Lennem kéne már valakinek


Lennem kéne már valakinek, lehet többnek, mint magam vagyok,
Magyar hősnek, ki kiáll a vesztett ügyért, buzgón és vakon.
Aki úgy hal meg, hogy soha nem létezett az utókor szemében,
Mártír a mártírok között, kinek hiába folyt el a vére.

Lennem kéne már valakinek, lehet másnak, mint magam vagyok,
Modern hősnek, ki megvédi az érdekét, aljasul és csalón.
Aki úgy hal meg, hogy már második tüdeje fullad meg a rákban,
Ostoba az ostobák között, kinek csak a pénz volt világa.

Lennem kéne már valakinek, lehet jobbnak, mint magam vagyok,
Égi hősnek, ki megmenti az éhezőket és beléjük karol.
Aki úgy hal meg, hogy már a földön körbe vették az angyalok,
Szent a szentek között, kinek nevét majd zengik a vallási tanok.

Lennem kéne már valakinek, tán tehetségesebbnek, mint vagyok,
Ünnepelt hősnek, ki sportol, zenél és néha szíveket rabol.
Aki úgy hal meg, hogy sírjára tömegek helyeznek virágot,
Példakép a példaképek között, kinek lelke tűzként lángolt.

Lennem kéne már valakinek, lehet szorgalmasabbnak, mint vagyok,
Népi hősnek, ki betegeket gyógyít és a veszéllyel dacol.
Aki úgy hal meg, ahogy egy jó nyárspolgárnak meghalni szabad,
Sikeres a sikeresek között, kinek volt még utolsó szava.

Lennem kéne már valakinek, lehet önmagam kéne legyek,
Egy senki hőse, ki nem ment meg senkit és senkit nem is veszejt.
Aki úgy hal meg, hogy nem hal meg, mert soha nem hitt a halálban,
Ember az emberek között, kinek maradt még néhány gyönyörű álma.

Jutottam a Bizonytalanba

Melyik csillag leszek én,
ha szememből már kiszökött a fény?

Családom lesz-e vajon:
gyermekek, szép feleség, nyugalom?

Leszek hajlott hátú agg,
sok évvel, sok víg éjjel kopottabb?

Hány csókot hagyok itt-ott
el, s kik köpnek majd hátamra szitkot?

Kit szeretni nem tudok,
megbocsát nekem, ha megjavulok?

Melyik szívbe török be,
hogy aztán ott ragadjak: örökre?

Kiből mi lett?

Kuzmics Mátyás az állótükör előtt igazgatta kék színű elegáns nyakkendőjét. Az alacsony férfi apró, de ügyes kezei gyors mozdulatokkal igazították helyre a csálén álló háromszöget.

- Így jó is lesz. – mosolyodott el a húszas évei végén járó férfi.

Még vetett egy elégedett pillantást ruházatára, megsimította rövidre nyírt barna haját, majd elindult a találkára. Egy hete készült erre az estére. Vikivel, egy kedves hölgy ismerősével fut ma össze, aki nemrég megígérte neki, hogy valamelyik étterembe beül vele egy vacsorára. A férfinak munkája mellett nem sok ideje volt a nőkkel foglalkozni, így ezt az estét egy kivételes lehetőségnek látta, hogy megismerkedjen egy szemrevaló lánnyal, s kellemes ismeretséget alakítson ki vele.

Mátyás vidáman pattant ki a taxiból, tele izgalommal, életerővel és energiával. Nem volt ez szokatlan dolog tőle, hisz mindenki egy örök vidám és humoros embernek találta, de ma úgy érezte, még ennél is több rejlik benne. Tudta: sikere lesz a nőnél.

Leült az általa foglalt asztalhoz, s nem kellett sokat várnia, tíz perc múlva Viki is megérkezett. A lány pufi arca egy cicára emlékeztetett, ezt az érzést erősítette még két szép nagy zöldes szeme és pici ajkai. Vékony magas testén, fekete ruha feszült, lábán pedig piros magas sarkú, de még a szolidabb verzióból.

- Szia. – üdvözölte Kuzmics. – Örülök, hogy eljöttél!

- Én örülök, hogy meghívtál. – szólt a nő mosolyogva.

Beszélgetésük természetesen a szokásos fecsegéssel kezdték, mely olyan emberek társalgása során alakul ki, akik már rég nem látták egymást. Közben persze megrendelték az ételt, s kértek egy üveg bort is.

- Úgy örültem neki, hogy a múlt héten véletlenül összefutottunk. Nem gondoltam volna, hogy csak úgy elfogadod a meghívásomat. – szólt Mátyás.

- Egy ilyen férfi meghívását bármelyik nő elfogadná. Sokat változtál… - mondta a nő sejtelmesen.

Tovább fecsegtek, s nagyon jól érezték magukat. A téma arra terelődött, hogy régi barátaikat merre sodorták az élet szeszélyes hullámai.

- Tamás például gépész lett. – vetette oda a nő egy pohár bort kortyolva. – Micsoda egy unalmas szakma és állítólag nem is keres vele olyan jól.

- Zoliból meg tanár lett. A mai világban nem éppen kifizetődő dolog. Nem lennék tanár. – jegyezte meg kurtán.

- Én orvos nem lennék. – szólt kicsit arrogánsan. Viki viselkedésében mindig is volt egy kis felsőbbségtudat, egy csepp rejtett arrogancia, amely egyes helyzetekben, például most is, jobban észrevehető volt.

- Miért nem? – kérdezte kíváncsian Mátyás, s apró kezének mutató és hüvelykujjával megérintette széles állát.

- Nem is tudom, talán félek, hogy én is olyanná válnék, mint a legtöbb orvos.

- Mert? Milyenek az orvosok?

- Beképzeltek, persze teljesen alaptalanul. Ezen kívül csak a munkájuknak élnek, mással nem is foglalkoznak.

- Érdekes, érdekes. – mormolta halkan.

