gyönyörűen megépített, díszes éttermek, cukrászdák, szállodák, vendéglők egész hada kapott helyet a negyed területén. Az utca egyik oldalán épp egy szabó rakta ki újonnan elkészített ruhadarabjait a kirakatba, míg a másikon egy könyvesbolt kínálta tárgyait megvételre. Polgárok, tehetős külföldi utazók és nemes urak meg hölgyek közlekedtek az utcákon, bámulva a kirakatok kincseit. Ajándék nem győzte kapkodni a fejét a sok érdekes holmi és épület láttán. Természetesen be sem állt a szája és folyton nyaggatta bácsikáját, aki éppen nem volt ugyan a legjobb hangulatában, de készséggel válaszolt a lány minden kérdésére. Mikor megéheztek, a nekromanta elvitte a kislányt egy elegáns étterembe. Ő könnyen megtehette ezt, hiszen nem okozott semmilyen problémát neki átvarázsolni néhány kődarabkát értékes aranyérmévé. Persze nem maradt az örökké aranyérme, de úgy három-négy hétig, de ha a mágus azt akarta akkor tovább is. Attól függött a dolog, hogy mennyi energiát akart beleölni. Kicsit furcsának tűnhettek az asztalnál, Góliát a hatalmas, marcona testével egy falatot nem evett a csirkéből, amit rendeltek, míg a kislány örömmel falta a jól megsütött, fűszerezett húst. Hát igen, a nekromanta nem igazán tudott ilyen étkeket készíteni a kamráiban. Igaz nem is jutott nagyon eszébe soha. A varázsló is evett és jól esett neki. Idejét sem tudta már mikor fogyasztott ilyen emberi ételt. Megszokta már, hogy varázslattal állít elő ételt magának, az meg nem szokott éppenséggel ilyen minőségű lenni. Igaz akár lehetett is volna, csak épp szükségét nem érezte soha a mágus. Ahogy ott ültek az étteremben és ettek, a nekromantában ismét leszorult a harag és a düh, ahogy a kislányt figyelte. Olyat érzett ott, amit már időtlen idők óta nem, valamilyen furcsa idill lengte körül, amit maga sem értett. A téboly teljesen elhallgatott. Tisztának érezte magát a nekromanta, tisztának, olyannak amilyennek már évszázadok óta nem. Merengve nézte ahogy evett a kislány, a múlton merengett. Nem gondolt a bűnre, csak a szépre akart emlékezni, amiből túl kevés jutott neki az életben. Szinte semmi. Akkor ott, igazán embernek érezte magát.

