Robogunk szürke fénybe burkolózva

Robogunk szürke fénybe burkolózva

langy műanyag élmények simogatnak

s ti hisztek

bíztok a sorsban pénzben borban és nőben

zakóban komoran koszos melegítőben

s ti bíztok

hisztek az álmok ferde ranglétrájában

a rohanó időben a felnőtt ideákban

ti bolondok

homlokom a hideg üveghez nyomom és

próbálom felhányni megváltozhat e minden

a minden és én

odakint a fák és villanyoszlopok is mind

megadták magukat a fehéres öregségnek

elfáradtak

robogunk tovább új élmények fél arcok

szigorú tekintetek bezáruló kasztok

vezetőnk fülében mindenki mást lát

füstbe tekert kontyú öreg lapostetűt

felbátorodott postaládán üres lábostetőt

elszenderült szerelmes párt temetésük napján

kapzsi csillogást adakozó szemében

én ma sem látok semmit

ez az arc bámulván kiszámol feltérképez és megsimogat

mintha ismerne.

Sírt

Sírt. Hideg októberi éjszaka volt, s a hegyek között soká esett az eső, ahogy a reggeli köd szertefoszlott, máris megnyílottak az ég csatornái. Ő erre már nem emlékezett. Nem vette észre az előtte elhaladó embereket sem.
Sírt. Hajlott háttal ült a padkán, könyökét térdén nyugtatva, arcát két tenyerébe temetve.
Könnyezett. Nem jajveszékelt, nem hüppögött hangosan, némán, befelé sírt. De testtartása nem hagyott kétséget efelől, s nem az sem, hogy olykor hirtelen levegőt vett, és felsőteste kissé megemelkedett.
Sírt. Már vagy negyvenen mentek arra, de egyik sem lépett oda hozzá, hogy felajánlja segítségét.
Az emberek félnek megszólítani egy idegent, akiből kifele áll a bánat. De irányába húzza őket a lelkük. Mindegy. Otthagyják. És az idegen ilyenkor lehet a legegyszerűbben, eszköztelen módon testvérré.
Az ő világa egyre feketült. Immár szándékkal fölidézett minden apró bántást, sérelmet, sikertelenséget, a fájdalmat hatalmassá tette, lecsuklott róla az ember azon jellemzője, mely majdnem állandó: a kicsinység.
Sírt. Aztán valami arra késztette, hogy fölnézzen. Ott állt egy fiú. Sötéten és mozdulatlanul, egy szempár egyszeri csillanásával, mikor tekintetük találkozott.
- Sírj. Most ködökbe, esőkbe, hideg szelekbe bújt a világ. Tudják a lehullott levelek, hová kerülnek? Tudják a házakban alvók, hogy a halál már nem olyan türelmes? És az élők nem emlékeznek, és az élők elvesztik színeiket. Sírj. Csöndünkkel vajúdnak a csillagok. Ma valakit a vonat elé löktek. Fuldokolnak a folyók. S most tudod, ki volt, mekkora űrt töltött be, hány pillanattal dobogtatta tovább a szíved – ő, akit elveszítettél. És mostantól éltető leszel, nem csupán élő. A szót: »köszönöm« ahányszor hallod, annyiszor riad vissza a halál, aki már ott van az érintésekben és a csókokban is, mert nem dicsérik a napfényt és nem mennek ki a rétre az emberek.
A fiú elindult. A lány tűnődött egy darabig, aztán fölpattant, és utána kiáltott:
- Várj! Hisz azt sem tudom, hogy hívnak!
- A nevem Szeretet – mondta, aztán elnyelte az éjszaka.

***

És a lány szeretett.

Eljegyzés

Leültem és elméláztam egy pillanatra. A háttérben lágy zene szólt, én pedig arra gondoltam, hogy ideje lenne már elindulni. Viszont olyan kényelmes itt, maradok még néhány percet.

Ekkor kivágódott az ajtó. Se köszönés, se egy üdvözlő pillantás, csak fogta magát és levágódott az ágyra. A palafont nézte és olyan gondterhelt fejet vágott, hogy még én is megsajnáltam, pedig az átkozott legnagyobb nyugalmamból zavart fel. Nem megyek sehova, gondoltam, inkább beszélek vele egy kicsit. Mostanában amúgy sem valami fényes a kapcsolatunk.

Kimentem a hűtőhöz és kivettem belőle egy üveg bort. Szereztem még két koszos bögrét a mosogató széléről, majd leültem az ágytól nem messze lévő székre. Töltöttem, majd átnyújtottam neki a bögrét, ő pedig, anélkül, hogy felém pillantott volna elvette a poharat.

- Mond Andris, mi volt? – csend.

- Hát, hogy is mondjam.

- Felsültél? – kérdeztem egyhangúan, majd kortyoltam egyet a borból.

- Ennél kicsit bonyolultabb a dolog, de a lényeg ez. Igen felsültem.

- Aztán miért? Én azt hittem oda van érted.

- Én is azt hittem. Én is… - és közben poharát a lámpa felé tartva, körbe-körbe forgatta azt.

Éreztem, hogy most egy nagyon unalmas történet részese leszek. Eltelt néhány perc és meglepetésemre, nem szólt egy szót sem. Én sem kérdeztem semmit. Majd ha szeretné, akkor elmondja, hogy mi a baja.

Elfogyott az üveg bor, így nyitottam egy másikat. Mikor azt is megittuk, pontosabban megitta, furcsa grimaszt vettem észre arcán. Ez nem a savanyú bor hatása volt. Egy csalfa mosoly volt az, melyet nehéz elfelejteni.

- Tudod, igazából még csak nem is bánt a dolog. Én csak… hogy is mondjam? Csak saját magamat sajnálom.

- Miért is?

- Megkértem a kezét. Három év után végre elszántam magam. Ez lett volna életem első önálló döntése, mely nagyban befolyásolta volna a jövőmet. De minek is mondom? Egy vicc volt az egész. – ez után egy rövid hallgatás. – Képzeld el két nappal előtte elmentem és beszéltem a szüleivel. Az anyja neveli évek óta, mert a szülei már rég elváltak. Az a nő egy hárpia. Jobb, ha nem is beszélek róla. De az apja se különb ám. Amikor ott voltam nála, csak úgy dőlt belőle a szeszszag. És kedves barátom most figyelj! Ezek azok az emberek, akik azt mondják, hogy nem vagyok elég jó az egy szem lányuknak. Se baj, gondoltam, én szeretem ez a lányt és el is veszem. Az egyik étteremben foglaltam asztalt. Megvettem a gyűrűt és beszereztem néhány új ruhadarabot. Szóltam neki, hogy aznap este fele ne menjen sehova, mert meglepetésem lesz számára. Eljött az este. Szóltam neki, hogy öltözzön és már küldtem is a sofőrt a házuk elé. Ott álltam az étterem előtt és már negyed órája rá vártam, ekkor azonban megszólal a telefonom. Felveszem, és az anyja szól bele. Közli velem, hogy nem érdemlem meg a lányát és jobban teszem, ha elfelejtem egy életre. Mondtam neki, hogy én akkor is elveszem a lányát, bármi legyen is. Erre ő kerek perec azt mondja: „A lányom hónapok óta csal téged, te idióta.” Vagy valami ilyesmi. Nem hittem neki, és letettem a telefont. Megérkezett az autó. Mondtam neki, hogy menjen be az étterembe, addig én kifizetem a sofőrt. Ez volt ám csak a szerencse. Számolom le a pénzt a tagnak, az meg valami ilyesmit mond nekem:

- Tudok egy jó hotelszobát uram, ha gondolja, megadom a címet és a telefonszámot. – mondta, majd vidáman rám kacsintott.

- De hát, hogy mer ilyet mondani, kérem? – háborodtam fel.

- Ne nézzen rám így, hisz én csak segíteni akartam. Az előző pasas, aki a hölgyet lízingelte, nagyon dicsérte a hotelt, amit ajánlottam. – láttam rajta, hogy nem hazudik. Az egyszerű ember őszintesége ült ki arcára.

- Úgy érti, hogy ez a hölgy? – barátnőm túl messze állt, hogy hallja beszélgetést, de már többször, hívott, hogy mit szórakozok ilyen sokáig.

- Igen ő. Nem lehet eltéveszteni, hisz csinos egy darab. Meg ugyan ez a ruha volt rajta akkor is.

