Szerelmünk hajnala

A lassan hullámzó élet derékig érő vízében járunk,
Az új hajnalra, az új kezdetre a vak éjszakában várunk.
A távoli horizontot fürkésszük, de szárazföld nincs sehol,
Csak homály van és kétség van, mely szívünkben sok-sok tüzet elolt.

Csupán a remény és a szerelem kétes lángja marad égve,
Azok is csak azért, mert ha nem lennének, mi sem lennénk élve.
És bár fekete hullámokkal választ el egymástól az élet,
Nem félünk, csak szenvedünk, mert súlyos teher a távolság léte.

Hiszen kinyújtott kezeink a sötétségben nem érnek össze,
Nincsen rajtuk gyűrű, sem szó mellyel egymáshoz volnának kötve.
Így néha elesünk és arcunkba csak a haboknak pörölye,
Mely kijózanít minket, hogy még tart az éjszakának köde.

Ilyenkor fájón egymásnak csapódunk, mint két nagy hal a vízben,
És sodródva kóstoljuk, milyen e tenger könnyektől sós íze.
A zord felszín alatt vergődve azonban szerencsések vagyunk,
Mert odalent összefonódik a testünk, lelkünk és akaratunk.

Egymás karjában lebegünk a jól ismert, végtelen óceánban,
És nem vágyunk többre, csak hogy maradjunk a másiknak sajátja.
És fájdalom, de hiába találnak egymásra szép szíveink,
Ha nem futja csak egy csókra, mivel a sorsnak másik a tervei.

Így hát felszínre hoznak a hullámok, de mi nem eresszük egymást,
Nem villámlik, csak mennydörög, az élet figyelmeztet, de nem bánt.
Aztán vihar támad és szétválaszt minket a hullámok hada,
És mi remegve állunk nem értve, hol késik már szerelmünk hajnala.