- Egy orvoshoz például soha nem mennék feleségül, legfeljebb csak azért, mert nagyon jól keresnek. Iszonyat száraz emberek. No, de legalább van pénzük, ez az egy hasznuk van, semmi több, de mindegy is, beszéljünk inkább valami másról. Ha jól emlékszem, előbb éppen az került szóba, hogy kiből mi lett. Te mit csinálsz mostanság? – kérdezte, mosolyogva.

- Főorvos vagyok a megyei kórházban…

Ajánlom K.M.-nak, hogy ígéretemnek végre érvényt szerezzek.

Családodhoz tartozom

Törvényt, tudom, bölcsek adtak,
s a szokások, tudom, szentek.
Dicsőség hát a jobbaknak,
én megsértem e rendet.

Nincs egy adója a magnak,
nincs rokonsága a vérnek,
s ha ünnepek kopogtatnak,
énfelém el nem néztek.

Sohasem közös az asztal,
nem küld képeslapot senki,
s én se lopózva, se zajjal
nem tudok odamenni.

Kell a világnak bizonyság? -
ellenem a szokás megint,
mert semmi közöm sincs hozzád
az adataim szerint.

S mert hívnak idegenednek,
a rendet újjáalkotom:
amilyen nagyon szeretlek,
családodhoz tartozom.

Huszonegy múlt és felnőtt


Emlékszem régen még szabadon, bátran álmodtunk a világról,
Csak mentünk előre, nem féltünk, kőből volt a hitünk, nem sárból.
Nem kapaszkodtunk semmibe, védett minket a tudatlanságunk,
Vagy az Isten védett, mert tetszett neki naív, gyermeteg álmunk.

Azóta évek teltek el és nagyon megváltoztál barátom,
A szíved olyan, mint egy csontváz, mely felett éhes varjú krákog.
Felnőttél, vallod meg bátran, elmúltál már vagy huszonegy éves,
Kiábrándultál a világból és a szerelemből is végleg.

Cigire gyújtasz és már meg sem próbálsz leszokni a piáról,
Este dolgozol és hozzászoktál, hogy otthon senki sem hiányol.
Dölyfösen nézel rám, a magad módján szinte lekezelően,
Pont, mint ahogy egy gyermekre néznek rá a megfáradt felnőttek.

Fejed csóválod mikor mondom: Én tudok tiszta szívvel szeretni.
Kinevetsz mikor hallod: Én kész vagyok még sok jó dolgot tenni.
Te felnőttél- mondod büszkén-, meg tudsz állni a lábadon,
De mit ér az egész- kérdem-, ha nincs már benned más csak fájdalom?

Az érett gyümölcs

 Az apró Levente felállt a székre, fejét felemelte, s jobb kezével a felette lévő piros alma után nyúlt. Hiába igyekezett, nem érte el. Arcára csalódottság és elkeseredés ült ki, hisz nagyon vágyott a szép kerek gyümölcsre.

- Ugorj egyet öcsi, akkor eléred! – kiáltott oda a szomszédos fánál álló bátyja Tamás. – Gyerünk, ugorj, nem dől el a szék alattad!

Már percek óta leste, miként próbálja Levente megszerezni az almát, de nem ment oda, hogy segítsen neki.

- Nem merek, el fogok esni. – szólt ijedten a hét év körüli fiúcska.

- Sikerülni fog, higgy nekem, csak merni kell! – biztatta tovább az idősebb, aki szék nélkül is elérte volna a gyümölcsöt.

- De… - mondta a kisfiú elfúló hangon, majd feladta és leült a székre.

Testvére odasétált hozzá, megveregette öccse vállát, könnyedén leszakította az almát és ahelyett, hogy Leventének adta volna, beleharapott.

- Máskor olyan után vágyakozz, amit el is tudsz érni! – szólt kimérten, majd elsétált.

Ajánlom F.L.-nek sok ígérgetés után.

Ezer esztendő volt

Tartott a két karom csöppnyi gyermeket,
vetettem koporsófedélre föld rögét,
néha rám találtak a kegyetlenek,
és néha bizony az én lelkem volt sötét.

Ember, ki most jössz, lásd a markom űrjét:
én már visszaadtam minden kedves holmit.
Én kiálthatom, hogy nincs nagyszerűség,
már számát se tudva, hány halál hagyott itt.

Én kiálthatom, hogy nincs keserűség,
mert más mellett aludt a Nő, de édesen,
ők ketten forrón élvezték a bűnét,
és az nem fájdalom, hogy én - emlékezem.

Közelebb, új ember, hadd nézlek téged!
Csak kifürkészhetőben mer bízni e szem,
hisz ezer esztendő volt már az élet.
Ne akarj sokáig maradni, gyermekem.

A korhely végakarata

Ha meghalok, hát ne sirassatok,
túlnan innen tündöklőbb vagyok.
Ha meghalok, mint fényt szeressetek,
mert láng leszek, ha innen elmegyek.

Ha meghalok, ne halljak éneket,
hisz úntátok a szerzeményeket.
Ha meghalok, ne legyen requiem,
élek majd Én, ha testem elpihen.

Ha meghalok, száműzött angyalok
űzzék őt, ki mer még és andalog!
Ha meghalok, várják a lantosok,
hogy túlról majd ál-vigaszt harsogok.

Ha meghalok, majd intő szózatom
- mert megparancsolom, nekik meghagyom -
fújják az egész világon szelek:
emberi férgek, vezekeljetek!

Ha meghalok, hantomból sarjaddzon
egy hős férfi s egy szerető asszony,
kik szívükben hordják az elveszett eget,
abban az égben elveszett engemet,
ég alatt s innen Halikarnasszon
nemzzék az első boldog gyermeket!

A világ végét


Szíveink üresek, csak a hatalmas semmi kavarog bennük,
Megszülte gyermekét a torz idő, az éjben rejti testük.
Kitárnánk megfáradt szárnyainkat, de rájövünk, hogy nincsenek,
Amik felemeltek volna minket, már csak pokolba rántó, mély sebek.

Beinteget az ablakon a búsképű, merengő éjszaka,
Jelzi, hogy távol vagyunk tőle, indulnunk kellene már haza.
Haza, ahol csak Ő vár ránk és engedi, hogy elrejtőzzünk benne,
Majd feloldódjunk a benti világban, a szabad képzeletben.