Kicsit hihetetlenül hangzott a dolog. Bementünk az étterembe, leültünk, majd megrendeltük az ételt. Mindent megettem és közben egy szót nem szóltam hozzá. Fizettem, majd indulás előtt ennyit kérdeztem tőle:

- Miért csaltál meg? – nem lepődött meg a kérdésemre.

- Untalak. – válaszolta a legnagyobb nyugalommal.

Nem is tagadta. Én nem kérdeztem többet, otthagytam a fenébe. Én bolond. És tudod mit sajnálok igazán? – kérdezte.

- No, mit?

- Nem a pénzt, amit ráköltöttem. Az megkeresem néhány hónap alatt. Én azt a három évet sajnálom, azt a rengeteg időt, amit rá pazaroltam el. Azt nem adhatja vissza nekem senki. Na, de erről ennyit. Most alszom egyet nálad, ha nem zavar.

- Csak nyugodtan. – és már aludta is.

Adagio

A fűbe dőlt velünk a szerelem...
arcunkról elvesztek a csóknyomok!
Gyújtsátok föl, ti lányok, a szemem,
gyermektestünk csonttá soványodott.

Hazulról megszökött a nevetés,
hideg az ágy, kemény a kenyerünk,
ki lép a szobába? ajtónk nehéz.
Szól a csengő, s magunkhoz kimegyünk.

A fogasra nyűtt rongyokat aggat,
s viszi az idő azt, aki voltam,
csak szétrebbent hajszálak maradnak
a kád öblében s koszos zugokban.

Folyami kaviccsal vannak tömve
a halmok, amik szívemen nőnek.
Elfordul tőlem, itt hagy örökre.
Utánaintek az elmenőnek.

A boldogság felé

A fésű belemélyedt hosszú, éjfekete hajába,

Mely, ha nincs a lámpafény, egyé vált volna a homállyal.

Szép arca elé lógott néhány rakoncátlan tincse,

Gyönyörű teste és bájos mosolya volt legfőbb kincse.

Megcsillantak a tükörben nagy, barna szemei,

Ahogy a parfüm vize szállt, édes illatokkal teli.

Lágy, puha bőre szinte sápadtan volt fehér,

Rózsaszín ajkain némán ült a dermedt fény.

Kéjes tekintete mögött, ívelt szempillái alatt,

A hiú női elmében feszült az elfojtott harag.

Ő nem szólt soha, látván félrelépni férjét,

De félt, hogy egy nap Ő szúrja párja szívébe kését.

Soká várt ott a tükör előtt, míg betelt az éjszaka,

Majd csalódva ébredt rá, hogy a férfi már nem jön haza.

Nagyot sóhajtva ment be a hálószobába,

Majd a szekrényből elővett egy szürke tárgyat.

Újabb órák teltek el lemondóan, várakozással,

Mire a hajnal első pírjai elérték a házat.

Az egyik oldalt még takarta a sötét este,

De a másikon az árnyak már végleg elestek.

Kegyetlen éj volt ez a nő számára,

De az utolsó csepp is a pohárban.

Tudta jól, hogy a másik részegen megint megalázta,

Valami olcsó, nevesincs, útszéli prostituálttal.

Végül, mikorra odakint teljes lett a hajnal,

A férfi is hazatért, részegen, nagy robajjal.

Felrúgott néhány dolgot az előszobában,

Majd elesve, négykézláb vánszorgott magában.

A feleséget undor fogta el attól amit látott,

Nem értette, hogy volt képes bírni eddig ezt az átkot.

Szánakozva lépett közelebb, hogy a szemébe nézzen,

Még utoljára, mielőtt rárakja kezét a végzet.

Sok-sok kellemes pillanat jutott akkor az eszébe,

Amit Ő és a férje a múltban közösen átéltek.

Mégsem ingott meg, nem támadott fel benne a kétely,

Ki akarta vágni szívéből e gennyedző mételyt.

Fájt neki a sok hazugság, a félrevetettség,

Az átsírt éjszakák sora, a meg nem értettség.

Fájt, hogy hiába volt Ő gyönyörű, hű és jó feleség,

Minden amit adni tudott, a másiknak nem volt elég.

Így a szekrényből szerzett szürke tárgyat magához vette,

Majd a felemelt pisztolyt a férfi arcának szegezte.

Akkor megfagyott a levegő néhány pillanatra,

Majd darabokra tört, míg elszállt két tompa lövés hangja.

Vért folyt be a parketta fényes lapjai alá,

Ahogy éles kaszáját megforgatta a halál.

És a nő felszabadultan, bátran nézett maga elé,

Ez volt az Ő első lépése a boldogság felé.

Keselyűtánc

Keserédes mosoly ül virradó szádon,

hangtalan hasad át a hajnal az ágon,

szárnyaid törötten, lecsüng a búpatak
én megfürösztelek benne, s magamat

válladra terítve óvlak és védelek,

megtöröm magam rajtad újra éledek.

Láttunk sok csodát hisz hosszú repülés volt,

a napfény vállunkra arany koszorút font.

Messzire tartottunk kergettek a szelek de

Isten ha vágyta így földhöz csapott veled.

Ülsz itt a parton, szemed távolba mered,

ha kívánod a csodát én leszakítom

                  neked.

De vie

Naponta tizenkét órát ültem lakásom ajtajában a kulcslyukon kikémlelve olyan elkötelezetten, hogy óránként csak egyetlen pislogást engedélyeztem magamnak. Volt hogy a látvány annyira lenyűgözött, hogy a tizenkét pislogást három négyre tudtam csökkenteni. Lassan húsz éve üldögéltem a kilincsnek döntve homlokom, mikor a sors az ajtóm elé sodort egy a boldogságot kereső nőt. Gyönyörű volt. Két mélyen ülő szeme több méterre ült egymástól és vakfoltja úgy vonzotta tekintetem mint egy fekete lyuk az arra tévedő kisbolygókat és asztronautákat. Orra akár egy tonnás krumpli óriás gleccserekkel és vulkánokkal a felszínén ütemesen lüktetett. Két fülét a vállán nyugtatta, szépen összehajtva akár egy sörsátrat. A szája kitágult az évek alatt elkövetett szájtépések, szájbarágások és szájon át lélegeztetések közepette. Egyetlen foga úgy meredt ki száradt árkos ajka fölé mint a Vezúv és gennyet lövellt szája bal sarkába. Hirtelen elvesztettem a talajt a lábam alól, szép lassan átcsúsztam a kulcslyukon egyenest bele a szépséges nő homloka közepén tátongó űrbe.

A „Karma”

- Kicsit többet is foglalkozhatnál a lelki békéd megteremtésével. – mondta Olivér miközben egyik kezével vastag könyvet tartott a másikkal pedig intőn a vele szembe ülő Zoltán felé hadonászott. – A könyvben az áll, hogy…

- Nem érdekel mi áll a hülye könyvedben és, csak hogy tud, nem érdekel nemhogy a te, de még a saját lelki békém sem.

- De Zoltán… - próbálta folytatni oktató hangon.

- Nem érted, hogy nem vagyok kíváncsi rá? – kis szünet – Tudod mi teremtené most meg az én lelki békémet? Egy jó nagy adag marhapörkölt. – cuppantott egyet – Ecsém, az az igazi.

- Jól mondod Zoltán. – ki tudja miért, soha nem becézte. Mindig csak Zoltánnak hívta. – Egy jó adag nokedlivel.

Kis csend. Az egy szobás lakást bevilágítja a napfény, melynek hála látni lehet az apró, de sűrűn szálló porszemek dús áradatát.

- Mikor is ettünk utoljára? – ábrándozott Zoltán.

- Előbb ettünk ebédre egy vekni kenyeret.

- Én olyan rendes ételre gondoltam, te marha. Milyen nap van ma?

- Azt hiszem péntek. – töprengett Olivér.

- Akkor egy hete is van már, hogy főtételt ettünk. Azt hiszem krumplifőzelék volt.

- Olyan rég lett volna?

- Bizony. – mondta Zoltán jelentőségteljesen.

Ez után újabb csend állt be. Olivér a rozoga széken hintázott és közben a könyvet olvasta. Zoltán a semmibe nézett és gondolkodott.

- Találtál valami munkát? – kérdezte Olivér a könyv mögül felpillantva.

- Nem.

- Én sem. – kis csend.

- Éhes vagyok. Van valami a hűtőbe?

- Csak a szokásos.

- Magyarul, tök üres.

Zoltán a főállású munkanélküli, megemelte kövér testét, felállt, majd elkezdte róni a köröket a kis szobában. Megpróbált valamit kieszelni, de semmi ötlete nem volt.

