A Félhomály erdeje


Ne remegj, ne is félj, a folyón túl van a Félhomály erdeje,
Nincsen gond, nyugalom, megszokjuk idővel az üvöltéseket.
A folyón nem másznak át sem a pókok, sem a farkasemberek,
De, ha mégis jön valaki onnan, hát elkergetjük az idegent.

Mert a mi megálmodott világunk szűk keretekre lett szabva,
Na jó, nem is, de a szörnyeknek zárva az ajtó és az ablak.
Mert nem érdekelnek a háborúk, sem pedig a bátor hősök,
Hogy ki kit ölt meg, mikor és hogyan, és hogy végül is ki győzött.

Mert már nincs szükségünk bálványokra, nincs szükségünk ópiumra,
Kellesz nekem, neked meg én, hát kell, hogy tisztán lássuk önmagunkat.
És mint amilyennek elsőnek kinéz, hát nem is olyan nehéz,
Csak távol kell tartsuk magunktól a Félhomály sötét erdejét.

Ahonnan jönnek a kiáltások és a sikolyok szüntelen,
Ahonnan jönnek a hazugságok, a méreg álmok, a gyötrelem.
Éles fogak villannak, ha sokáig nézed a túlsó partot,
Hollók szállnak egy messzi dombra, hol tornyosulnak a sírhalmok.

De nem kell semmitől sem félned, mert itt vagyok és megvédelek,
Csak annyit tegyél meg, hogy megóvod a sok mocsoktól lelkemet.
Mert tudod ez csakis együtt lehetséges, ez csak együtt lehet,
Ha együtt létezik és együtt lélegzik a közös képzelet.

A Félhomály erdejének szörnyei nem lépik át a folyót,
Csak vörösen izzó szemeikkel néznek, mint a letűnt korok.
Ám néha néhány elbarnult levelet átsodor onnan a szél,
Amit mi visszafújunk, hogy hulljon a vízbe, hogy elnyelje a mély.