 Kiabálások rázták fel tűnődéséből a mágust. Az utcán kiabáltak, egy tömegnyi ember vonult végig rajta, az őrök egy koldus nőt vonszoltak magukkal a város központi tere felé. Szidták a nőt és többen ütötték, köpdösték is, a macskaköveken vonszolták végig, úgy hogy véresre dörzsölődött a nő háta és lába. A szerencsétlen hangosan sírt és könyörgött, hogy eresszék el. A gyermekeiről és az éhezésről beszélt valamit, meg hogy már megbánta és csak a lányai miatt tette, mert nem bírta már tovább nézni, hogy szenvednek az éhségtől. Azonban szavai nem hatottak meg senkit. A nekromanta szíve ezek láttán azonnal hevesebben kezdett verni. A tisztaság amit korábban érzett teljesen elpárolgott elméjéből és azt a téboly rosszindulatú, suttogása váltotta fel. Érezte, hogy a tömeg után kell mennie, hogy lássa mi fog történni. Felállt az asztaltól és megmondta Ajándéknak, hogy maradjon az étteremben Góliáttal, amíg Ő vissza nem jön. Aztán elviharzott, ki az ajtón, egyenesen a tömegbe. Míg korábban a szép emlékek töltötték meg gondolatait, most épp ellenkezőleg történt a dolog. Halál, kín és szenvedés tört felszínre lelke mélyéből, olyan gyötrelmek amiket Ő okozott és olyanok, amiket Ő látott megesni. Ott a tömegben azonban, mégsem érezte azt, hogy Ő lenne a leggonoszabb és a legbűnösebb. Az emberek, akik körülvették, ugyanolyan bűnösnek tetszettek számára, mint Ő maga. A puszta ember lét, amelyre mindig is vágyott, a téboly nélküli létezés lényegében ott hömpölygött körülötte. Az emberek akik körülvették nem voltak őrültek, nem emésztette lelküket és elméjüket a téboly. Mégis bűnösek és gonoszak voltak. Hisz Ő tudta mi van készülőben. Ha nem tudta volna, vagy csak sejtette volna, nem hagyta volna magára a lányt. De Ő tudta és látni akarta. Vagy talán nem is Ő akarta látni, hanem a benne lakozó belső gonosz, aki így akart újra erőt venni a nekromantán. Nem lehet biztosan tudni, mert Ő sem tudta biztosan. Hisz értő lesz az ember a sötétségből a fénybe érve, de aki az árnyak között nő fel, megszokja a sötétséget. Ez járt csupán a fejében, amolyan halovány magyarázatként a bűnre.
 Amíg Ő befurakodott a tömegbe, addig Ajándék aki bár parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, nem tudott várni és utána indult a bácsikájának, hisz annyira vonzotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az a nagy csődület az utcán. Az volt élete addigi legnagyobb kalandja, a város annyi újdonsággal és érdekességgel szolgált neki minden percével, így hát nem tudta leküzdeni az érdeklődését. Góliát is megindult a kislánnyal, nem hagyhatta egyedül, azonban meg sem állíthatta, hiszen csak arra volt hivatva, hogy megvédje a lányt. Góliát jól el is végezte feladatát, magához szorította Ajándékot, így óvva meg őt attól, hogy elsodorja a tömeg és eltűnjön benne. Viszont mindezek ellenére sem sikerült valamelyest közel maradniuk a varázslóhoz, mivel a sokaság egyre csak hömpölygött és hömpölygött, ők pedig nem tudtak tenni benne mást, mint követni az emberek útját és elveszni közöttük. Pár perc menetelés után, már fogalmuk sem volt, hogy merre vannak.
 A tömeg hamarosan bevonult a város hatalmas méretű főterére, ami egy kör alakot formázott. Egyik részén egy székesegyház magasodott a hangyányi emberek fölé, másik részén a parlament épülete nyújtott impozáns látványt az arra látogatóknak. De volt itt sok minden más is, úgy mint a központi bank, az állami hotel és a legfontosabb nagykövetségek épületei. A tér közepén egy márványból készült lovasszobor kapott helyet, amit a város és a királyság alapítójának tiszteletére állítottak. Ezenkívül sok fa, virág és egyéb szobrok, emlékművek, szökőkutak díszítették a főteret. Talán a legdicsőbb helye volt ez a létező emberiségnek, hisz a világ egyik legerősebb királyságának ünnepi publikuma volt. Itt futottak össze a kontinenst és az országot átszelő főutak, itt voltak a legfontosabb állami intézetek és szépsége miatt ide mindenképpen ellátogatott a külföldi látogató, de még a helyi lakosok kedvenc helye is ez volt. Persze már akit beengedtek ide, hisz a rongyos csavargókat a terület közelébe sem engedte a városőrség.
 A központi szobor egy lépcsőzetes emelvény tetején állt, így mindenhonnan jól lehetett látni a térről, mivel jóval az emberek fölé magasodott már pusztán az emelvény is. Az emelvény tetején, a szobor előtt volt egy nagyobbfajta, üres rész, ide hurcolták fel a nőt, végigvonszolva azt a lépcsőfokokon. A nő már nem könyörgött, nem esdekelt bocsánatért, csak vergődött az őrök szorító karjai között. Hamarosan átfurakodta magát a tömegen még néhány őr, akik egy véres fatönköt cipeltek és egy fekete ruhás, megtermett alak egy bárddal a kezében. A fatönköt felcipelték a nőhöz, aki továbbra is próbált kiszabadulni sikertelenül. Amikor az őrök megunták már a mozgolódását, az egyik jókora pofont adott az asszonynak, aki földre roskadt az ütéstől. A tömeg zúgolódott, azonban nem a nő bántalmazásától, hanem mert már várták az ítéletet, habár még nem is tudták magát a vétket. Egy újonnan jött őr egy papírtekercset tartott a kezében, melyet kibontott és szövegét a tömeg felé fordulva kiabálva olvasni kezdte.

