Sárkánytánc

Megremeg minden, mikor a hatalmas testek a földet érik,

Az arany és a fekete sárkány egymás húsát tépik.
Éles karmok szakítják széjjel a vastag pikkelypáncélt,
Titánok küzdelme dúl egy soha nem kívánt világért.

Milliárdok állnak magatehetetlenül alattuk,
És milliók pusztulnak el, mikor rájuk tapos talpuk.

Vérük tengerként ömlik és fullasztja a tömegeket,
A láng melyet egymásra köpnek vörösre festi az eget.

Hát vértől vöröslik a föld és lángoktól vörös az ég,
A sárkányokban mégis végtelen sok erő maradt még.
Szárnyaikat kitárva sötétség szakad rá a tájra,
Majd pusztító szélviharok tőrnek ki, amikor felszállnak.

Újra az égen már mint Istenek tornyosulnak fölénk,
Izzó, fekete szemükben hordják a Káosz örömét.
Innen lentről nézve harcuk olyan, mint a halál tánca,
Vagy, mint az életnek egy soha véget nem érő násza.

Kegyetlen viadalukban elfúlnak a napok és éjszakák,
Az összefolyó idő jelzi az új végtelennek hajnalát.
Mert magába érkezik a kör, bárhol legyen is vége,
Megmérni születtünk, mikor ránk csöppent a sárkányoknak vére.

És most csak állunk és nem értjük mi célra van az egész,
Miért küzdenek a sárkányok a vértenger bús egén.
Mi nézzük őket, de csak pikkelyeik csillognak felénk,
És beszövik világunk egy elszökő, de értékes életért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.