- Furcsa dolgokat írnak ebben a könyvben.

- Nem érdekel. – vágta rá.

- Van ez a karma. – folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Érdekes dolog. Azt írják róla, hogy ha valami jót cselekszel, akkor veled is valami jó fog történni.

- Hülyeség.

- Talán a dolog úgy is működik, hogy valakivel csak rosszat cselekszenek, de valami jónak kell vele történnie.

- Akkor már rég nem itt tartanánk. Nincs olyan ember, aki ne akarna nekünk rosszat. – mondta gúnyosan.

- Olyan negatív vagy. – dorgálta Olivér. – Folyton csak kötözködsz és panaszkodsz.

- De legalább nem hiszek ilyen ostobaságokban.

- Hiszel te egyáltalán valamiben?

- A pénzbe. Szeretem a pénzt. Imádom a pénzt.

- Plátói szerelem ez. - jegyezte meg Olivér gúnyosan.

- Na jól van, elég legyen már ebből. – kiáltotta Zoltán. Hirtelen nagy csend szállt a kis szobára. – Van egy ötletem. Kell pénz. Szedj össze mindent, amit találsz. – mondta, majd elkezdett a zsebében kotorászni. Néhány érmét dobott az asztalra. – Ez nem elég. Ne csak néz! Keress már te is!

Olivér felállt, majd átnézte zsebeit és pénztárcáját, de csak gúnyosan csörgő apró hullott kezéből az asztalra. Zoltán gyorsa összeszámolta.

- Százhatvan. Még negyven kell és, ha igaz, amit abban a buta könyvben írnak, akkor ma este jóllakunk.

- Mire készülsz?

- Majd meglátod. Na, keressünk még negyven forintot.

Feltúrták az egész lakást és nagy nehezen, az ágy, a kanapé és a konyhaszekrény alól, de előteremtették a hiányzó negyven forintot. Zoltán zsebre vágta a töménytelen aprót és elsietett. Fél óra múlva jött vissza, hatalmas mosollyal az arcán.

- Dobd el azt a könyvet. – mondta.

- Holt voltál?

- A postán. Vettem egy kaparós sorsjegyet. Gondolta, ha igaz, amit a könyved ír, akkor nyerünk.

- Nyertél? – kérdezte Olivér tágra nyílt szemekkel.

- Nem. – mondta vidáman Zoltán.

- Akkor meg minek örülsz ennyire? – kérdezte csalódottan.

- Annak, hogy nekem volt igazam és a buta könyved nem ér semmit. Meg persze az ötezresnek, amit a posta előtt találtam.

- Mi? Egy ötezres? – állt fel Olivér. – Hogy?

- Igen. Itt van, nézd! – vette elő a gyűrött bankót.

- Akkor ma jót eszünk.

- Bizony ám!

Egy hét után, végre rendes étel ettek, elfeledve minden szenvedés, ami eddig érte őket. Két nappal később újra éheztek.

Egy fénykép hátoldalára

Én Istennel nap mint nap vitázom.
Neki mindig csendes a szava,
s ha ő való, s nem csak képzelem őt,
fáj bár, de neki van igaza.

Akkor azt élem én, amire szánt,
nem dacoskodom s nem kesergek.
Akkor mindenkinek megbocsátok.
Sokszor elolvasom e verset.

Tűnődve nézem fényképed, Hanna.
Nézlek. Én többé nem pörölök!
Nézlek. Napjában ezerszer. Szép vagy.
Itt vagy. Létem dolgai között.

Nem dohogok, nem is panaszkodom,
már nem. S senkivel nem cserélek!
Hisz én igen sokat kaptam így is:
kezembe veszlek, s nézlek, nézlek.

Menekülő élet


Szerencsére nem tudom, hogy milyen kellemetlen lehet,

A szakadék szélén állni és várni, hogy mikor esek.

De amint látom te nem voltál egy cseppet sem szerencsés,

Mert csak ülsz és bambán nézed, hogy a szakadék milyen mély.

Túl sokat adtál magadból, túl sokról gondoltad, hogy szép,

És most csalódottan várod, hogy mit hozhat a sorsod még.

Üres szavakról hitted azt, hogy van mögöttük érzelem,

Hibáztál, mert többet vártál, nyalogasd hát a sebeket.

Az olyanokból, mint te, lesznek az összetört emberek,

Kik nem tesznek mást csak élik a menekülő életet.

Egyre kevesebb hittel, de lelked felégető vággyal,

Futsz a hazug szerelem után, míg küzdesz a magánnyal.

Vér pettyezi be a múltadat, vér mossa az emlékedet,

Saját véred folyattad szét, hogy valaki észrevegyen.

És észrevettünk sokan, de csak én láttalak igazán,

Ha meg akartál halni, mélyebb seb kellett volna talán.

Tudom szemét vagyok, hogy a régi dolgokat felhozom,

De te nem tudtál felnőni, és én tényleg ezt gondolom.

Sajnálom, hogy ennyire menekülsz a valóság elől,

De addig kell, hogy észhez térj, míg van benned mi menthető.

Hát takard el szép szemeidet és fogd be a füledet,

Ne akard tudni, hogy milyen voltál, se hogy milyen leszel.

Csak arra figyelj, ahogyan a szíved lassan megdobban,

Ne akarj más, ne akarj több lenni, annál ami most vagy.

Meg fogom fogni a kezed, meg fogom csókolni a szád,

De ne nyisd ki a szemeidet, nehogy elrontsd a varázst.

És ha már együtt ráléptünk az útra, nincsen megállás,

Ha tudsz úgy szeretni, mint én, nem lesz olyan, hogy szétválás.

Persze hidd el, csak rajtad múlik, hogy menekülsz-e tovább,

Ha igen, vigyázz, mert minden körülmény egyre mostohább.

Aztán végül bárhogy is dönts, az életben bármit vétkezz,

Jegyezd meg jól, hogy mindig várok rád, mert szeretlek téged.

Eszter

I. Fejezet: A megismerés

 Lemondani az álmokról nem olyan egyszerű dolog. Hiába rúg bele az emberbe az élet folyamatosan és mondja, hogy NEM, a legtöbben nem értjük meg. Csak rohanunk a hülyeségeink után és beleöljük magunkat egy ostoba mókuskerékbe, melyből akármikor kiszállhatnánk. Ezzel egy boldogabb életet nyerve. De ehhez le kéne mondani az álmokról, a vágyakról. Aki lemond az megindult a boldogság felé vezető úton. Aki önmagát is képes feladni, az képes lesz boldog lenni. Legalábbis legtöbbünknek csak így érhető el az áhított boldogság, melyet annyian már felmagasztaltak és könyveket töltöttek meg vele. Természetesen nem véletlenül.
 Lemondani nehéz, de néha nem kell. Néha nemes egyszerűséggel vet egy óvó pillantást ránk az élet és elvesz tőlünk mindent. Mert Ő míg az egyik kezével adhat, addig a másikkal elvehet. Ha csak légvárainkat, titkolt vagy be nem teljesült szerelmünket rabolja el az élet, akkor bőven hálások lehetünk neki. Igaz, általában nem szokott az lenni az ember. Aztán van olyan, hogy azt veszi el tőlünk, amiben biztosak voltunk, ami olyan volt már mint egy beteljesült álom. Elveszi a világban az egyetlen dolgot, amiért azt gondoltuk, hogy érdemes élni. És ha az nincsen már, akkor az élet is felesleges. Nos ez a rosszabbik eset, nyilvánvalóan. Az álmok és a vágyak jönnek és mennek, kínoznak és boldoggá is tehetnek, de amikor azt veszted el akiben megtaláltad a szerelmet- vagy legalábbis te azt hitted- és a boldogságot, akkor azután csak az üresség marad. Az üresség és a magány és az őrület.
  Ez most kicsit mindháromnak a története lesz.