És szólunk a képzeletnek, hogy hozzon nekünk hitet, hozzon feledést,
De csak maró fájdalmat hoz és terel minket a valóság felé.
A valóság int nekünk, hogy legyünk jó fia és jó leánya,
Hajtsuk meg fejünk,- ha szívünk már törött- egy öngyilkos világnak.

És mi már mindent elfogadnánk, de mégsem fogadunk el semmit,
Lenne ki szeretne minket, de nincs akit megérné szeretni.
Nem kell úgy félni,- mondjuk- ahogy eltompul bennünk minden érzés,
És a földön fekve, a sötétben, csendben, várjuk a világ végét.

Évszakok


Amikor önfeledten tombol a nyár, az nekem nem ünnepem,
De mikor hullani kezdenek a levelek, én újjáéledek.
De nem a halálból- azt megvetem-, hanem a nyári gubómból,
Amit messze hajítok, ha jön a tél, hisz nem félek a hótól.

Én örömmel járok az éjszakában, a hidegben és a fagyban,
És kétkedve hallgatom, ahogy mások halált vizionálgatnak.
Persze egy nap véget ér a világ, egy nap véget ér az élet,
De addig hagy nyújtózkodjak még a hűvös, elzsibbasztó szélben.

És ha van szép a nyárban az csupán a víz és a kellemes esték,
A néha feltörő viharok, melyek meg-megtépik a Föld testét.
A meleg túl meleg, a fény túl fényes, a sok rovar meg zavar,
Zöldnek lenni, virágnak nyílni, annak- kérem- ott van a tavasz.

Igen, a szép tavasz. Az egyetlen évszak, melybe szerelmes tudnék lenni,
Ajánlanám hát az ősznek, tessék Őt kéne feleségül venni.
Aztán illik-e a holló az éltető főnix madárhoz?
Lehet, hisz a főnixnek úgysem tud ártani, ha a holló halált hoz.

Szinte látom, ahogy összefolyik a sötétség és a lángok,
Ahogy kalapját veszi a nyár és a tél, látva az új világot.
A két nagy madár- a tavasz és az ősz- ülnek egymással szemben,
És terjesztik az életet, a halált, szépen, nyugodtan, csendben.

Felismerés

Elhagytam az ember térségeit immár
s itt eszmélkedem, világ, vad tájaidnál!
Ott rám támadhatnak bármely minutában,
ott a melegágyuk aljas módszereknek,
engem ott néhányan hiába szeretnek,
de feleim ide nem jönnek utánam.

Ős békesség száll innen a láthatárnak,
melyen sötét erdők, komor hegyek állnak.
Indák s nád között bújik virágos pompa,
zengő legyek cikáznak légi utakon,
sugarai körbekígyóznak a napon
és csillogást vetnek fürge patakokba.

Messzünnen futtam s lepkék pihennek rajtam;
szebb, ezerszer szebb most, amit odahagytam.
Szerte a fákon víg madarak fütyölnek,
tiszta vagyok újra, itt jó vagyok végre
és tudva bámulok önmagam elébe.
Szeretem az embert, de jobban a földet.

Kivetettek, kinevetettek

AZ EGYIK

Kivetett volt, kinevetett,
útját magányosan rótta,
házak között, idegenek
lába elé Tudást szórva.

A MÁSIK

Kivetett volt, kinevetett,
ember szava, ökle verte,
de ment, kötélidegeket:
Türelmet eléje vetve.

A HARMADIK

Kivetett volt, kinevetett,
börtön foglya, foglár rabja,
meghozta az üzenetet,
gerinceknek Tartást adva.

A NEGYEDIK

Kivetett volt, kinevetett,
nem ártott pedig, nem vétett,
a föld minden hite felett
egy hitet hitt: Tisztességet.

AZ ÖTÖDIK

Kivetett volt, kinevetett,
de szent ő, akit ha vád ért,
a vádlói szíve helyett
fohászkodott Tisztaságért.

A HATODIK

Kivetett volt, kinevetett,
úgy tett mindig, ahogy illett,
láthatta balsikeredet,
másokra való Tekintet!

A HETEDIK

Kivetett volt, kinevetett,
sorsa által megviccelve -
süket vének, sihederek!
Támasz volt, verseit zengte.