- Most a bíróság üzenetét olvasom fel Önöknek, ami így hangzik: Ez a nő, tegnap este kenyeret lopott egy ötödik kerületi pékségből.- a tömeg fújjongott és trágárságokat kiabált az asszony felé.- Ezért a károsult pékmester feljelentette és elfogatta, amit követően a bíróság a lopásért kiszabható legnagyobb büntetést rótta a bűnözőre. Az ítélet: csonkítás, a kezek levágása.- A tömeg állatias módon ujjongásba, éljenzésbe tört ki és sürgette az ítélet végrehajtását. Kevesen maradtak némák vagy fejezték ki nem tetszésüket. A papok is kinn álltak a székesegyház bejárata előtt és onnan figyelték az eseményeket. Több politikus is kihajolva bámulta az eseményeket a parlament ablakából, míg egyes képviselők a parlament lépcsőjéről figyeltek. Senki nem lépett közbe, pedig lett volna, aki megtehette volna.- A bíróság célja a példastatuálás!- folytatta az őr.- Senki sem szegheti meg a törvényt büntetlenül, mindenkinek ezzel a keménységgel és szigorral kell szembenéznie, aki megszegi királyságunk szabályait. Véget fogunk vetni a királyságon belül elharapódzó bűnözésnek. Királyságunk szent, Istentől és a parlamenttől való, az uralkodó által elfogadott törvényei biztosítják számunkra a hatalmat, hogy ítélkezzünk és hogy minden eszközzel fenntartsuk a rendet, mely létünk, túlélésünk záloga évezredek óta. Ez a nő istentelen tettével megszegte a törvényeinket, melyekért igazságosan és jogosan bűnhődni fog. Hiszen számunkra a magántulajdon szentsége megkérdőjelezhetetlen és ki fogunk állni érte mindig a legkeményebben, hogy senki törvény által előírt jogai ne szenvedjenek csorbát. Az isteni igazság és a nép jó lelkiismerete vezetett minket utunkon, mikor minden körülményt mérlegelve meghoztuk felelős döntésünket. Éljen Azúria, éljen az uralkodó.- Az utolsó mondat után a felolvasó őr elrakta a tekercset, majd a kezében bárddal álldogáló végrehajtóhoz fordult.
 A nő, miután meghallotta az ítéletet ismét zokogásban és rángatózásban tört ki. Szabadulni akart mindenképpen. Rugdosta, harapta az őröket, akik azonban erősen visszaütöttek neki többször is, míg a nő félájultan el nem terült a földön. Megköpdösték aztán és többször belé is rúgtak, mire szerencsétlen magzati pózba gömbölyödve feküdt a márványköveken. A beszéd végére azonban felrángatták és összekötözték a kezeit, aztán a középre állított tuskóra helyezték. A tömeg elégedetten bámulta a jelenetet, miközben szitkok sorával illették a nőt, aki sírva, félelemmel és undorral megtelt szívvel bámult vissza rájuk.
 A tömegben azonban ott volt Ő, aki ismerte már ezt a jelenetet. Tisztán hasított az elméjébe, hogy átélt már életében ehhez hasonlót. Akkor, azon a napon, mikor a téboly megszületett benne, akkor is ily embernek nevezett állatok között állt és figyelte miként kínozzák, majd ölik meg a bűnöst, kinek minden bűne az volt, hogy szegény volt. A gyűlölet szíve legmélyéről lángolt fel a emberek ellen, és bár legfőbb vágya az volt, hogy megtartsa azt ami emberré teszi őt lénye sötét oldalával szemben, de ott a téren, látva a többiek gonoszságát, már nem akart küzdeni a sötétség ellen. Az Ő emberek iránti megvetése, gyűlölete és a benne lakó téboly minden iránti eszeveszett haragja találkozott azokban a percekben. Találkozásuk eredménye a teljes egyetértés és összeolvadás lett. Végre találtak valamit, amit együtt gyűlölhetnek, nem nyomta el az egyik a másikat. Sem a téboly Őt, sem Ő a tébolyt. Ha kint ellep mindent a sötétség, Ő nem fog fáklyafény lenni. Inkább megmutatja az igazi, éjfekete sötétséget. Ezt gondolta és meg is tette.
