Igazi kincs

Lassan járta a csillagokat és már több mint két évezrede úton volt, de lába meg sem érezte a megtett fényéveket. Látott ezer dolgot, s száz csodát, átélt már rengeteg örömteli pillanatot és varázslatos percet, de valahogy úgy érezte nincs helye a világban.

Egy nap aztán leült a Holdra, búsan, s nagy komoran leste a Földet. Nem értette, azt a sok apró teremtményt, akik kinézetre szakasztott másai voltak, miért is ilyen elevenek, s miért nyüzsögnek így. Nem nagyon izgatta dolog, hamar fel is hagyott az emberiség tetteinek fürkészésével. Indulni még nem volt kedve, gondolta hát, megpihen néhány napot és csak azután megy tovább.

Ahogy így ücsörgött, és a nagy semmibe nézett lábát lógatva, nem vette észre, hogy a Hold lassan fogyni kezd alatta. Csak későn jött rá a kellemetlen helyzetre, megbillent, majd zuhanni kezdett, egyenesen a Föld felé. Sokáig esett. Közbe elolvasott egy rövid költemény a neves írótól, NemSümegi NemTamástól, akiről még egy másik galaxisban hallott, hisz híre olyan messzire elért.

Földet ért. Leporolta magát, majd körbenézett, hogy hol van. Egy városba tévedt, ami tele volt emberekkel, akik mind siettek valahova. Senkinek nem tűnt fel érkezése, de ez így van rendjén. Mit lehet itt csinálni? Tette fel magának a kérdést. Van valami, ami tipikusan földi? Mi az, amit érdemes megtekinteni, átélni? Tudta, mindenhez idő kell. Arra jutott, eltölt néhány évtizedet, az emberek közt, s lesz, ami lesz, majd csak rájön, rejt-e magába bármi csodát is ez az amúgy kietlennek tűnő bolygó.

Kezdetben nem talált semmi érdekeset. Azok a dolgok, amelyek az emberiség büszkeségét képezték, mint saját felfedezései, egyszerűen untatták, hisz hasonlókat látott már számtalan más világegyetemben is. Valami újra vágyott, s reménykedett benne, hogy az emberiség megadhatja neki. Sokáig keresgélt, de sajnos nem talált semmit. Feladta a dolgot és úgy döntött, hogy továbbáll, egy újabb naprendszer felé. Leült egy padra, hogy gondolatait rendezze, mielőtt távozik. Csüggedten ücsörgött. Egyszer csak egy nő ült le mellé. Néhány percig csendesen ültek egymás mellett.

- Nem idevalósi, ugye? – kérdezte a nő kellemes hangon.

- Nem. – Fordult felé. Pillantásuk egy rövid időre találkozott.

- Messziről jött?

- Mondhatni. – a nő barna szeme szinte magába szippantotta, biztató mosolya pedig, melyet arca sugárzott, teljesen magával ragadta. Nem tudott megszólalni, csak lesett. Szíve vadul vert, s gyomra görcsbe szorult, ennek ellenére mégis kellemes érzés fogta el.

- És mi szél hozta erre?

- Kerestem valamit. – hebegte.

- És megtalálta?

- Azt hiszem, igen. – jelentette ki hirtelen.

- Akkor maga egy szerencsés ember.

- Az vagyok. – mondta halkan. Valóban az volt, hisz habár csak egy pillanatra, de átélhette az emberiség legnagyobb kincsét, melyet felénk így hívnak: szerelem. Azóta is itt tölti idejét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.