 Kunkli Szabolcs hívnak, egy kisvárosban nőttem fel Magyarországon. Nem voltak barátaim, nem voltak barátnőim. Csak emberek vettek körül, akiket legjobb esetben is csak haverként lehetne jellemezni. Ők nem értettek meg, de befogadni befogadtak és ennyi elég is volt. Nem mondok időt, hisz felesleges lenne. Olyan tizenhat éves voltam akkoriban, mikor a történetem elkezdődik.
 Hát igen, régen volt már. Lassan öt éve. Azonban nem felejtettem el mindent. Vagyis mindent elfelejtettem, mert nem bírok emlékezni, csak az események maradtak meg, meg a helyszínek, meg talán a nevek. Olyan az egész mintha egy üres táblára rajzolnám újra a történteket, mert már az emlék kikopott róluk és csak az események láncolata maradt meg. De az legalább megmaradt.
  Kellemes tavaszi este volt, mikor megismerkedtem Eszterrel. Akkoriban még ittam, mert élveztem és nem volt bennem hajlam, hogy kárt tegyek magamban. Nem volt az az égető érzés- ahogy én szoktam hívni a fekete lángok-, mely folyton arra sarkalja az embert, hogy egy gyors kézmozdulattal vágja fel az ereit, vagy harapja át őket, vagy mindegy mit csinál, de tegyen valami fájdalmasat magával, ami legalább a kínzó fájdalom elejéig megszünteti a magányt és a mindenen keresztül folyó sötétséget. Azt a sötétséget, amit a legtöbb ember nem lát, azt amit akkor még én sem láttam, amiről még csak először Eszter mesélt nekem. Drága Eszter.
 Eszter vörös hajú lány volt, nagy kék szemekkel. Amikor megismerkedtünk Ő már betöltötte a tizennyolcat. Teste karcsú volt, bőre sápadtan fehér, magassága az enyémmel volt megegyező. Női idomai igen vonzóvá tették minden férfi számára. Szép lány volt.
 Egy partin ismerkedtünk meg, amit az egyik lány osztálytársunknál rendeztek meg. Az a lány kicsit furcsa volt. Vagyis nem Ő volt furcsa. Inkább a szülei voltak azok. Szóval a szülei elváltak, Ő az anyával élt egy lakásban és annak a pasijával. Az anyja azonban igen liberális nevelési elveket vallott, mivel "jó" anya akart lenni és azt szerette volna, hogy a gyerekei szeressék. Volt egy fia is. Szóval simán megengedte, hogy a nálam kicsit fiatalabb fia a drogos haverjaival bevonuljanak a lakás egyik szobájába és egész nap füvezzenek, meg lőjék magukat. A lány nem volt ilyen, Ő csak ivott. És persze anyu ezt is engedte neki. Sőt, gyakran Ő hozta az alkoholt a partikra. Mert hát, a partiknak is anyu nagylelkűsége- vagy ostobasága?- biztosította a létét. Nyugodtan lehetett ott bulit rendezni a hét minden napján. A lány anyját pont nem érdekelte, sőt ha lehetett, még igyekezett is berúgni velünk.
 Huh, kicsit elkanyarodtam a témától, de félek tőle, hogy ez még elég sűrűn meg fog esni.
 Szóval egy ilyen jó kis alkesz-drogos partin láttam először Esztert, ahova az akkori haverokkal mentünk el. Nem igazán vettem róla először tudomást- furcsa, de valahogy mindig ez történik velem az életben, azokat az embereket, akikbe igazán szerelmes voltam soha, de SOHA nem voltam képes akkor megszeretni, amikor megismertem őket, mert vagy épp valaki másról álmodoztam, vagy túl részeg voltam, vagy megsértettem őket, mire dacból, hogy pont leszarom mit gondolnak figyelmen kívül hagytam őket-, sőt másodszorra és harmadszorra sem. Az igazat megvallva hónapokon keresztül a nevét sem tudtam. Csak annyit tudtam róla, hogy Ő az az ex-drogos, alkoholista szajha, akin a fél haveri társaság átment már. Elég sokat meséltek róla. De amit meséltek az szinte mindig szöges ellentétben állt azzal, amit nekem látni volt szerencsém Eszterből.
 Amikor először összehozott a sors Eszterrel már javában dúlt a nyár- ó Istenem, mennyire gyűlölöm a nyarat- és ezzel egyetemben a partik is sűrűsödtek. Néha kimentünk egy a városhoz közeli tóhoz, ami valamelyest benn feküdt már az erdőben, néha összejöttünk egy másik régi osztálytársnőm hétvégi házába- abba a lányba is nagyon szerelmes voltam, csak még Eszter előtt és eredetileg csak pont miatta kezdtem el járni a haverokkal a bulikba-, néha pedig már a fent említett lány lakásán buliztunk.
 Az első alkalom furcsa volt. Vagyis, ha kívülről néztem volna magunkat, akkor minden alkalmat, hogy egyáltalán csak találkoztunk, furcsának lehet tekinteni. Az osztálytársam lakásán voltunk és mindenki teljesen részeg volt. Én is.-Szép volt, jó volt, mert akkor még tudtam élvezni az ilyesmit.- Nem tudom, hogy keveredtem Eszterhez, de Ő egyedül üldögélt a konyhába és kóla-whiskyt ivott, miközben cigizett. Eszter sokat cigizett, ahogy a haverjaim nagy része is.- Furcsa, de ezt akkoriban nem tudtam megszokni és valahol mindig zavart, majd csak jóval később, az egyetemen edződtem hozzá a cigi füstjéhez. Talán illene megköszönnöm az itteni barátoknak? Haveroknak? Talán.- Nem emlékszek már, hogy milyen márkát szívott, pedig később gyakran mentünk el együtt vásárolgatni és akkor mindig volt szerencsém látni, hogy milyen cigit vett főképpen.
 Azonban van, ami tökéletesen megmaradt. Ez pedig az arca és a hosszú, vérvörös haja. Eszter óta nem tudom elképzelni a jövőmet, csak vörös hajú nővel. Vicces, talán kicsit őrült, de ez van.
 A konyhában félhomály volt. Én négykézláb kúsztam a padlón, mert annyira részeg voltam, hogy ez egy biztonságosabb módja volt a közlekedésnek. Mire a hálószobából, ahonnan eredetileg indultam eljutottam a konyhába, az elvehetett az éltemből vagy tizenöt percet. Ezenkívül számos részegen is át kellett mászni, ami azért megnehezítette kicsit a helyzetemet. A konyhában persze csúszott a padló, mert hát muszáj volt oda is parkettát lerakni, pont mint majdnem az egész lakás területén.- Az a jó két év, amit aktív bulizással és ivással töltöttem, arra az egyre biztosan megtanított, hogy nekem részegen kerülni kell a parkettákat, mert nagyon csúnyán el tudok rajtuk esni.- Én azonban nem adtam fel. Valami furcsa reménysugár csalt be a konyhába, hogy ott esetleg találhatok valamit- bármit- ami ehető, iható és se nem drog, se nem alkohol.
 Volt egy kanapé is a konyhában az asztalon, meg pár széken kívül. Én a kanapéra kúsztam fel, miközben aktívan kerülgetett a hányinger. Aztán felnéztem és valaki a képembe fújt egy nagy gomolyag cigifüstöt. Eszter volt az. Természetesen nagyon boldog voltam tőle. Azonnal valami kis burkoltan lekurvázós szellemességen törtem a fejemet, de sajnos túl részeg voltam hozzá, hogy bármi is az eszembe jusson. Hozzá kell tennem, szerencsére.
- Szia. - köszönt Eszter. Lágy, selymes hangja volt. Én először azt gondoltam, hogy egy laza bazdmeggel fogom viszonozni a köszönését, mivel nem igazán tudtam élvezni az előbbi arcon fújást. De aztán erőt vettem magamon, feltápászkodtam a kanapéról, majd levetettem magamat a vele szemközti székre.
- Szia. - válaszoltam és fáradtan belenéztem a nagy kék szemeibe. Azt hiszem, akkor kezdődhetett el bennem valami. És itt most nem csak a szerelemre gondolok. Mert a szerelem az egy aljas dolog. Legalábbis velem mindig az volt. Csak lassan környékezett meg és mikor elég közel ért mindig, mint egy pontosan kilőtt nyílvessző, úgy hatolt a szívem mélyére.
 Eszter pillantása, maguk a szemei, valami hihetetlen mély bánatot, magányt és lelki nyomort sugároztak. Mégis volt bennük valami más, amit se Ő előtte, se Ő utána nem láttam senki szemében, soha. Ez pedig az őrület egy csipetnyi szikrája volt. Egy szikra, amely némi tüzelőanyaggal, hatalmas tűzvésszé terjedhet ki.
 Eszter szemei és ami egyszerűen sugárzott belőlük, belém égett. Még részegen is tisztán éreztem mindent ami belőlük áradt. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy ez fertőző tud lenni. Mert a magány, a bánat és az őrület úgy élt a lelkében, mint a pestis. Csak arra várt, hogy tovább adhassa valakinek. Persze mindezt öntudatlan, akaratlan. Csak simán az élettel.
 Aztán lehet, hogy tévedek és nem is volt ilyen sötét a helyzet, hogy úgy jellemezzem az Ő alakját, mint valami szakadék szélén növő vörös rózsáét. Lehet egyszerűen csak azért éreztem- és érzem most is- ezt vele kapcsolatban, mert ahogy később Ő is fogalmazott: ,,Hihetetlen milyen hasonlóak vagyunk."
- Kérsz egy cigit?- kérdezte kedvesen, majd szívott egy nagyot a sajátjába, míg hosszan rajtam felejtette a szemeit.
- Nem köszi. Nem dohányzom.- válaszoltam és próbáltam némi gúnyt is vinni a hangomban, de nyilvánvalóan nem sikerült, mert csupán egy nagy mosolyt sikerült csalnom az arcára. Mégis nem tudom miért, valószínűleg már elég részeg lehetett Ő is.
- Szép a mosolyod.- bukott ki belőlem a szó. Egyébként teljesen akaratlanul, de természetesen így is gondoltam.
- Köszönöm.- mondta, majd egy kicsit szélesebb mosolyra húzódtak az ajkai.- Láttalak már sokszor. Csak még nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni.