Az utazó

  A hárpiák igen undok és gonosz teremtmények. Legalábbis a legtöbb emberi nemzet, amely összetalálkozott már legalább egyszer ezekkel a szárnyas fenevadakkal, mind meg van győződve eme állítás helyességéről. Tollas szárnyakkal rendelkeznek és karmos, vastag lábakkal, így hasonlatosak a madarakhoz. Ez a madár rész alkotja testfelépítésük felét nagyjából, a másik felét pedig az emberi rész teszi ki. Testmagasságuk azonos az emberi testmagassággal, van két karjuk is, melyek némileg hasonlóan lábaikhoz, éles karmokban végződnek, azonban itt megtalálható a teljesen kialakult kézfej és az ujjak is, mely képessé teszi őket eszközök használatára. Hozzáteszem, ezek az "eszközök" főképp valamilyen fegyvernemben szoktak kimerülni. Fejszerkezetük is olyan, mint az emberé, igaz sűrűn eltakarják az arcukat valamilyen maszkkal vagy sisakkal, hogy ijesztőbbnek tűnjenek. Legjelentősebb elterjedési területük a Szurdok-hegységben található, ahol több száz kolóniájuk is él távol mindentől. Ez a távol persze relatív fogalom, hisz a Szurdok-hegység meredek hágóin áthaladó kereskedők rendszerint nem érzik ezt a távolt, elég távolnak. A hárpiák kedvelt sportja ugyanis a hegységen átkelő emberek kirablása és feldarabolása, esetenként elfogyasztása is. Igaz, akkor már igen ínséges időket élnek a szárnyas szörnyetegek.
  Bár eme teremtményeknek már a puszta léte is lenyűgöző lehet a velük közvetlenül nem találkozók számára, azonban van egy másik igazán különös része is a hárpia létnek. Ez pedig a szociális berendezkedésük. A szárnyas fenevadaknál ugyanis, majd minden egyéb fajjal ellentétben, a nőstények a domináns egyedek. Pedig, hogy hozzá vannak szokva, a férfiak más fajoknál, hogy ők mennek harcolni, meg dolgozni, meg fontos dolgokat csinálni, míg az asszony maradjon csak hátra és gondozza a gyerekeket, lássa el a ház körüli teendőket, aztán ha a férfi hazaesik,- esetenként a kocsmából, mert azért némi szórakozás kijár a nagy napi megterhelések után- akkor friss, meleg étel várja otthon. Nos a hárpiáknál, talán a kocsmázás rész kimaradhat, mert nem igazán rajonganak az alkoholért, egyetlen kivételt képez talán a Szurdok-hegységtől északra élő merolangiak által fogyasztott gyümölcspálinkák. Azt szeretik, de épp ezért nem is nagyon szállítják keresztül a területeik közelében a kereskedők. Szóval a hárpiáknál a nőstények harcolnak, vadásznak, rabolnak, erőszakoskodnak, verik a férfiakat, ha olyan van akkor épp egymást és nem mellékesen szülik halomra a sok kis szárnyas pulyát, ha úgy hozza a helyzet. Egyébként igen meglepő, de a hárpiák monogámok. Tehát a nőstény kiválasztja a neki tetsző hím egyedet és amennyiben egy másik nőstény is szemet vetett a hímre, akkor megküzd a két nő és a nyertes viheti a hímet. Természetesen a férfinak semmi beleszólása nincs a dologba, de ha mégis lenne, akkor általában némi szóbeli győzködés után az igen forró vérmérsékletű hárpialányok egy-két jólirányzott pofonnal oldják meg párjuk problémáját. Egyébként a hárpia nők is csak nők, úgyhogy ha egyikük párja véletlen egy másik nőnél keresne könnyítést nemi vágyaira míg a nőstény távol van, akkor általában csak másodsorban veszik elő a férfiakat, mert először a másik "hülye ribanc" gátlástalansága kerül az előtérbe. Számos véres összetűzés alakult már ki ilyen esetekből.
  A hárpia férfiak átlagos napi teendői, míg párjaik harcoskodnak, rendszerint a kölykök neveléséből és a gigantikus méretű fészek- melyet a legtöbb esetben egy magas és vastag fára építenek vagy barlangba- rendben tartásából áll. Ezenkívül még ők oldják meg a gyümölcsszedést, esetenként a halászást vagy éppen a drága feleség harci páncélzatának és fegyvereinek a tisztogatását. Szóval, annyira azért nincsen rossz sorsuk.
Nos, történetünk egyik fontos karaktere egy hárpia nő, Hénivo, aki éppen társaival egy rablókörutat tartott. Ebben semmi meglepő nem volt, hisz ez a hárpiák egyik fő foglalkozása. A különleges az volt a dologban, hogy Hénivó terhes volt. Méghozzá nem is kicsit, hanem kifejezetten előrehaladott állapotban. Igaz ez nem látszott meg külsején, mert nem olyan volt a testfelépítése mint az ember nőké, de ez nem azt jelentette, hogy ne viselte volna meg fizikailag az eset. Állapotosságának takargatására azért volt szükség, mert nem akarta elveszíteni helyét a klánon belüli hierarchiában. A terhes árpiák mindig lecsúsznak egy-két fokot, mivel nem tudnak aktívan részt vállalni a "munkában". Hénivónak nagy szerencséje volt eddig, hogy kibírta a hatalmas távolságokat, miket el kellett repülnie néha a rablóbandával, hogy egy települést vagy egy karavánt tudjanak kifosztani. Most éppen egy karavánt szemeltek ki áldozatukul.
  A hírszerzés szerint nem lehetett már sok, csupán öt-tíz perc, vagy annyi se mire befutnak a kereskedők a csapda helyszínéül kiszemelt szoroshoz, ahonnan majd nem tudnak sehova elmenekülni a támadó hárpiák elől. A szárnyas fenevadak a szorosban fák és sziklák mögé rejtőztek hármasával. Olyan harmincan lehettek. Ennyien nem hogy egy karavánt, de egy lovagi társulatot is könnyedén szétszedtek volna és ezt ők is tudták nagyon jól. A rajtaütés vezetője, maga a klán vezetője egy Hirdéna névre hallgató, hatalmasra megnőtt hárpia volt. Hirdéna még a többi hárpia klán között is híres volt kegyetlenkedéseiről. Határozott vezető volt egyébként, aki nem tűrt meg semmilyen ellenszegülést. Úgy tervezte, hogy ezután a karaván után még kirabolnak aznap egy falut is valahol Dél-Merolangiában.
  Hénivó két régi, megbízható bajtársával volt beosztva egy nagydarab szikla mögé, ahonnan akkor kell majd előjönniük, ha a vezér megfújja a kürtöt. Akkor mind előözönlenek és széttépik az embereket, majd a megszerzett javakat elrejtik és folytatják útjukat. Hénivóból azonban ez alkalommal hiányzott vérszomj, meg a harci kedv, meg úgy minden, ami egy kegyetlen, rabló hárpiában benne kellett volna, hogy legyen. Helyét átvette a hányinger, a gyengeség, a szédülés, a levertség, a mély alhasi fájdalom és bár még nem szült soha, de tudta jól, hogy fajtájában ez biztos jele annak, hogy a kis hárpia bébi perceken belül ki jöhet erre az átokverte világra. Hénivó nem tudott talpon maradni, hátát a sziklafalnak vetette és leült a földre, majd hangosan öklendezni kezdett. Két bajtársa, Hedvig és Héra, nem értették először, hogy mi baja lehet Hénivónak, nem is nagyon érthették, hogy Hénivó velük sem osztotta meg titkát. Némi mélázás meg kérdezősködés után azonban kapcsoltak és megértették a problémát. Akkor kiült a döbbenet az arcukra és nem igazán tudták eldönteni, hogy most sírjanak vagy nevessenek, de a biztonság kedvéért egyiket sem tették nehogy zajt csapjanak. Hénivó csak haragosan ült a földön és igyekezett minél csúnyábban nézni rájuk meg visszatartani sikoltásait, melyek egyre-egyre sűrűsödtek az alhasi fájdalommal együtt. Hamarosan pedig megindult a vérzés is, mire Hedvig és Héra arca egy pillanat alatt kiült az aggodalom. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy mészárlás helyszínén, a mészárlás alatt szülje meg gyermekét? Talán mindegy is, elvégre ők hárpiák, a harcra születtek. Tán még jót is tesz, ha a halál arató kaszájának hangjára- tehát jajveszékelésre és halálsikolyokra- születik meg a gyermek, hisz akkor harcba születik, ahogy harcban is fog élni és ha szerencséje van harcban is fog meghalni. Feltéve, ha lány lesz, egyébként mehet a többi bamba férfi mellé bogyókat szedni. Ezen gondolatok járták át a három hárpia fejé, mikor felharsant a jelzőkűrt hangja. Abban a pillanatban Hedvig és Héra kirántották görbített kardjukat helyükről, felkapták a földről a sziklának támasztott pajzsaikat és egy hatalmas csatakiáltást hallatva- mely leginkább a sasok éles hangjára emlékeztetett, mint az emberi kiáltásra- a levegőbe szökkentek és elkezdték a támadást. Miután a többiek eltűntek, Hénivó hatalmasat sikoltott a levegőbe. Megindult a szülés.

