Az emlékek tava

 A Szurdok-hegység egy igen elrejtett pontján, egy zöldellő völgyben, melyet mindenhonnan fehér hótakaróval borított hegycsúcsok zártak el a külvilágtól, egy csillogó, kristálytiszta vizű tó helyezkedett el. Körülötte száz vagy akár ezeréves, az ég alját ostromló fák sorakoztak, melyek árnyékában eperfák sokasága burjánzott, a víz fölé fűzfák nyúltak óvón ki, hogy néha megsimogassák a tükörsima víztükröt, melyet nagy ritkán csak a szél szokott felborzolni még. A tó nem egy akármilyen hegyi tavacska volt csupán. Varázshatalommal bírt, ősi, ismeretlen eredetű hatalommal. Aki megmerítette arcát kék vizében annak visszaadta emlékei tisztaságát és visszarepítette a múltba, hogy újra átélhesse mindazt, mely az emberi elmében elhomályosult az idő múlásával. Csodálatos ajándéka volt ez a természetnek, vagy talán a letűnt korok nagyhatalmú varázslóinak. Nem tudni.
  Eme kivételes tulajdonságai ellenére, azonban mégsem volt egy felkapott zarándokhely a tó. A hegyek szorosan elzárták a külvilágtól és aki el akart merészkedni oly messzire a kietlen Szurdok-hegységben, hogy eljusson a tóig, az könnyen az életével fizetett botor vállalkozásáért. Nagyon kevesen tudták csak, hogyan lehet elérni a tavat, de azok féltékenyen őrizték titkukat a világ elől. Általában remeték voltak, akik a vadonba költöztek és megtanultak együtt élni a természet minden kihívásával és nehézségével. Ők maguk nem látogatták a tavat, csak nagyon ritkán mert féltek hatalmától. Ugyanis a tó elnyelte azokat, akik nem tudtak szabadulni az újonnan megelevenedő szép emlékek fogságából. Az igazság az, hogy a tó nem volt mindig ilyen elhagyatott. Míg a tó nem csak a legendák és szóbeszédek világában létezett számtalan zarándok és fájó szívű ember érkezett, hogy megmerítse arcát a vízben, így nyerve vissza az elfeledett boldogságot. Egy furcsa teljességet. Eldobott szerelmesek mentek visszanyerni néhány boldog pillanatot az emlékek világából. Fájó szívű szülők mentek oda, hogy úgy érezhessék, hogy még mindig tapossa gyermekük a halandó világot. Máskor megtört, hajdan dicső emberek érkeztek, hogy újra átélhessék a nagyságot, vagy öreg aggastyánok, hogy újra láthassák az elmúlt fiatalságot.

 Sokan érkeztek és a legtöbben nem is mentek már vissza. Beleőrültek a tó nyújtotta földöntúli ajándékba, átadták vágyaktól forró lelküket egy másik világnak, mely nem volt kézzel fogható, hanem csak elméjük legmélyén létezett. És egyre mélyebbre akartak merítkezni a tó vizében, hogy még többet kapjanak, még édesebbek legyenek az ízek még tisztábbak a képek. Végül már teljesen elmerültek a habokban és többé már nem is jöttek vissza onnan. Ki tudja, lehet nem is akartak. A rengeteg halálos áldozat miatt, ami számos igen kiváló férfiút és nőt is elveszejtett még a királyi családokból is, a tóhoz vezető eldugott ösvényt lezárták, majd eltorlaszolták, hogy a kéklő víztömeg ne tudjon ártani varázsával többé senkinek.
  Hosszú évszázadok után aztán egyszer emberek érkeztek a völgybe, melyet Álom-völgynek neveztek régen. Két férfi volt az ki megmerte bontani a természet magányának öröknek tűnő csendjét. Ádmeusz Rufun, egy gazdag zefón kereskedő fia, és Vorász Szenru egy déli országból származó kalandor. Ádmeus huszonegy éves volt, testes alkattal, de izmos karokkal rendelkezett és átlagos testmagassággal, haja rövid volt és barna, szemei barnák voltak. Élvezethajhász életet élt mindig is, ez nyomot is hagyott gondolkodásmódján és lelkivilágán. Ennek ellenére nagy szíve volt és kitartott azok mellett a dolgok mellett, melyekben hitt. Vorász enyhén kreol bőrrel, az átlagosnál kicsit magasabb, izmos testalkattal bírt, barna haját rövidre nyírva hordta, míg barna szemei mindig érdeklődve tekintettek a nagyvilágba. Húsz éves volt csupán, de már rengeteg országot megjárt és sok veszélyes kalandban volt része. Harcos jellem volt, értett az íjászathoz és a kardforgatáshoz egyaránt.
  Az ok, amiért a völgy lankás lejtőin lefelé haladva tartottak a tó felé Vorászhoz kötődött. Vorásznak ugyanis nem voltak emlékei tizennyolc éves kora előttről. Halván pedig a tóról szóló legendákat, úgy döntött, hogy felkeresi a mitikus helyet, melyhez legjobb barátja, Ádmeusz, segítségét kérte. Elsőnek kivitelezhetetlen vállalkozásnak tűnt a dolog, hónapokig kutattak a hegyek magányos kis falvai között valakire, aki segítségükre lehetett volna. Aztán végül sikerült találni egy elzárt kis hegyi falu, egy füstös kis kocsmájában egy furcsa alakot, ki segítségükre szegődött, azt mondván, hogy ismer egy remetét ki elvezethetné őket a tóhoz. Sikerült is megtalálni a remetét, aki aztán "röpke" háromszáz aranyért elvállalta, hogy elvezeti az Álom-völgybe a kalandorokat. Amikor pedig már látszott a hegyek tetejéről a völgy a remete lelépett. Így jutott el idáig a két jóbarát.