Szívesen rávágtam volna, hogy ,,Hát mert olyanokkal, akit már majdnem az összes srác megdugott innen, egyáltalán nincsen kedvem ismerkedni.", de aztán végül is mégsem tettem. A bánatos szemei teljesen elbűvöltek.
- Hát, ez igaz és felőlem bepótolhatjuk ezt a kis apróságot. Azonban mi lenne, ha mindezt valami kaja mellett tennénk.
- Maradt még egy kevés pizza. Vagy lehet sok is, nem tudom, nem néztem. Csak általában nem szokták megenni mindet. Tudod, túl sokat rendelnek mindig.
- Ó, hála az égnek, akkor tudnál adni?

- Persze.- mondta, majd felállt, elment a spejzig és kihozott egy pizzásdobozt, amiben zörgött még valami étel. Lerakta az asztalra.
- Köszönöm, életet mentettél!- mohón felemeltem a doboz felső részét és enni kezdtem a megmaradt pizzaszeleteket.
 Utólag visszagondolva, ez igen röhejes lehetett. Szóval, ha már akkor szerelmes vagyok belé, akkor biztosan nem habzsoltam volna kétpofára előtte a félig kiszáradt pizzákat. Nos nem baj. Őt mulattatta a dolog. Nevetett.
- Mi olyan vicces?- kérdeztem mikor már csak egy szelet maradhatott.
- Úgy eszel, mint egy disznó.
- Hát néha, úgy is érzem magam, mint egy disznó. Főleg mikor eljön a másnap és megint nem tudom, hogy mi történt az előző este.- letudtam a dolgot ennyivel, nem akartam sértésnek venni, amit mondott. Az utolsó szeletet felajánlottam neki. Valahogy rám törhetett az udvariasság.
- Nem, köszi.- utasította vissza.- Nem kívánok most semmit.
- Ha te nem, akkor én sem.- mondtam, majd visszaraktam a dobozba az utolsó szeletet.

- Ezzel már egy kicsit elkéstél. Nem gondolod?- nevetett megint, ahogy ezeket a szavakat kimondta és mélyen a szemembe nézett.
 Nem volt kihívó, sokkal inkább csak játékos, azonban a szemében mégis ott éget valami furcsa belső tűz. Ez tetszett, vonzott. Kicsit közelebb húzódtam hozzá a székkel. Ő úgy tett, mintha észre se vette volna. Viszont, amikor elég közel értem hozzá engem egyszerűen megcsapott valami erős, édes illat, ami a lányból áradt ki. Akkor már éreztem, hogy itt bajok lesznek és az lenne a legjobb, ha mindegy hogy, de felállnék és eltántorognék vissza a még valamelyest emberhez hasonló állapotban leledző részeg haverokhoz. De nem tudtam. Az édes illata verte be az utolsó szöget az érzelmek koporsójába. Elindultam az úton felé, pedig tudtam, hogy nem lett volna szabad. Igaz akkor még más okok miatt gondoltam ezt, mint most. Akkor egyszerűen csak azért nem akartam még véletlenül sem szeretni, mert ribancnak tartottam. Ma azért gondolom, hogy hibás dolog volt hagyni, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek a maguk útján, mert tudom, Eszter sokkal több volt, mint amit láttatni engedett magából a világnak, számomra fontosabb lett mindenki másnál. Ez
bizonyára végzetes hiba volt, de ha Ő erősebb lett volna, akkor talán... akkor talán minden máshogy alakulhatott volna. Akkor talán...