 Még nem hajtották végre a nőn az ítéletet, mikor a nekromanta halk mormolásba kezdett, senki nem figyelt rá, senkit nem érdekelt egy holdkóros, aki magában motyog valamit. Mindenki az ítéletvégrehajtást figyelte. Ő benyúlt a talárja alá, ahonnan kivette a zafírköves varázslóbotját, ami erős zöld fényben izzott a mágus kezében. A zöld izzás hamarosan körbefolyta nem csak a botot, hanem a nekromanta teljes testét is és rohamosan mintha füstté alakult volna, melyből zöld lángok csaptak elő. Erre már persze egész sokan felfigyeltek, de nem tudták mire vélni a dolgot, igaz a biztonság kedvéért azért többen elmentek a közeléből, mármint furakodtak egy másik helyre a tömegben. Volt aki felsikoltott, volt aki megdöbbenve bámulta a furcsa látványt és volt, aki őrökért kiáltott. Azonban már nem volt sok idejük hátra, bármit is cselekedni. A hóhér már emelte a bárdot, mikor a zöld lángok elszabadultak.
 Először hatalmas, zöldes fényár borította be a teret, mely a nekromantából lövellt a magasba. Aztán a lángok, mint a futótűz, úgy indultak útjuknak. Akihez hozzáértek azt pillanatok alatt beborították és elemésztették, szénné égett húst és kimart csontokat hagyva hátra, majd átnyúltak a legközelebb állóhoz és ott folytatták tovább a zabálást. Telhetetlenül és megállíthatatlanul terjedtek emberről emberre, hulláról hullára. A sikító, üvöltöző embertömeg nem tudott elfutni. Sorra fellökték és agyontaposták egymást a rémülttől pánikrohamot kapó emberek, de bárhogy tolakodtak, bárhogy erőszakoskodtak, bármennyi társukat is nyomták agyon, nem menekülhettek. A halál zöld tüze szénné égetett mindenkit, aki az útjába került. Nem kímélt sem nőt, sem gyereket, sem papot, sem politikust, senkit. Esélyük sem volt.
 Olyan öt percig tartott a lángok pusztítása és a végére, csupán ketten maradtak élve a téren, a nekromanta és a nő, akit csonkításra ítéltek. Minden más, még a fák is, teljesen elégtek. Nyugtalanító csend telepedett a helyre. A halál csendje. A nekromanta sorra lépdelte át az élettelen testeket, miközben a nő irányába tartott. Az azonban akármennyire is rettegett a félelmében és meg volt döbbenve az eseményektől, melyeket igazán még csak felfogni sem tudott, annyi lélekjelenléttel és józan ésszel még rendelkezett, hogy ne várja meg a felé közelgő alakot. Nem értette miért maradt életben és mások körülötte miért nem, csak azt tudta, hogy nem most akar meghalni, így futásnak eredt le a szobor talpazatáról, ki a térről, meg-meg bukva néha néhány holttestben. Ezt látva a varázsló nem követte, megállt és csak nézte. Új varázsigébe kezdett bele, ami sokkal pusztítóbb volt, mint az előző. El akarta pusztítani az egész várost, végleg letörölni a föld színéről. Azonban egy halk nyöszörgés kizökkentette a mágust. Az egész olyan volt, mintha csak egy lágy szellő fújta volna hozzá a hangot, valami távoli helyről. Aztán megismétlődött a dolog. A nyöszörgés a térre bevezető egyik utcából jött. Normális körülmények között biztosan nem hallotta volna meg senki ezt a halk és távoli hangot. De a holtak csendje lepte be a főteret és környékét. Nem volt minek hangot adnia. A nekromanta megindult a hang irányába. Nem egészen értette a dolgot, hisz senki nem élhette túl a lángokat, csak egy nagyon erős varázspajzs lett volna alkalmas arra, hogy kivédje. De Azúrban, nem voltak jellemzőek a mágusok, hát még az erős mágusok. Mindenesetre, ha lett is volna néhány, természetesen azok sem nyerték volna el a nekromanta könyörületét. Bár az őrület elhomályosította elméjét, de ennek ellenére is eszébe jutott egy lehetséges válasz. Azonban nem akart foglalkozni a gondolattal, ami egész hirtelen tört rá és annyira fájdalmas volt számára, hogy még az őrületet is háttérbe szorította. Olyasmi történt a nekromantával, ami már teljesen feledésbe merült emlékei között. Rátört a félelem. Egyetlen egy valaki élhette csak túl a varázslatot, mégpedig Ajándék, akire Ő maga rakott védővarázsigét. Annyira átjárta a nyugtalanság és a félelem, hogy az őrület bármennyire is tolakodott az elméjében, hogy újra irányíthasson, nem volt képes megtörni a mágus akaratát és félelmét egyszerre. Bár külön-külön a kettőt már könnyen megtörte volna, sőt akár együtt a kettőt is, azonban a félelem ami átjárta Őt, az nem az önző önös félelemből eredett, melyben önmagát és javait félti az ember, hanem a félelemből, mely abból táplálkozott, hogy elvesztheti az