  Valéria Azúr, egy karcsú, átlagosnál kicsit magasabb, piros hajú, zöldes-szürkés szemű, mosolygós, fehér, húszéves nő volt. Fő foglalkozása a mágia, azon belül is a tűzmágia tanulmányozása és annak minél jobban való elsajátítása. Húsz éves volt csupán, de kiemelkedő tehetségnek számított, már tizenkét éves korában képes volt tűzlabdát varázsolni, ami általában még a huszonéves haladó mágusoknak sem mindig sikerült. Ahogy telet az idő a lány még jobbá, még profibbá vált és arra a korra mikor mások csak elkezdték volna a mágia elsajátítását Ő már akár taníthatott volna is bárkinek, mesterei is csodálattal beszéltek képességeiről és tehetségéről, így az első adandó alkalommal fogták és kivágták a szerető anyai otthonból, azaz Azúr városának kupolás, fényűző palotáiból, hogy megmérettesse magát kissé a világban, kalandokat éljen át, úgy dolgokat fedezzen fel és sok-sok tapasztalatot gyűjtsön, amik kelleni fognak majd ahhoz, hogy egyszer a mágustanács tagjává válasszák. Valéria Azúr, ahogy nevéből is következik, az Azúr királyság egyik trónörököse volt. Mivel azonban volt neki egy bátya és egy nővére is, így nem tűnt túl valószínűnek, hogy egyszer a trón valódi várományosa ként léphet fel anyja halála után. Ezért elfogadta sorsát és a mágia rögös, sűrűn égető útját választotta az unalmas udvari ücsörgés, bállbajárás, külföldi követek, nagyurak fogadása helyett. Jó eséllyel ehhez erősen hozzájárult az is, hogy Valéria szörnyen hataloméhes volt, de nem abban a tekintetben, mint a legtöbb ember. Ő a mágiát tekintette a tényleges hatalom egyedüli forrásának, mert míg az a hatalom, mi emberektől ered, úgy is múlik el, mint benne az emberek. De az a hatalom ami önmagában áll és létezik és adja magát annak, aki hajlandó megérteni természetét, az örökkön megmarad és nem vész el, úgy mint az emberi hűség, tisztelet vagy szeretet. Nem is volt túl érzelgős személyiség, megvetette a számára "halandó világ"- azaz a mágia nélküli világ- olcsó miliőjét. Férfiak felé is csak akkor fordult, ha éppen megkívánta őket, mivel nem vágyott szerelemre és nem is égett benne soha annak a lángja. Már életének ilyen korai szakaszában is jól kivehető volt személyiségében az, ami a nagy varázsolókat még nagyobbá és kiszámíthatatlanabbá tette, mégpedig a mágikus hatalom iránti féktelen imádat, hajsza. Bár nem ezzel aludt és kelt, de igen meghatározó elem volt már ekkor is a lány életében.
  Nos Valéria éppen a Szurdok-hegység egy igen szűk és veszélyes hágóján készült éppen átkelni egy karaván élén. A lány nem is tudta, hogy mitől tartson jobban, a szörnyű hidegtől, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva déli származása miatt, vagy a hárpia veszélytől, mely egyáltalán nem egy elképzelhetetlen dolog a Szurdok-hegység ormai között. Fiatalabb korában elég sokat olvasott ezekről a szárnyas dögökről, de igen sűrűn figyelmeztették is őt a falvakban és városokban melyeken eddig áthaladtak. Ezidáig még nem érte őket egyetlen támadás sem, de az a szűk szoros ott előttük, szinte tökéletes hely egy rajtaütésre. Legalábbis Ő ezt gondolta és meg is mondta a kereskedőknek, akiket elkísért. A karaván azonban nem gondolták sem az útvonalat sem pedig a szorost veszélyesnek, jó eséllyel derogált nekik, hogy egy nőtől fogadjanak el bármiféle tanácsot. Valériát végtére is nem érdekelte a dolog, ha meghal a sok "kövér disznó", ahogy magában hívta őket, Ő biztosan nem fog egy könnycseppet sem elmorzsolni miattuk. Ő volt az egyetlen mágiahasználó a csapatban, rajta kívül volt még nyolc kardforgató és hét íjjász. Mind férfiak és bunkók, akik csak akkor értették meg, hogy a lány nem szívesen fogadja a közeledésüket, mikor egyiknek "véletlenül"leégette a jobb fülét, meg a teljes fejszőrzetét, szakállal, hajjal együtt. Nos azóta az eset óta, nem igazán zaklatják. Esetleg csak néhány igazán elvetemült, de azok is csak részegen. Valéria tudta magáról, hogy gyönyörű nő és azt is tervbe vette, hogy az is fog maradni még néhány száz évig. Mert hát, mire ne lenne jó a mágia, mint hogy az egomán mágusok meghosszabbítsák életüket meg fiatalságukat?
  Mikor beértek a szorosba a lehető legvalószínűbb forgatókönyv lépett életbe. Hárpiák tömege röppent a magasba és rikácsolva lecsapott a karavánra. A repülő szörnyetegekkel szörnyen meggyűlt a baja a harcosoknak, de csak addig míg a hárpiák nem darabolták fel őket két, három vagy akár több darabba is. Valéria igyekezett nem túl feltűnő célpontot mutatni a karaván legelején fekete vászonkabátjában és vastag, zöld szövött sáljában, ami valljuk be nagy piros hajjal azért igen nehéz volt. Szóval hamar kiszúrták, úgyhogy nem maradt sok választása. Első lépésben egy védőgömböt alakítót ki a karaván köré, ami egyaránt lezárta a földi és lég elérhetőségét is a karavánnak. Kívülről nem igazán látszott belőle semmi, csak olyan volt mintha a levegő keményedett volna beton állagúvá, míg egyébként átlátszó maradt. A hárpiák nem tudtak bejutni a gömbön belülre, sem nyilak vagy kardjaik nem hatoltak át a mágikus falon. Igaz karaván tagjai sem tudtak kimenni a védőburokból, de ők nem is szerettek volna kimenni, úgyhogy ez nem volt nagy probléma. Néhány hárpia- olyan hét- a védővarázs határain belül ragadt, így ők mindent megtettek, hogy annyi embert küldjenek át a másvilágra amennyit csak tudnak. Szárnyaiknak azonban nem sok hasznát vették a lekorlátozódott térben, a földön meg ügyetlenül, kissé sután mozogtak, így a jól képzett harcosok megtudták ölni mindet. Igaz ami igaz, így is mindössze egy harcos maradt életben, a többiek kibelezett vagy feldarabolt hullái szanaszét hevertek a karaván körül. A kereskedők közül is meghalt jópár, aki meg életben maradt az a szekerekben, vagy alattuk keresett menedéket. A lovak jártak talán a legrosszabbul, velük kezdték a darabolást a szárnyas bestiák.
