A Fekete templom hercege

Egy meggyötört és széthulló világban, mely a semmiben lebeg,
Mely korccsá lett természetnek és árnnyá lett embereknek ad helyet,
Végtelennek tűnő, kopár és fekete lávaföldek mögött,
A Fekete templom tornyosul minden élet és halál fölött.

A fekete erődfalak torzlelkű szörnylényeket rejtenek,
Kik emberek voltak egykor, míg hittek egy emberi életet.
Istentelen létezésük csupán egyetlen egy sötét célt szolgál,
Hogy fejüket a templom hercegének igája alá tolják.

A templom tetején áll a herceg, e világnak gonosz ura,
Szemével a horizontot nézi, a messzi távolban kutat.
De vérfellegek takarják el előle a villámló eget,
És e villámokba a világ is és a templom is megremeg.

Csak a herceg tartja meg kő szívét, míg dühödten dúl a félelem,
Nem ijed meg a haláltól, mert e világon úr Ő mindenen.
Egyetlen társa egy emberi koponya, mely ott nyugszik kezében,
Akihez fordul haragjával, akihez szól nyugtalan szívével.

Nyugtalan, fertőzött szívével, melyet deformált a hatalom,
Amelyből mindig egyre többet kellett, hogy magának tudhasson.
És bár minden felett áll a világban, melyet kiszipolyozott,
Ő mégis istenné akar lenni minden Földön és minden Holdon.

Mert Ő a csillagokra vágyik és az azokon túli világra,
Ahonnan maga is érkezett, gyenge, halandó formában.
Ahová, ha visszatérne, ismét csak egy halandó lény lenne,
Egy szolga, ki hátán vinné akaratát az őrült isteneknek.

De, mint maga is isten, nem fogja átlépni az örvénylő kaput,
Dolgok, mint törődés, szerelem, szeretet, számára csak hamu,
Melyet ott őriz még valahol, démonná lett lelke legmélyén,
Melyet születésekor kapott egy másik világban ajándékként.

Dühében üvölt az ég felé és kitárja démon szárnyait,
Patáival a köveket töri, összerándulnak karmai.
Ekkor a Fekete templomban megkondítják a harangokat,
És pusztul tovább a világ a téboly hercegéhez láncolva.