egyetlen élőlényt, akit képes volt szeretni, akit éveken át nevelgetett és óvott. A mágus elméjében átnézte a fenntartott varázslatainak listáját, Góliát varázskötelékét kereste és a lány védőpajzsát. A Góliátot az Ő akaratával összekötő mágikus fonalat és a külön Góliátra kibocsájtott illúzió fonalát nem találta. Ez egyet jelentett azzal, hogy Góliát meghalt, most már végleg. A lány védőpajzsát nagyon halványan tudta csak érzékelni, ez azonban nem jelentett semmit, hisz annyira gyenge volt az érzékelhetősége, hogy az akár a varázslat mágikus visszajelzése is lehetett csupán, melyet azután szokott kibocsájtani, hogy lejárt az élettartama, vagy megsemmisült. A nekromantának éreznie kellett volna, mikor véget értek ezek a varázsigék. Azonban nem érezte. Tehát azokban a percekben kellett megszűnniük, melyekben a téboly átvette az irányítást felette. A nekromantában a gyanú bizonyossággá érett. Biztos volt benne, hogy megölte a lányt és a pillanatban mikor ez tudatosult benne, merengve állt meg. Lelkét átjárta az üresség és a fájdalom. Nem csak a lányért, de a gyűlölt emberek sokaságáért is. Túl gyenge volt ellenállni, túl bűnös volt Ő maga is, hogy legyőzhesse a tébolyt, a tébolyt amely minden pillanatban lesben állt, hogy lecsapjon minden egyes gyengeségére, minden egyes negatív érzelmére.
 Éles sikoly rázta fel merengéséből. Ugyanonnan jött, ahonnan a nyöszörgés korábban. Bár Ő nem reménykedett már és mintha csak üres porhüvely lett volna teste, de megindult a hang irányába. Rezignáltan, gondolatok nélkül, újból az őrület vizenyős mocsarába félig belesüppedve menetelt. Ő volt az ember, akinek nem volt vesztenivalója, akinek nem számított már, hogy elutasítja-e azt amivé vált, amiket tett, amiket tenni fog. Évszázadok harcai a jó és a rossz között, közte és a téboly között, jelentéktelenné váltak. Elindult az elfogadás útján, ott, a szénné égett holtestek tengerében megértette, hogy minden harc felesleges volt. Ő választotta a sorsát, akkor amikor azzal a halálos, fertőző betegséggel, a később endokának elnevezett kórral, megfertőzte Nerúr város lakóit. Isten akart lenni, Ő akart ítélkezni élet és halál felett. Akkor, ott a piactéren minden embert undorítónak és bűnösnek látott. Azt hitte ítélkezhet felettük. Azok is ugyanolyanok voltak, mint az itteni tömeg, vérre éhesek és könyörtelenek. De benne se volt könyörület, hogy megbocsátson, sem, hogy megértsen. Akkor elpusztította Nerúrt és most halálba küldött ezernél is több azúri embert, Nerúrban a szabad akaratából cselekedett, most is onnan, hisz nem próbált meg ellenállni a mételynek mely évszázadok óta emésztette lelkét és elméjét, nem állt ellen az őrületnek. Befogadta, be kellett fogadnia önnön alkotását. Igen, mert tudta jól, Ő alkotta a tébolyt. Mikor létrehozta, naivan azt hitte, hogy tudja kontrollálni, az ellenszer majd meggátolja. Maga az endoka volt a téboly, csak míg azok, akik nem tudtak tenni a kór ellen semmit, napok alatt iszonyatos kínok között elhunytak, addig akik mágiával vagy gyógyszerekkel próbáltak szembeszállni vele, azokat a betegség őrültté tette, pusztító fenevadakká. Ő azt hitte le tudja küzdeni, sőt azt hitte, hogy le is küzdötte már. Azt hitte, hogy az őrület a bűntudata, de nem. Nem a bűntudat őrjítette meg, az csak hű kísérőtársként követte Őt az életben. Komor emlékekként, rémálmokként, újra és újra lejátszódó víziókként, melyekkel szemben elfogadni az őrületet, szinte a megváltással ért fel. Azonban az ébredés mindig súlyosabb volt, mint a téboly álomvilága, ami bár sötétebb volt az éjszakánál is, de mégis a megnyugvást jelentette a lelkiismerete haragos viharaival szemben. Ő valójában ősi bűne elől futott, mindig elfutott. A téboly tolakodása, erőszakossága és uralkodni akarása az elméjében nem volt más, mint az ellenállhatatlan vágy a feledés irányába, oda ahol már nem érhették őt el a lelkiismeret hullámai. De volt, hogy ott is elérték és felkavarták jól kiépített odúját az öntudatlanság