  Ádmeusz épp letépett faágakat hozott a lelkesen lángoló tábortűzhöz, mikor elkapta Vorász a tó felé meredő vágyakozó tekintetét. Este volt már és közel voltak már a tóhoz, alig pár méterre attól. Vorász bármikor megmerítkezhetett volna már a vizében, de mert még. Fel akart készülni lelkileg, tudni akar múltjáról, de félt tőle, hogy olyasmit láthat benne, amit lehet jobb lenne a feledés homályába száműzni.
- Hé, Vora, ne bambuld annyit azt a tavat, lesz még elég időd rád. Most inkább igyunk valamit, mert nagyon kiszáradtam a lefelé vezető út alatt.- mondta Ádmeusz mosolyogva és ráhajította az ágakat a tűzre, majd lehajolt egy a földön heverő erős kötésű, vastag bőrtáskához és kivett belőle két üveg bort.- Mit szólnál, mondjuk ehhez a két leonári nedűhöz? Több mint nyolc évesek és erre a pillanatra tartogattam őket!
 Vorász picit restelkedve a barátjára pillantott, majd válaszolt.
- Sajnálom, nem akarok most inni. Feszülten érzem magamat, de mégsem vágyom alkoholra. Teljesen tisztán akarok emlékezni erre a pillanatra. Végre megtudhatom, amit mindig is tudni akartam. Ezt nem tudom elmagyarázni neked, hogy milyen érzés.

- Semmi gond.- legyintett a másik.- Akkor majd én iszom meg mind a kettőt, ha neked nem kell.

- Tudod mit, inkább igyuk meg holnap reggel, mikor már túl vagyok az egészen.