  A hárpiák üvöltöztek, fegyvereikkel teljes erejükből verték a mágikus falat, ami meg-meg is rezzent egyik-másik súlyosabb ütés alatt. Valéria saccolása szerint még úgy két tucatnyian lehettek. De a lány nem ijedt meg. Varázslásba kezdett. Halkan képezte kicsiny, rózsaszín ajkaival a szavakat, melyek hatása pillanatokon belül érezhetővé vált. A védőpajzson kívül kezdett felforrósodni a levegő és vérvörös felhők kezdtek gyülekezni a terület felett. A hárpiák nem értették mi az, ami éppen készülőben volt, de rájöttek, hogyha együtt ütik a betonkeménységű levegőt, akkor az egyre lazábbá válik idővel és egyre jobban beleremeg az ütések súlyába. Így hát együtt püfölték a mágikus védőfalat. Valéria tudta, hogy nem fog a védőburok örökké kitartani, de nem is sürgethette a másik varázslatát. Mindenesetre úgy gondolta, hogy minden úgy fog történni, ahogy Ő kiszámította. És úgy is lett.
  Talán két-három perce kántálhatta a lány a mágikus szavakat, mire a végére ért. Akkor felnézett az égre és látta, hogy minden vörösben úszott. A burkon kívüli levegő szinte izzott, a vörös felhők pedig egymásba gomolyogva hömpölyögtek az égen. A varázslat elkészült. Valéria bevetette magát a legközelebbi karavánkocsi alá és igyekezett minél jobban a földhöz lapulni, aztán egy kicsi, önmaga védelmére szolgáló védőburkot is létrehozott. Aztán eleredt az eső.
  Ez az eső nem olyan volt, mint a természetben előforduló átlagos zuhék egyike. A vérvörösen izzó felhők nem vizet engedtek az alattuk elterülő világra, hanem fehéren izzó, olvadt vascseppeket. A varázsige igen hatásos volt. Amihez hozzáért azt szétégette. Átégette magát a mit sem sejtő hárpiák húsán, vértezetén, át a növényzeten, át a karavánra húzott védőburkon, aztán a karavánkocsikon is és a bennük rejtőző, vagy alattuk bujkáló embereken is. Egyetlen egy valamin nem jutottak csak át. Ez Valéria védőpajzsa volt. A tűzeső olyan egy percig szakadhatott, de ez elég volt hozzá, hogy mindenkit megöljön a környéken, a lány kivételével. Miután elállt, a lány előbújt a kocsi romjai közül és levitáció varázsigével kissé a föld fölé emelkedett nehogy belelépjen a fehéren izzó, olvadt vastócsákba. Szétnézvén látta, hogy a teljes környék az enyészeté lett, lángok csaptak fel szinte mindenhonnan és az eddig zöldellő vegetáció a tűz martalékává vált. A karaván összes utasa és kísérője meghalt, ahogy az árucikkek is szétégtek. A tudat, hogy Ő okozta a halálukat nem igazán rázta meg. Hiszen Ő figyelmeztette a kereskedőket, ha ezt az utat választják, akkor könnyen bajba kerülhetnek. De nem hallgattak rá, neki meg most nem nagyon volt más választása mint ez. Azért sajnálta egy kicsit.
  A tűz ropogásának zajába egyszer csak egy gyermeki üvöltés vegyült bele. Valéria először nem akart hinni a fülének és azt hitte csak képzelődött. Aztán megint felhangzott a hang, egy gyermek sírása. A nő feljebb emelkedett a levegőben és megindult a hang irányába. Nem tudta elképzelni, hogy kerülhet egy gyermek ilyen helyre. Újra meg újra felharsant a gyermeki sírás, míg a nő megtalálta a hang forrását egy nagy darab szikla mögött a szurdok tetején. Egy majd szénné égett holtest terült el a szikla mögött, mintha ülő helyzetből dőlt volna előre. A holttest alól hangzott fel a sírás. Valéria nem nyúlt a testhez, hanem csak intett a kezével a levegőben egyet, mire a hulla felemelkedett a földről, hogy egy méterrel arrébb aztán vissza is zuhanjon. A hulla alatt egy kis hárpia gyermek sírdogált, aki nem volt nagyobb mint a nő alkarja. Annyira abszurd látványnak tűnt a kis bestia első látásra, hogy Valéria teljesen megrökönyödött. Ő maga sem tudta pontosan mire kellett volna számítania, mondjuk Ő leginkább egy elrabolt ember gyermekre tippelt, nem pedig egy kis hárpiára. Lelevitált a földre a gyermek mellé, mivel ott szerencsésen nem volt egy merő olvadt vas a talaj, vagyis volt csak az már lefolyt a szurdokba. A csodával határos, hogy a kis bestia életben maradt, na meg persze anyja önfeláldozó magatartásával, ahogy az önön testével védte gyermekét. Milyen megható, gondolta Valéria, még az ilyen szörnyetegeknek is van szívük, ha saját porontyaikról van szó.
  Felemelte kezét, mire egy nagydarab kő emelkedett fel a talajról. Úgy tervezte, hogy agyoncsapja a kis dögöt, ezzel pontot téve rövidke életének végére. Már közel járt a kődarab a gyermek testéhez, mikor a kis hárpia nagy átható, fekete szemeit Valéria szemébe mélyesztette. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy ,, Miért akarsz megölni? De hát nem is ártottam neked.". A varázslónő erre megállította a kődarabot a levegőben, majd némi gondolkodás után elhajította.
- Jól van te kis dög- mondta mosolyogva-, akkor te leszel a háziállatom.
Majd lehajolt és felvette az újszülött hárpiafiúcskát a földről, aki erre erősen bele kapaszkodott a nő karjába és annak mellkasára vetette magát és melleire hajtotta fejét. Aztán szinte azonnal neki is állt aludni.
- Remélem nem hiszed azt, hogy az anyád vagyok, te vakarék.- mondta fintorogva a lány, majd a szoros oldalán ellevitálva folytatta útját célja felé, Zefóniába.