nyálkás mocsarában, kiforgatták, kidobták onnan. Ilyen volt, mikor találkozott a szerzetesekkel és ilyen volt, mikor találkozott a haldokló asszonnyal, majd a gyermekkel. A gyermekkel, aki folyton éberen tartotta felejteni, menekülni vágyó öntudatát. Csak a gyermek miatt volt éber, csak a gyermek miatt küzdött, csak az ártatlanság, a belső tisztaság tudott neki utat mutatni, csak az tudta rávenni, hogy hordja saját keresztjét, hogy vállalja bűnét, nem is az emberek előtt, de az Isten előtt mindenképp. Mire mindent végiggondolt elérte a hang forrását, és valamelyest kitisztult az elméje. A hang gazdája egy a főtérre bevezető úton feküdt.
 Ajándék volt az, szinte teljesen szétroncsolódott testtel. Szemei kiégtek, ahogy a haja is eltűnt, testének több pontja szénné volt égve, bőr nem borította a testét, a szétégett hús szaga lengte körül. Sikoltozott, iszonyatos fájdalmakat kellett átélnie. Az, hogy életben maradt egyedül csak a mágikus pajzsnak köszönhető, mely a nekromanta várakozásaival ellentétben mégsem semmisült meg, csak vészesen meggyengült. A halál lángjaival szemben persze nem lehetett elég erős védőmágiát használni. A lányt csak és kizárólag a mágia tartotta még életben, semmi más, ugyanis a mágikus pajzs funkciója nem csak az volt, hogy megóvja azt akire rakták, hanem hogy táplálja és minden áron tartsa életben annak esetlegesen megsérült testét. Sovány vigasz volt a nekromanta számára, de a pajzs kiválóan működött, hisz még a legpokolibb igékkel szemben is megmaradt. A varázsló jól tudta, hogy akár a legbonyolultabb varázslatokkal sem fog tudni segíteni a gyermeken. A halál lángjai által okozott sebek ugyanis begyógyíthatatlanok.
 Egy éles áldozó tört húzott elő a talárja alól és készen állt, hogy véget vessen a gyermek szenvedéseinek. Azonban amikor felemelte a kezét, hogy átmetssze lány torkát, egyszerűen lebénult. Nem tudta megtenni. Feltörtek belőle ez emlékek, az a rengeteg szép emlék melyet a kislánnyal töltött, akit úgy szeretett, mint a saját gyermekét, akit felnevelt, megtanított járni, beszélni, számolni, írni. Akivel oly sok időt töltött, aki oly sok erőt adott neki a küzdelemben. Nem volt képes rá, de valami másra azonban igen. Eszébe jutott egy ősi rituálé, melyet az egyik poros könyvében olvasott még nekromanta tanulmányainak kezdetén. Soha nem használta és mást sem látta soha használni a varázsigét, így nem is tudhatta, hogy vajon működik-e, de meg akarta próbálni. Elrakta a tört majd felemelte a gyermek testét és egy tiszta útszakaszhoz sétált vele, ahol nem feküdtek hullák és nem volt vér sem. Ott lerakta a földre és elővett a talárja alól egy üveget, melyben vér volt. Azzal a vérrel egy nagy pentagramot rajzolt fel az útra, melyet rovásokkal írt tele és két belső kört is rajzolt hozzá. A két kör közvetlen egymás mellett helyezkedett el. Az egyik körben a lány haldokló teste feküdt, a másikban a nekromanta állt. Ő lehúzta a bal oldali kesztyűjét és nézte a nevet, mely bele volt vésve a kezébe. Aztán a másik kezével ismét előhúzta a tőrt.
- Bocsáss meg Ajándék, de ennyi amit én most megtehetek érted és nem több.- mondta Ő és átszúrta tőrével a bal tenyerét, keresztül a belevésett Gotlib szót, pont a közepén.
 Vér spriccelt szét a sebből és folyt a lányra, majd a nekromanta elkántált néhány szót és a varázslat működésbe lépett. A vérrel felrajzolt alakzat felizzott, ahogy a varázsló ömlő vére is. Vöröses fénnyel töltötte meg a mágia az utcát. Percekig tartott a vöröses fényáradat, míg szépen lassan el nem kezdett visszahúzódni a pentagram belsejébe. Ott azonban már nem egy haldokló, széjjel égett lányka teste feküdt, hanem egy teljesen egészséges, ép testecske. A lány álomban feküdve terült el a talajba égett jelben. A nekromanta is ott volt a földön. Mozdulatlanul, mosollyal az arcán terült el a köveken. Halott volt. A varázslattal feláldozta életét a gyermekért. A gyermekért, aki értelmet adott neki küzdeni és értelmet adott neki meghalni is.