- Na jó. De csak egy kicsit.- nevettem és nem vettem róla le a szemem. Ő azonban elfordult és ivott a piájából, konkrétan lehúzott vagy két decit belőle. Meg is voltam lepődve.
- Honnan vagy?- kérdeztem.- És hogy tudsz nő létedre ennyi töményet meginni?
- Tatabánya. És ez nem tömény. Keverve van kólával.
- Ja, bocs. Tényleg. Így akkor csak 25-26%-os lehet. - mondtam neki egy kis élccel.
- És te honnan vagy?
- Én itt lakom. Mármint a városba. A kertváros részében. Szóval innen elég messze. De te, hogyhogy be jársz ide mindig Tatabányáról? Úgy értem, azt mondják, majd minden partin itt vagy és azért az drága lehet ennyiszer lejönni. Meg, ahogy látom itt nincsenek is nagyon barátaid. Vagyis nem mintha figyeltem volna, de csak ritkán látlak beszélgetni bárkivel is.
- Azért vagyok itt, mert itt ismernek a legkevésbé, itt tudnak rólam a legkevesebbet. Itt nem merülnek fel kellemetlen kérdések. Persze a múlt kísért. Számos hibám köszön vissza megannyi arcról itt is. De még mindig itt a legjobb.- mondta komor hangon.
Akkor ezt még nem igazán értettem, pedig elég nyilvánvaló volt, hogy mire akart utalni. Hiába, túl részeg voltam már akkor.
- És te? Nekem nem olyannak tűnsz, mint aki tökéletesen beillene a társaságba. Inkább olyan vagy, mint aki kilóg.
 Bizonyára a méla megdöbbenés futhatott akkor keresztül az arcomon. Legalábbis én nem tudok mást elképzelni. Kilógni a sorból? Na jó, az tény, hogy akkoriban dúlt az emo korszak és a haverok többsége a tipikus emo-buzi-díszköcsög ismertetőjeleket hordozta magán. Néha részegen persze egymást is megkívánták, ami enyhén szólva gyomorforgató volt, de én szerencsére mindig ráéreztem mikor kell lelépni. Utólag persze mindig mondogatták, hogy ,,Jaj ez csak a csajoknak volt, nekik bejött." Hát, nem tudom. Így a jelenből belegondolva már inkább viccesnek tűnnek ezek a dolgok. Főképp úgy, hogy ma már nem is vagyok annyira előítéletes, mint régen. Ma már nem zavar, ha valaki buzi, csak az zavar, ha előttem.- Erről jut eszembe egyik kolesztársam beszólása, miszerint Őt meg az zavarja, ha mögötte. Hehe.- Szóval témához visszatérve, én maximum annyiban lógtam ki a sorból, hogy én rocker voltam. Mondjuk rajtam kívül is volt egy-két rocker arc, akik életéből kimaradt az emo-díszköcsög szindróma. Hosszú barna hajam volt, ami állandóan belelógott a szemembe és az arcomba- az élet fintora, hogy ma már fekete a hajam és félrövid, pont olyan aljas mód az ember szemébe belelógó, de ma már, hogy alig-alig érdekel hogy nézek ki, meg mit gondolnak rólam az emberek és most már a kedves hajam elérte azt a szintet, hogy lehetséges úgy igazgatni, hogy ne zavarjon akkor se, ha belelóg a szemembe. Aztán lehet csak megszoktam.- ennek következtében egyfajta fejrángatózási "nyavalyában" szenvedtem, mert mindig megpróbáltam arrébb taszítgatni a rakoncátlan tincseket a fejemen. Általában nem sikerült. Szemem barna volt.- dobpergés, ma már inkább zöld-barna átmenet, aztán lehet régen is az volt, csak akkor nem nagyon figyeltem még meg.- Testalkatom súrolta a tűrhető kategóriát, hiába, soha nem voltam kövér, de sajnos izmosnak mondható sem.
 Szóval ezt sem értettem. Hogy nem illeni bele a sok alkoholista közé. Pedig igaza volt. Csak én nem akartam elhinni, mert olyan akartam lenni, mint a haverjaim. Legalábbis látszatra, mivel belül soha nem voltam olyan felelősség tudat nélküli ember, mint ők. Vagy mint általában a fiatalság. Nekem mindig volt bűntudatom, értékítéletem, saját kis nézőpontom. És mindig volt egy jó adagnyi magányom is. Valójában a magány volt az egyetlen dolog- na meg persze a szerelem-, ami mindig arra késztetett, hogy menjek és csináljam azt, amit a többiek. Berúgni, mint az állat- ha már a többiek is ezt csinálják- és akkor kicsit hasonlónak lenni hozzájuk. Ha már hasonló voltam, akkor már kedveltek, ha már kedveltek, akkor már nem éreztem magam annyira magányosnak. Ez persze nem az a magány, ami Eszter után alakult ki bennem, ó nem. Egyáltalán nem. Ez még az elfojtható, a leküzdhető, az orvosolható verzió volt. Nem a fekete lángok. Valahol egyébként mindig is tudtam, hogy az egész színjáték. Én eljátszom a partiarcot, ők meg elhiszik, hogy amit látnak az az igazság. Eszter mondogatta nekem mindig: ,, Hazudj, hazudj, hazudj. Mindig csak hazudj. Mert amíg a hazugságaid eltakarnak téged, addig meg van a lehetőséged, hogy szeressenek és boldog lehess. A hazugságaid megvédenek. De tudnod kell, egyszer minden hazugság kiderül és akkor véget ér a varázs, de addig is legalább boldog voltál. És ez a fontos."
 Eszter ilyenkor a szerelemről beszélt. Hazudott nekem. Becsapott. De önmagát nem tudta becsapni. Ahogyan később én sem. Azonban kétségtelen, hogy igaza volt. Túl sokszor volt igaza. Ma már sajnálom, hogy akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy ,,Eszter, és akkor mi van, ha már én sem tudom, hogy mi a hazugság és mi a valóság?" Pedig meg kellett volna. Ő biztos tudott volna adni egy választ és nem lettem volna belekényszerítve, hogy én magam találjam meg.
Szóval elnézést az ismételt elkalandozásért.
- Nekem meg te tűnsz olyannak, mint aki kilóg innen.- válaszoltam.- Mindig csak ülsz behúzódva egy sarokba a piáddal és a cigiddel és csak iszol meg füstölsz állandóan. A többiek, vagyis mi, bulizunk, szórakozunk, jól érezzük magunkat. Te meg csak itt punnyadsz állandóan.-Bánatos szemeivel ekkor kibámult az ablakon és az utca fényeit bámulta. Akkor kicsit megijedtem, hogy megsértettem. Érdekes volt ez számomra. Mármint maga a megijedés, hiszen pár perccel korábban még egyáltalán nem érdekelt volna, ha megilletődik a lány egy-két durvább megjegyzésemen. De akkor megijedtem, hogy valami igen kellemetlen dolgot mondhattam. Egy darabig nem szólt semmit.- Figyelj Eszter, nem azért mondtam ám. Nem akartalak megsérteni, vagy ilyesmi.
- Nyugi, nem sértettél meg.- mondta a maga kis bánatos, lemondó hangján, nem bírtam nem sajnálni, hiába tudtam róla, vagy legalábbis tudni véltem, mennyi számomra megvetendő tulajdonsága és cselekedete volt.
- Mindig feketét hordasz?- kérdeztem tőle, igazából csak egy ostoba alibi kérdés volt, csakhogy tereljem a témát.
- Mindig.- rám nézett.- És te? Várj, nem is kell válaszolnod. Te is mindig.
- Hát legalábbis általában. De van egy kék Alvin és a Mókusok-os pólóm.- jaj de szerettem azt a pólót. Miután már nem volt jó rám kiraktam a szobám falára. Aztán anya leszedte és odaadta a nővéremnek, aki most otthon szokott téblábolni benne.
- Jó zenét játszanak.
- Tényleg? Nem hittem volna, hogy szereted.- igazából lövésem sem volt akkor még véletlenül sem, hogy milyen zenéket szerethet, szóval bármit mondhatott volna, mert semmit nem néztem ki addig belőle. Talán valami alter zenét maximum.
- Nem, valójában nem. Utálom őket. A szövegük jó, de a zenéjük szörnyű.- mosolygott, gyönyörű volt. Az egyik legszebb dolog benne a mosolya volt. Engem is mindig mosolygásra késztetett.
- Furcsa lány vagy te Eszter.- futottak ki a szavak a számon.
- Ahogy te is az vagy.
- De én nem vagyok az. Csak te vagy az.
- Ha én az vagyok, te is az vagy. Érzem, látom, hogy mi hasonlóak vagyunk. Csak te jóval fiatalabb vagy. De legalábbis még nem éltél át eleget.
Nem tudtam mit kezdeni a szavaival, hiába voltak igazak. Abban a pillanatban nem tűntek annak.
- Tizenhat vagyok. Te mennyi vagy? Tizenkilenc-húsz?
- Tizennyolc vagyok.
- Ugyan már, csak kettő év van közöttünk.- próbáltam lazán venni a dolgot, valójában azonban nem tudtam. Mindig irritált, ha egy nő, aki tetszett nekem idősebb volt nálam. Nem, hogy az évek zavartak, de már a hónapok is.
- Hogy hívnak egyébként?- kérdezte.- Mert te tudod az én nevemet, de én a tiedet nem.
- Kunkli Szabolcs. Ha már így kérdezed. És te milyen Eszter vagy?
- Réthelyi Eszter.- miután elmondta a nevét kinyújtottam a kezemet és kezet fogtunk. Amolyan férfias módon. Ritkán csináltam ilyet a múltban és manapság is ritkán csinálok.
- Az jó, ha Szabinak szólítalak?- én bólogattam, hogy igen.- Nos, akkor Szabi, bátor srác vagy?
 Mikor ezt kérdezte valami furcsa cinkosság, vad tűz játszott a szemében. Félelmetes volt és hihetetlenül csábító egyszerre. Legalábbis számomra. Mint utólag kiderült mások szerint ez az őrület egyik biztos jele volt nála.
- Miért? Te bátor lány vagy?- erre a pár szóra közelebb húzódott. Összeért a lábunk.
- Én az vagyok.- mondta, majd bal kezével kinyúlt az asztalra kihelyezett késkészlet felé.
 Először nem is sejtettem, hogy mit akarhat csinálni. A kezébe vett egy igen éles konyhakést, majd míg néztük egymást- én értetlenkedve, Ő várakozóan-, átrakta a kést a jobb kezébe, majd a kés élét a bal tenyerébe helyzete és egy gyors rántással mély sebet vágott a tenyerébe. A vér ömleni kezdett.
 A vér látványára azonnal józanodtam vagy két fokozatot a részegségi skálán. Teljesen le voltam döbbenve. Két dolog zakatolt a fejemben, az egyik, hogy ,,Ilyen nincs!", a másik, hogy ,,Azonnal keresnem kell neki valami kötést." Nem tudom, hogy mit csinált addig míg rövid keresgélés után a fürdőben találtam egy csomag papírzsebkendőt, meg felszedtem a pulcsimat a nappaliból, de amikor visszaértem hozzá, Ő nem szólt semmit. Az arca meg sem rándult, pedig nagyon vérzett a keze. Vér csöpögött le az asztalról, le a parkettára. A vére pont olyan vörös volt, mint a haja.
- Minek csináltad ezt? Normális vagy?- szegeztem neki a kérdést, míg a zsebkendőkkel próbáltam felitatni a vért, ami még mindig szivárgott a sebéből, majd jobb híján a pulcsim ujjával tekertem be a vágást. Komolyan aggódtam miatta.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mit fogsz reagálni.
- Na hát, ha csak simán megkérdezted volna, hogy mit reagálnék akkor, ha vágnál a tenyered be egy baszott nagy sebet, amiből dőlni fog a vér, akkor örömmel válaszoltam volna.
- De tapasztalni mindig jobban szeretek, mint elképzelni.
Mekkora baromság, gondoltam magamban. Természetesen a vérzés se állt el egykönnyen.
- Többet ne csinálj ilyet.- mondtam neki szemrehányóan.- Ha meg akarod ölni magad, akkor nyugodtan, de ne előttem.
- Ez nem öl meg.- nevetett, szemlátomást szórakoztatta az aggodalmam.- Tudod vannak dolgok, amelyek nem ártanak a testnek, de mégis megölhetik az embert. Ez csak egy kis vágás, semmi több.
 Egy kis vágás. Hát persze. Végül is csak egy kis vágás. Bárki elvisel néhanapján egy-két kis vágást, vagy nem? Én úgy voltam vele, hogy nem, úgyhogy hirtelen támadt kíváncsiságomnak engedve megragadtam Eszter jobb karját, közel rántottam magamhoz és felhúztam a karján a pulcsit. Amit volt szerencsém látni, azt igazán el szeretném felejteni, csak sajnos nem tudom.
 Eszter karja tele volt vágott sebhelyekkel, főképp a csuklója környékén volt számos lilás-vöröses forradás, de több darab futott hosszanti irányba is. Kirázott a hideg. Karjának hajlata tele volt tűszúrások nyomaival. Hát nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy ez a lány drogozott. Le sem tagadhatta volna. Riadtan néztem rá, Ő meg csak várakozóan vissza rám.
- Nos mit szólsz?- kérdezte.
- Őrült vagy.
- És riaszt?
 Hogy riasztott-e? Megdöbbentett, letaglózott és mégis vonzott. Valami furcsa báj volt az egészben, Eszter megjelenésében, a szemeiben, az eszetlen vakmerőségében. Talán a szenvedésnek, talán a szánalomnak a varázsa volt csupán, mely furcsán körbeölelte a lányt. Talán valami más. Csak kis szünet után válaszoltam neki.
- Nem tudom.- vallottam be.
- Tudni fogod.- mondta és ép kezével gyengéden megsimogatta a karom.- Köszönöm, hogy aggódsz miattam és hogy hoztál zsebkendőt, meg a pulcsidat. De tudod először ki kellett volna mosni a sebet.- tette hozzá játékosan és rám mosolygott, olyan elbűvölően, ahogy csak Ő tudott.

