Rólad

Átjutottál a világnak már vagy legalább húsz évén,
És még mindig ott állsz egymagadban a pusztaság mélyén.
Néhány barát és a magány maradt csak meg hű társadnak,
Meg egy-két ábránd, mely felsért sebeket vagy megvigasztal.

És szemed néha könnyes,- persze ha csak senki sem látja-,
Mert vágyod, hogy kincse legyen valakinek életed virága.
És a kulcs mely szívedet nyitja egy másik szívnek zárja,
Így mindkettőt ki kéne nyitnod, hogy rátalálj a boldogságra.

Mint az eleven hús, a sötétben úgy fogható meg a bánat,
Mint a vörös rózsák kora ősszel, úgy hervadsz el szobádban.
Menekülsz hát és emberek közé tereled az érzést,
Hátha elmúlik majd, mint az éjszaka a napkelte révén.

Vagy ellenszerre találsz, még ha kétes hatásúra is,
És a sötét érzések hadát, majd a remény váltja ki.
Ő meg majd végigrángat téged újból az utcaköveken,
Egyedül ismét pedig rájössz, hogy csak az élet játszott veled.

Minden érzésed kiforgatva, üresen fekszik melletted,
Míg valahol a melled alatt megnőtt a csalódottság ürege,
Tudod ott, ahol régen még a szív kapott nagyobb helyet,
Mikor még hittél benne tényleg, hogy van igaz érzelem.

Ma már nem hiszel semmi szépben, egyfolytában tagadsz,
De a szemed mélyén ott a lélek, ami megmaradt.
Legbelül persze érzed, tudod, hogy mindennek célja van,
És egy nap az élet kárpótolja majd az összes fájdalmadat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.