Az utolsó szerelem

Bár nem telt még el akkor minden hét,
s hol éhenhaláshoz készülődtek,
hol a népet asztalhoz intették,
s bár száz bajuk volt az őszülőknek,

öreg volt már az idő és terhes,
igencsak alul a közhangulat,
sok balul megítélt, kevés kedves:
unták undok, különös harcukat.

Sosem volt könnyű lenni, de akkor
jobban nehéz volt, egészen nehéz.
Itt fölrobbant egy atomreaktor,
ott új rendszer lett és új szenvedés.

Kipróbálták ketten a szerelmet,
mert azt hallották: az nagy hatalom;
s az is volt, és éppen azért mertek
meghalni szépen és fiatalon.

Vörös és fekete

Vörös legyél és vedd fel a fekete ruhádat,

Nézz rám az esküvőn, mikor felhangzik a gyászdal.

Vesd le a fátylat, hogy lássák hófehér arcodat,

Majd csókolj meg és tépd ki szívedből a horgokat.

Dobd el a csokrot, hagy hulljanak a vörös rózsák,

Míg megfordítja a végzet, a fekete órát.

A gyűrű az ujjadon, a karomba kapaszkodj,

A násznép együtt sír a pappal, elfojtott hangon.

Induljunk meg kifelé a vérvörös szőnyegen,
Az ég most miattunk ilyen sötét és fekete.

Mosolyogj rám, mert mi most a mennyországba tartunk,

Együtt, kéz a kézben, nem bánom már, hogy meghaltunk.

Vörös leszek és felveszem fekete ruhámat,

Egyé válva olvadunk bele az éjszakába.
Látod, bár lelkünk elhagyta világi börtönét,

Szerelmünk mégis megmaradt, kitartott örökké.