 Végig beszélgettük az éjszakát, majd a hajnalt is. Ő vagy másfél doboz cigit elszívott- míg én néha-néha öklendeztem a füsttől- és vagy egy fél üveg whiskyt megivott még. Elképzelni nem tudom, hogy hogyan bírt meginni annyi alkoholt, törékeny nő létére. De igen sikeresen ment neki.
 Hajnalban, olyan hat óra körül felállt, letekerte a sebéről a pulcsimat, mondott pár kedves szót, majd elment a kabátjáért és még utoljára visszanézett és integetett mielőtt elindult volna a vonathoz. El akartam kísérni, de megkért rá, hogy ne tegyem. Egyedül akart lenni. Egyedül.
 Ha igazán megszeretünk egy embert, akkor a kapcsolatunk vele nem csak a szerelemről, róla meg rólunk fog szólni, hanem a megismerésről is. Nem csak a másik megismeréséről, de önmagunk megismeréséről is. Lehet túlzás, de talán az utóbbiról leginkább. Azon az éjszakán én szerelmes lettem Eszterbe, pedig eredetileg nem miatta mentem el, hanem egy másik lány miatt és el nem tudtam képzelni, hogy én ez iránt a nő után valaha is képes lennék érezni bármit. És mégis így lett. Valószínűleg azért, mert így kellett lennie. És bár utólag fájt, de örülök, hogy így történt.

 

,,És ott van Ő is a tömegben, vörösen és feketén,

Kéken néz a világba, de a lélek benne hófehér." - Eszter leírása a Jó éjszakát című versemből.

A nagy nap

Amint kinyitotta a szemét Alex tudta, hogy 10 óra 27 perc van. Indulásig várt rá egy gyors zuhany, fogmosás, öltözködés, pénz kivétele a széfből, annak precíz és pontos visszazárása a mai napra kitalált öt számjegyű kóddal, kilépés, lakásajtó bezárása, lakásajtó kinyitása, gázcsap ellenőrzése, ismételten kilépés és az ajtó végleges bezárása.
Alex 11 óra 05 perckor hagyta el lakása lépcsőházát. Ha nem tudta volna, hogy ez a nap más, mint a többi a füst, zajok, káromkodás, dudálás lehervasztották volna a száj jobb sarkában megbúvó kis mosolyt. - De ez a nap más volt és ezt Alex épp úgy tudta, mint ahogy saját képességeivel is gyermekkora óta tisztában volt. Egyetlen önmagát is zavarba ejtő tulajdonsága volt néha nem tudott elszámolni némi idővel. – Valószínűleg kicsit későn, de megtalálta azt a nőt, akinek arcát annak élete végéig minden reggel megsimogatná. Fiatalabb korában már valószínűleg leszólította volna a nőt, elhívta volna vacsorázni, virágot vitt volna neki, besegítette volna az autóba, vicceket mesélt volna, és ki tudja még mennyi volna kavargott Alex fejében ezekben a pillanatokban. Most már tudta mi a dolga precízen, pontosan. Mindent megtudott a nőről kivétel a nevét, - ezt különösen fontosnak érezte, hogy a nő szájából hallja először- tudta hol dolgozik, hol lakik, mikor indul és érkezik, melyik nap mit eszik a diétája miatt. Hosszú tervezgetés után arra a döntésre jutott, hogy az étterem szűk kis utcára nyíló hátsó ajtajához parkol, 12 óra 20 perckor a nő kilép, sietősen, mert már csak 10 perc van hátra az ebédidejéből, ő elé áll és …
Nem volt ideje tovább gondolkodni így hát bepattant kocsijába bekötötte a biztonsági övét, felkapcsolta a fényszórót, a rádiót kettesre halkította és elindult. A következő 1 óra 10 perc egy pillanatnak tűnt. Az izgalom teljesen a hatalmába kerítette. Alex kiszállt autójából megigazította ingét és haját, a tenyerébe lehelve ellenőrizte szája üde illatát, jobb kezét mélyen a jobb zsebébe csúsztatta öklébe szorítva a … és várt a nőre.
A nő pontosan 10 perccel fél 1 előtt lendületesen kilépett az utcára, virág mintás ruhája sebesen suhant kecses lábai után, a szellő belekapott barna fürtjeibe. Ekkor pillantotta meg a férfit. Jóképű volt, arca tökéletesen borotvált, drága autó, drága ruhák. A nő furcsa késztetést és bizsergést érzett várta, hogy a férfi megszólítsa. A hátán felállt a szőr szája hirtelen kiszáradt és ekkor a jóképű férfi megszólalt. –Megtudhatnám a nevét?-.
A nő kissé későn reagált –Emese- mondta, és ekkor egy erős kéz megperdítette a falhoz nyomta és szájára tapasztotta a jobb kezét. Valószínűleg záróizmai ekkor ernyedtek el először az ijedségtől. Érezte az égető kloroform szagát a férfi tenyerén és lecsukta a szemét.
Hősünk boldog volt, öt felé járt az idő és ő a hálószobájában ült. Az utóbbi pár óra egy pillanatnak tetszett és ő csak ült és csodálta a nő gyönyörű testét és fura testtartását.
Emese felébredt. Időérzékét elvesztette, kezei kikötözve az ágy két végéhez, lábai közt izzó fájdalom bántotta. Ekkor lépett be a férfi és tekintetétől a nő minden reménye elszállt és szép lassan öntudatát vesztette.
A következő pár hónap oly boldogságban telt hogy Alex csak egy-egy momentumot tudott felidézni az együtt töltött időből. Ezek többsége a szeretkezés – Emese mindent a férfi kedve szerint tett pontosan tudta, hogy mi hozza lázba a férfit, csak feküdt mozdulatlan, tálcán kínálva magát- és a reggeli simogatás volt. Alex értelmes ember volt tudta, hogy semmilyen szerelem sem tart örökké, az anyja is elhagyta mikor meghalt, így nem is lepődött meg amikor az egyik reggel a nőt nem találta az ágyában. Ekkor 10 óra 27 perc volt. Pontosan tudta mik a teendői hisz annyiszor csinálta már.

„Sok hűhó semmiért” (avagy: Öltözz ki, de minek?!)

„Valamiért úgy tetszik ez az egész,hogy miért, azt viszont nem tudom.” - gondolta magánban Tamási Áron, jómódú, húszas évei végén járó színházi színész. Apró körszakállát lassan simogatva, kezében egy pohár borral, a naplementében gyönyörködött. Kertes házának erkélyéről, szinte minden nap hódolt eme hétköznapi, de mégis gyönyörű eseménynek. Kis fekete tacskója lábánál heverészett.

- Neked is tetszik, ugye? – kérdezte az ebtől.

