Meddőn

A rózsás kert volt a kedvence, úgy szerette, mintha minden egyes szál virág egy-egy gyermeke lett volna. Sokszor láttam, mikor öntözte őket, és nem felejtem azokat a pillantásokat, és azt a rengeteg elégedett mosolyt, amit ezek a gyönyörű virágok kaptak tőle nap mint nap. Gyakran lopakodtam mögé és néztem perceken keresztül sugárzó arcát, mosolyt csenve tőle. Mindig vidám volt, soha nem láttam, hogy bármi is letörte volna, és még az élet legnagyobb megrázkódtatásait is úgy vette, mintha egy pocsolyán szökkenne át könnyű léptekkel, suhogó térdig érő szoknyájában.

Egyetlen egyszer… talán mégis… volt ő… volt egy alkalom, amikor nagyon elszomorodott, és napokig alig tért magához. Ez akkor volt, amikor kiderült.

Azt mondta, hogy soha többé nem gondozza tovább a rózsákat, és nekem is megtiltotta, hogy öntözzem őket, persze én nem hagytam veszni a szép szál virágokat és megtettem helyette, amit ő, akkor nem tudott.

Szerette a rózsáit és talán engem is. Én voltam neki az, akivel az Úr gyermekek helyett megáldotta, hisz tudják, sajnos úgy adódott, hogy tudják, hogy adódott…