- Hát jó, legyen ahogy akarod.
- Köszönöm, hogy velem jöttél és támogattál mind anyagilag, mind lelkileg. Nem tudom eléggé megköszönni.- mondta révetegen maga elé meredve Vorász.
- Nem kell megköszönni, csak természetes. Vagy nem emlékszel már rá, mikor megmentetted az életemet Damironban? Vagy mikor visszaszerezted anyám ellopott ékszeres dobozát? Vagy mikor segítettél megszökni a nevironi rendőrség elől? Vagy mikor...
- De, de, de.- vágott közbe Vorász, nagyon jól emlékezett.- De valahogy mégsem ugyanaz a kettő. Nem tudod mit érzek. Hamarosan megismerhetem anyámat és apámat. Semmi emlékem nincsen róluk. Pedig annyira szeretném, annyira próbálok visszaemlékezni de semmi, semmi.
- Na majd holnap. Ott fogok állni végig a hátad mögött és visszarántalak, ha nagyon bemerészkednél. Nem szeretném, hogy úgy végezd, mint az a sok szerencsétlen a legendákban. Bár ki tudja mi igaz belőlük. De azért mégis. Fő az óvatosság.
- Igaz, igaz.- helyeselt bólogatva Vorász, majd hátradőlt a földön és bámulni kezdte a csillagokat. Zakatolt az elméje a lehetséges forgatókönyvek között, nem tudta mi fogja fogadni.
- Én akkor lefekszem, mert hosszú volt a mai nap. Kipihent akarok lenni a holnapra.- mondta Ádmeusz majd lefeküdt egy hevenyen a földre vetett pamlagra, magára húzott egy vastag pléd szerűséget, majd a tűznek hátat fordítva próbált aludni.- Jó éjt.
- Jó éjt.- jött a nyers válasz
  Azonban Vorász nem tudott aludni, nem tudta lehajtani a szemhéjait. Egyre csak a tó és az őt váró lehetőségek tódultak az agyába. Olyan két-két és fél órát heverhetett a földön fekve bámulva a csillagokat. Aztán felállt és hosszan nézte a hold fényében a tavon tükröződő égboltot és hegyeket. Hogy lehet lehetséges? Hogy lehet valami ennyire bámulatosan szép, ennyire lenyűgözően tiszta? Ezen gondolatok törtek rá, majd lassan megindult a víz felé, míg mögötte már csak parazsaiban élt a korábban oly vígan táncoló tűz.
  Hideg volt, nem tarkították az eget csak a csillagok, meg a hold, szellő sem fújta meg a gigászi fák, sem az azokhoz képest satnya eperfák lombjait. Vorász a tó szélén állva szemeit a mély kékségbe meresztette, majd leguggolt. Nem volt tehetsége a mágiához, nem is értett semennyire hozzá, de a tóból olyan tömény erősséggel sugárzott ki a mágikus esszencia, hogy azt képtelenség lett volna nem észrevenni. Kissé remegve nyújtotta ki kezeit és félve merítette őket a vízbe. Nem akart tovább várni, nem volt szüksége segítségre. Csak az emlékeire volt szüksége, a családja, a testvére emlékére, hogy végre megtudhassa, hogy nem volt mindig egyedül a világban, hogy valaha, valahol léteztek emberek, akiket Ő a szeretteinek nevezhetett. És ki tudja, ha visszanyeri az emlékeit, még meg is kereshetné őket és a elmondhatná nekik a sok évnyi szenvedést, meg nem értettséget és magányt, melyet még a legforróbb szerelmes csókok sem tudtak elmulasztani az elmúlt két évben. És persze elmesélhetné a sok kalandot is amit átélt. Csak kapja végre vissza az emlékeit. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt hozzá ért volna a víz az arcához és ő belebukott volna a tóba.