Melyik út


Melyik út vezet el innen? Nézz rám! Látod nem találom magam,
Csak a monoton eső zúgása, amit még felfog az agyam.
Várakozok – mint úgy mindig-, hogy mikor hívhatom ki sorsomat,
Bár tudom, akaratom gyengébb, mint az égben teremtett fonal.

De attól még álmodni lehet, azt az egyet mindig szabad,
Ha más nem is, de ez az apró kis öröm örökre megmarad.
Megmarad, de csak hogy átfesse a valóságtól fekete szobát,
Jelezve, hogy felkelni késő van-e már vagy éppen túl korán.

Szóval melyik út vezet el innen? Melyik út vezet el hozzám?
Nézz rám! Látod, nem találom magam. Meddig kell még várjak? Mondd már!
Csalódott vagyok, ha arra gondolok, lehet várnom kell még tovább,
Hát jöjjön el végre az idő és űzd el a csalódottság korát.

Milyen leszek? Amilyennek érzem vagy amilyenné formál a szél?
Hová jutok? Ahová érzem vagy ahová elrendelt a lét?
Fejet hajtok hát és remélek, mivel nincsen más választásom,
Mert a remény szabad csak az álmok mellett egyedül e világon.

Fegyverekkel jöttek


Haraggal és fegyverekkel jöttek azon a csillagtalan éjen,
Féltek ők is, féltünk mi is, együtt küzdöttünk a betegséggel.
Mi nem akartunk meghalni és ők sem akartak mást, csak élni,
De mégis pusztulnunk kellett, hogy nekik ne kelljen többé félni.

Azt mondták, szörnyű betegség terjed a házak sorai között,
És mi láttuk az égő házakat, láttuk ahogy a vér csöpög.
Sikolyok szálltak, zokogtunk, könyörögtünk, de nem volt kegyelem,
Ahogy eljött ismét a nagyobb jó, porba hullottak a fejek.

Még jó – gondoltuk-, hogy mindig van egy szent, aki törődik velünk,
És megengedi, hogy éles kardja által mártírokká legyünk.
Akkor még féltünk a haláltól, nem sejtvén mi vár ránk odaát,
Mint az öngyilkosjelölt, aki még gyáva fejbe lőni magát.

Így voltunk mi is, mert mindenki megérzi, ha hívja őt a halál,
És most a nyugati szél viszi messze rothadó húsunk szagát.
Honfitársi vértől ködös a hajnal, a felkelő nap fénye,
Sírba szálltunk és sírba szállt velünk egy régi, szép kor dicsősége.

Este, fénytelenül

Hát képzeld el,
ma annyira elfáradtam,
hogy a szemem föl se pattan
talán reggel.

Eltűnődtem,
vajon ki orrolt meg ma rám?
Nincs olyan, s azt se mondanám:
bakot lőttem.

Jó voltam ma.
Persze tízezrek is tévedhetnek,
hát még e felnőttes, mafla gyermek!
Ugye, Hanna?

Mégsem értem,
estére miért aggtam el,
és mitől fúlt ki ez a mell...
Nagy a vétkem?

Tudja tatár!
Én hibásnak vallom magam,
ha nincs bánnivalóm, ha van,
s bár volna már!

Értem, értem!
Hogy fáradtságom, mi hordta rám azt,
valahára megleltem a választ:
ma is éltem.

Ritkásan lakják...

Ritkásan lakják a szívemet,
kevésnek van menedéke itten,
temetője a legnépesebb.
Alig-alig látogatja Isten.

Itt, itt örökös gyászban élnek,
havonta búcsúztatnak valakit.
Ha engem viszontszeretnének,
tudom, hogy akkor több maradna itt.

Mert hálátlannak itt nincs helye!
Akik szívem fűtetlenül hagyják,
elvesznek... s jön-jön az ideje,
hogy észrevegyem: már sehogy se lakják.

Forduljál vissza!


Lógunk, rothadunk, hollók és varjak zabálnak foszló húsunkból,
Nyakunkban ott a tábla: ,,Rossz útra tévedt!" Hát ennyit sorsunkról.
A fán melyre akasztottak minket keselyűk tanyáznak naphosszat,
És intik az úton közeledőt: Ne tegyetek semmi rosszat!

Az út a fánál ketté ágazik, egy út balra visz, egy jobbra,
Az egyik a Bánat mocsarába tart, a másik egy toronyba.
Mind a kettő veszélyes, hisz vagy meghalsz vagy elfelejted ki vagy,
Hát dönts bölcsen és vedd észre, vissza fordulni sem épp hiba.

Sokan haladtak már el mellettünk és hoztak rossz döntéseket,
Sokan járnak vissza hozzánk, kísérteni a megtört lelkeket.
Persze az igazság mindig több annál, mint amit elmondhatunk,
Mert van föld a mocsár után és a toronyból is van visszaút.

De ne hidd, hogy sikerülni fog, ne hidd, hogy több lehetsz minálunk,
Legyél észnél és fordulj vissza, ne zavard meg többé az álmunk.
Persze, ha mégiscsak mennél, nehogy azt mond majd, hogy mi nem szóltuk,
És jegyezd meg jól, hogy bármerre mész is, az út mindenhol hosszú.

Hosszú és rögös és fájó, könnyen bele fog fáradni a lábad,
A mocsár bűzös, vad szörnyek lakják és mindegyike támad.
A torony a tébolyultak börtöne, egy ködös, hazug világ,
És mindegy melyikben tűnsz majd el, sírodon nem fog nőni virág.

Mi lógunk és rothadunk, démoni lángok emésztik lényünket,
Lelkünkbe vésték:,, Rossz útra tévedt!" Hát így kerültünk helyünkre.
A fán melyre akasztottak minket pokoli mindegyikünk kínja,
Remélem megérted most már, hogy ne menj tovább! Forduljál vissza!

A meggörbült fák ösvényén


Tudod néha az az érzésem van, hogy valaki figyel minket,
Szóval, ha engem kérdezel, szerintem gyorsan kerüljünk ki innen.
Mert a meggörbült fák szinte nyáladzanak mikor lenéznek ránk,
Úgyhogy fussunk, mert én nem úgy vagyok, mint te, hogy nincs mit vesztenem már.

Én belementem minden őrültségbe, de most túllőttünk a célon,
A jég amire rámásztunk, amin táncolunk az túlontúl vékony.
A telihold és a felhők lusták, de mi most nem lehetünk azok,
Még egy-két óra ebben a sötét erdőben és mindkettőnk halott.

Emlékszem azt mondtad, éjszaka ide kijönnöm nem kell, hogy féljek,
De azt hiszem, egyikünk itt valamit nagyon félreértett.
Nem látod, hogy meg akarnak enni a fák, hogy nyúlnak az ágak?
Nem hallod a ropogó avart, a lihegő fekete árnyat?

Nézd, annak a görbe fának ott esküszöm kinyílt a szája,
Add a kezed és fussunk előre, hátha találunk egy házat.
Vagy istállót vagy őrszobát vagy bármit, ami hasznukra lehet,
Mert megfagy bennem a vér, mikor az erdő a fülembe nevet.

Nem kellett volna ide jönnünk, nincsenek itt semmilyen csodák,
És most végig kell járnunk az ösvényt, hátha eljutunk valahová.
Az út mentén mérges gombák nőnek, mérges szemek kísérik léptünk,
Idegenek vagyunk itt, hát remélem, hogy épségben hazaérünk.

Nézd, előttünk épp egy torony és egy szobor körvonalazódik,
Menedéknek tökéletes lesz számunkra oda behúzódni.
Az ajtón felirat áll: ,,Lakhely az élet elől menekülőknek!"
Nos, ez pont jó lesz az éjszakára, amíg új álmok szövődnek.

Kész szerencse, hogyha a külvilág sötét, hideg és kifakult,
Mi mindig tudunk találni egy óvó helyet, ahol megbújhatunk.
Most hajtsd meg fejed és lépj be velem ebbe a külön kis világba,
Ahol nem kell félnünk többé, hogy a meggörbült fák ránk találnak.

Leszünk mi még egymáséi!

Ha fenyeget földi, égi
akarat, hát mindhiába,
nekem mindegy feddés, szabály,
nehezményezés, vád, határ,
azt vésem az életfába,
leszünk mi még egymáséi!

Háromezer habár véli,
arcátlan, vakmerő lélek,
nagy tetthez vagyok esetlen,
nevetem csak, életemben
alázkodjon meg az élet,
leszünk mi még egymáséi!

Hiszlek téged világvégi,
aratatlan aranyfényben,
nézlek, nézlek éjkoromban,
néha dobban szívünk jobban,
akkor érzed, akkor érzem,
leszünk mi még egymáséi.

Patvar lélek

Ki is volnék? Pereskedő,
portékadús kereskedő,
kérlelik, de nem alkuszik,
s mit számít, hogy orra bukik?

Egy lakja csak puttonyát,
áruba mit nem bocsát,
és e tárgyat úgy vigyázza,
mint a vándort bőriszákja.

Eztet olykor kézbe fogja,
s nosza gerendely, csoroszlya!
Ekeszarv a gazdakézbe',
csöpp földjét műveli véle.

Tollnak híják az ő kincsét,
talizmánját s rabbilincsét,
ehhez hű, ha meg is szakad
s öröme ez ínség alatt.

Kacatjaim potom áron,
de a mosolyt drágán ádom,
tollam kérni ne légy dőre:
nagy pörpatvar lesz belőle!

A patvar lélek elcsitul,
ha kezemből a toll kihull,
mert ha kezemből kihullott,
múlté leszek, nem szapultok.