  Forgott körülötte a világ és úgy érezte, mintha mindenhol körbefonná őt a jeges víz. Először teljes sötétségben lebegett, majd egyre inkább kezdtek körülötte körvonalazódni egy világ. Ő csak egy dologra gondolt szüntelen. Látni a családot, látni a szüleit. Ez lüktetett az elméjében és a világ is azzá formálódott körülötte, amit az akarata kikényszerített. Nagyszerű érzés fogta el, az emlékeire boruló sötétség, mintha semmivé olvadt volna és Ő végre szabadon nyúlhatott vissza a múltba. Egy szoba képe kezdett kirajzolódni előtte, ezt hamar felismerte, de mivel csak lassan tisztult előtte a kép, még nem észlelt mindent tisztán. Ő ott állt a szoba közepén, míg körülötte emberek rohangáltak és fény árasztott el mindent, nem értette mi folyik körülötte, aztán hirtelen kiélesedett a kép és Ő elborzadva kezdett hátrálni a fal felé.
  A szoba lángokban úszott, onnan volt a mindent betöltő világosság. Hatalmas hőség volt és csorgott róla a veríték. A padlón egy hulla hevert, hátából egy görbe kard állt ki és vér folyt szét mindenfelé a testből. A tűz ropogása fülsüketítően hangos volt, de ehhez a hanghoz még hozzáadódott az emberek sikolyai. Az utcáról, a házból jöttek a hangok. Egy harmadik hang is betört Vorász fülébe, ez pedig egy a többihez képest halk, de mégis jól kivehető cuppogó hang volt. Vorász hangosan felsikoltott és a padlóra bukott a véres holttest mellé.
- Apa, apa. Kelj fel. Könyörgöm. Apa.- ordította, majd kihúzta a kardot apja hátából, amit aztán elhajított, hogy hátára tudja fektetni a férfit. Ez alatt a füst már mindent belepett és a fiú hátra-hátra nézvén kereste a kijáratot a szobából, de nem láthatta a vastag füst miatt. Kétségbe esetten kezdte vonszolni a hullát abba az irányba, melybe a kijáratot sejtette. Azonban nem bírta sokáig, fuldokolni kezdett és elesett a padlón, ahol mindenfelől lángnyelvek közelítettek felé. Biztos volt benne, hogy meg fog halni. Apja holttestére vetette tekintetét, majd halkon mondta: - Sajnálom.
  Akkor hirtelen valaki áttört a füsttakaróan és felkapta őt a padlóról, majd szélsebesen megiramodott vele. Nem tudta ki lehet az, de termetes férfi lehetett, mivel könnyedén elbírta őt. Elmosódva rajzolódtak csak ki előtte a tűzben és füstben fürdő szobák, lépcsőházak melyekben elhaladtak. Aztán egyszer csak eltűnt a füst és enyhült a borzasztó hőség. A szabadban voltak. Őt a földre fektették le. Köhögött és könnyezett.
- Vora, Vora, úristen.- szólt egy riadt női hang.- Apa hol van? Ugye nem volt bent? Mond, hogy nem volt benn.- folytatta a nő kétségbeesetten, szavait a fiú megmentőjének szegezve.
- Sajnálom Kedvesem, apád meghalt.
  Csend következett néhány pillanatig, majd egy kitörő női sírás. Ahogy Vorász látta, a testvére, aki szemmel láthatólag idősebb volt nála, könnyes szemmel meredt maga elé és fájó arccal próbálta visszatartani könnyeit. Persze sikertelenül. Aztán felerősödve törtek elő a tűz ropogó hangja mellé az ismereten cuppogó hangok. Vorász a hang forrásának irányába fordította tekintetét és elborzadva látta a közeledő lényeket. Másfélszer akkorák voltak, mint egy átlagos ember, testük felszínét, mintha izzó parazsak borították volna, melyek alól néha lángnyelvek kíséretében fakadt ki a lassan szivárgó láva. Nagy, lapított, hátrafelé ívesen kanyarodó fejük volt, száj, orr, fülek nélkül. Csak tüzet okádó szemeik meredtek haragosan a világba. Két karral és négy lábbal rendelkeztek. Mindegyik végtag végén három vastag ujjszerűség nyúlt ki. Lábaik vége beleolvadt a talajba és lépteikkel okozták a cuppogó hangot.
  Az ismeretlen, pokoli lények láttán, nem tudta hogyan, de azonnal felpattant a földről és rohanni kezdett. Nem figyelte a többieket, nem tudta, hogy azok vajon mit cselekszenek, vagy hogy éppen mi történik velük. Csak egy valamit tudott. Élni szeretne, élni. Elméjét csak ez az egy gondolat töltötte be, minden izma megfeszült, ahogy teljes erejéből rohant végig a lángoló házak és széné égett holttestek garmadája között.
  Ahogy futott, egy idő után fájó gondolatok törtek fel benne. Nem kellett volna hátrahagynia nővérét, apja holttestét, az összeomló családi házat. Lehet ott kellett volna meghalni. Igen, ez könnyen lehet, gondolta.
  Nem tudta mennyit futott, mennyi rom és hulla mellett szaladt el, mennyi segítségkérő sikolyt és
ordítást engedett el füle mellett. Kizárta a külvilágot. Csak épp annyira engedte be, hogy tudja mikor kell arrébb ugrania és mikor kell kanyarodnia. Rengeteg régi, gyerekkorából ismerős hely mellett haladt el. Ott volt a városi középiskola, ahol az első szerelmével ismerkedett meg, a cukrászda, ahol az öreg Mevok cukrászmester sütötte nekik mindig a tortákat szülinapjukra. A kulturális központ, az uszoda, a hivatalok, a színház, a könyvtár, a templomok, a kocsmák, a szállodák, a boltok, az éttermek. Ezernyi régi emlék tódult fel elméjében róluk, és akkor egy új kép is kapcsolódott hozzájuk. Romjaik, égő gerendáik, gomolygó füstfellegekben koromfeketére festett tégláik. Egy idill élet koszlott maradványai voltak csupán, mutatván kézzel fogható, hű képét a pokolnak.
  Aztán egyszer elfogytak a házak és eltűnt a kövezett út is, csak földút vezetett tovább már, egy idő után viszont az is eltűnt. Lágy füvet tapodott a lába és bokrok tüskéi vágtak kisebb-nagyon sebeket testébe. Végül, mikor már a sikolyok és a tűz haragos sercegése is halványulni tetszett, a fiú megállt. Lábai remegtek, oldala szúrt, szemei könnyekben úsztak. Egy fákkal telenőtt dombtetőn találta magát. Rettegve nézett vissza, vissza a szülővárosára.
  A csillagos égbolt egy jó részét fekete füstgomolyagok takarták el, míg az egész környék a város perzselő haláltusájának fényében úszott. Távolról is jól látta az utcákon mozgó szörnyalakokat, akik a kegyetlen pusztításért felelősek voltak. Undort, félelmet és haragot érzett. Miért-miért-miért? Csak ez a kérdés zakatolt a fejében. Csak reménykedni tudta, hogy volt még rajta kívül valaki, aki túlélte a mészárlást. A barátai, a szülei, testvére jutottak eszébe. Gyűlölet öntötte el a szívét. Gyűlölte a rémeket, gyűlölte a sorsot és gyűlölte saját magát is tehetetlensége miatt. Még sokáig nézte a hamuba szálló várost, majd hátrálni kezdett a fák között. Aztán megfordult és ismét futni kezdett.
  A sötét éjszaka lágyan ölelte körül alakját és rejtette el őt, azonban minden mást is betakart, így Vorász nem láthatta, hogy éppen egy szakadék felé tartott. Nem vette észre, csak már mikor elfogyott lába alól a talaj és ő nagyot zuhanva, kezeit, bordáit és jobb lábát eltörve érkezett egy sziklára. Koponyája megrepedt és vér borította arcát. Még üvöltött egy utolsót, mielőtt elájult volna.

Ismét a teljes sötétségben lebegett, ismét a jeges víz szorongató érzése kínozta érzékeit. De nem volt ébren, még álmodott. Meg volt zavarodva a korábban látottaktól és gondolatai csapongani kezdtek. Arcok formálódtak, nevek visszhangzottak, ízek, szagok váltak érezhetővé a sötétben. Mind-mind ismerős volt neki és mégis ismeretlen. Aztán megacélozta akaratát és egyetlen vágyára összpontosított, amennyire csak tudott.
Hirtelen egy ágyban találta magát, nyakig betakarózva. Érezte a paplan melegét és a párna kellemes puhaságát és még valamit. A múlni nem akaró, szúró fájdalmat karjaiban, lábaiban, mellkasában és a fején. Megpróbálta kinyitni a szemeit, de a fény bántón égette és vakította. Inkább csukva tartotta. Fülében folyton, dobverés szerűen lüktetett a vér, de még ezen keresztül is meghallotta, ahogy két ember társalgott az ágya mellett.

- Káterumból való. Megszökött a városból. A kevés túlélők egyike.- mondta egy mély férfi hang.

- Akkor azt kapja, amit a többi.- válaszolta egy másik férfi.
- Azt. Törölj ki mindent. Nem emlékezhet semmire.
Ezt a pár szót követően pedig ismét sötétség támadt Vorász elméjében.

Egy hosszú kiáltás rázta meg az Álom-völgy éjszakai csendjét, ahogy Ádmeusz kirántotta barátját a tó fagyos szorításából és elkezdte a part felé vonszolni az üvöltő férfit, aki a partra kiterülve már elhallgatott és csak levegőért kapkodott. Ádmeusz nem értette mi történt, mi üthetett Vorászba.

- Mi a halált műveltél te szerencsétlen!- kezdte Ádmeusz.- Meg is fulladhattál volna te állat.
Vorász csak lassan kezdett ráébredni, hogy ismét a valóságban van. Barátjának hangja, a csillagokkal borított égbolt, az eperfák édeskés illata és a jeges víz könyörtelen szorításának hiánya. Ez mind arra utal, hogy maga mögött hagyta a korábbi világot. Mélyen barátja értetlen és aggódó szemeibe nézett és kimondta az első gondolatot, ami leginkább előtört kavargó elméje sarkaiból.
- Emlékszem! Már emlékszem mindenre.- zihálta, majd a holdra vetette zavarodott tekintetét.