Magával ragadta egy megmagyarázhatatlan, kellemes érzés. A bor, melyet megivott lágyan melengette már testét. Órájára nézett, csodálkozó arcot vágott, majd úgy döntött, hogy ideje indulni.

Nagy nehezen feltápászkodott, nyújtózott egyet, majd elindult befelé, a házba. A kutya követte példáját, hűségesen loholva Áron után.

A férfi feltette főni a kávét, majd a háló fele vette az irányt. Odaállt a ruhásszekrény elé és kikapott belőle jó pár inget, rengeteg nyakkendőt és egy finom szabású öltönyt. Kis kupacokba mindent rádobált az ágyra.

- Lássuk csak. – szemlélődött. – Melyik legyen?

Kis körszakállát simogatva, félig csípőre tett kézzel állt az ágy előtt és a ruhákra nézett.

- Nem tudok dönteni. Talán a szürke ing a kék nyakkendővel, vagy esetlen fehér ing a barna nyakkendővel… - fontolgatta.

Úgy döntött, hogy inkább elmegy és megborotválkozik, talán az alatt döntésre jut. A borotválkozás terén mindig is akadtak kisebb problémái. Nagyon ügyetlen volt és folyton megvágta magát, több helyen is. Végzett a fürdőszobában és visszament a hálóba.

- A fehér ing a vörös nyakkendővel. Ez lesz az! – jutott döntésre.

Felöltözött, legurította a kávét és már indult is.

- Aztán vigyázz ám a házra, amíg nem leszek itthon. – mondta a kutyának. – És ne szólj semmit Eszternek! – fordult vissza az ajtóban.

Az események ez után, csupán egy óra hosszan adhatók elő egy részletben. A további történéseket sajnos csak részletekben lehet feltárni, azokból a pillanatképekből, melyek Áron fejében, mint egy kis film rövid részletei maradtak meg. A történet viszont ezek nélkül nem lenne teljes, így hát címszavakban, az események:

Könnyű kezdés egy igényes helyen: kávé, ásványvíz, whisky. Éjfél, záróra.

- Keressünk egy kocsmát! Szeretlek titeket!

Koszos kocsma: erős pálinka, olcsó vodka, késői záróra.

- Hol a kocsi kulcsom? Nektek is jó utat!

Séta a parkban, séta a főúton, séta ki tudja hol.

Tűzcsap.

- Takarodj innét te büdös korcs!

Ágy.

Az ébredés és az első pillantás a világra egy ilyen este után mindig csodás élmény és felemelő pillanat.

- Hol vagyok? – kérdezi Áron hangosan. – Hol van a cipőm és a nyakkendőm? Miért van széttépve a gatyám? Hát ezért öltöztem én ki?

Fiam, ha lennél...

Milyen lennél? Szemtelen, széltoló gyerek,
néha összevesznénk, és nem jönnél haza -
fiam, semmi sem fáj úgy, mint a szeretet -,
én fönn volnék, várnálak egész éjszaka.

A lányok! A lányok... körülrajongnának,
hisz már apádat szívbűvölőnek mondták!
De lenne, ki miatt megenne a bánat:
azt te is száz másikba beleálmodnád.

Pénzünk nem volna sok - becsületünk lenne.
Tudnád, hogy dolgozik, aki enni akar,
és hogy nem lehet e hazában egyszerre
e hazának szülötte szabad és magyar.

De fiam, ha lennél, a te két kék szemed
mindent felfedezne s elbúsulva látnál,
tudnád jól, amit el nem árulnék neked:
mindenki erősebb nyomorult apádnál.

Jó éjszakát

Amikor elhomályosul az égi kék,

Feketét ölt magára minden földi lény.

A horizonton bújik meg gyáván a fény,

Mikor már tudni, hogy elkezdődik az éj.

A sötétség tombolva vív csatát az életen,

Mely ezrével viszi harcba a törött szíveket.

És küzdenek és elhullnak, mert nyerni nem lehet,

A sóvárgó vágyakkal szemben nincsen védelem.

És ott van Ő is a tömegben, vörösen és feketén,

Kéken néz a világba, de a lélek benne hófehér.

Ő nem küzd, törékeny női szíve és lelke csak vár,

Sodródik az álmok útján, amerre viszi az ár.

De egyedül van, mert mind egyedül van, kik sodródnak,

Ő sem más, csak egy a sok közül, egy lánya a sorsnak.

Hát egyedül kell, hogy szembe nézzen minden éjszakával,

Benne minden kiáltással, minden régi hazugsággal.

És feküdvén vakon, szemközt a sötétséggel,

Csak remények szárnyán képes maradni élve.

De mi tartja, az taszítja is a mélybe,

Ha van szív, van vér, és benne ott e méreg.

Kérdőjel vetül minden gondolat nyomába,

Az élet túl nehéz, a képzelet túl drága.

A valóság cinkos, a boldogság kacér,

A hit kitart, míg a szerelem hazaér.

Kicsit másképp, és kicsit máshogy, gyötrődvén ezen,

Nyújtja ki lágy, fehér kezét a lány a szőnyegen.

Lelkét már porig égették a fekete lángok,

Mire őt csendben, magányban elnyomta az álom.

Majd másnap reggel, miután felkelt,

Álnok árnyak nélkül, tiszta fejjel,

A zuhany alá bújt meztelen, karcsú testtel.

A forró víz lágyan mosta le róla a terhet.

Ám nem csak a víz volt az, de intő szavai is az észnek,

Ne vágyakozz. Ne menj utána. Ne akarj többet. Ne képzelj.

És fáradt, lemondó lett a lány hangja, kissé üres,

Mint egy hangszer, min nem játszható csak egyetlen ütem.

Majd mikor beült az iskola padja mögé,

Talán Ő sem hitte, hogy az élete tényleg az övé.

Akkor nem mondta volna meg róla senki sem,

Hogy valahol Ő mégis más mint a többiek.

Mert mindenképpen másnak kellett, hogy legyen,

Hisz megtörve is tűzben égett a szeme.

Aztán, hogy elment a nappal, elment Ő is,

Kocsmákba, partikra pasizni, barátnőzni.

És néha összejöttek a vágyak és néha nem,

Alkohol, drog, cigi és kín fojtotta odabent.

Hazaesvén pedig soha nem fogadta más,

Csak a sötétség kívánt neki jó éjszakát.

Ne bántsd a bolondot hideg eső

Ne bántsd a bolondot hideg eső,

folyd körbe vess rá egy ferde pillantást és hagyd menekülni.

Vonj köré kabátot nedveset szépet,

engedd hogy lássa prizmádon át a messzeséget.

Zárd előle a neheztelő szavak

dörrenő acélos csengését,

melegítsd páráddal, csókot lehelj rá

bolondos arcára

engedd hogy mosolyogjon mikor kedve tartja

hadd nevessen hisz a világ is nevet rajta.

Gyermek még ki a változásba halt

férfias könnyeken át új világba tart.

Ott leteszi majd a csörgős sipkát

és holt levelek közt, nyugovóra tér.

                                                            A leves

Kis poros szoba. A tapéta mindenhol foszlik, a sarkokat pedig fekete penész lepi nagy örömmel burjánzva minden sötétebb nedves zugban. A bútorokról talán jobb nem is beszélni, bár az asztal, mely csupán három lábon áll, megér egy mondatot. Ki tudja miért, de nem dől fel. A berendezéshez tartozik még egy szakadt ágy, melynek rugói közé bepillantást nyerhet az ember a nagy lyukakon keresztül, melyek kopott felületét tarkítják. Ezen felül egy szakadt szekrény, egy komód és két rozoga szék utal arra, amit közel sem nevezhetünk berendezésnek vagy bútorzatnak. A lakás ékköve a konyhában helyet foglaló, ritkán beüzemelhető sütő.

A széken, mely ide-oda imbolyog, negyven körüli fehér trikót és piros pöttyös alsónadrágot viselő alak ül. Egy légy száll kopaszodó feje, csillogó felszínére. Ritka erre bármilyen életforma. A pocakos férfi lassan leemeli kezét, a trikó alól kibuggyanó szőrös hasáról, majd a feje felé közelít vaskos tenyerével. Már éppen ütni készül… ekkor viszont, egy rögtönzött légycsapóvá alakított régi újság szeli át suhogva az állott levegőt, majd nagyot csattan a kopasz kobakon.

- Te marha – kiált a kövér. – Mit csinálsz?

- Bocs főnök – mondja sajnálkozó pofát vágva a másik széken ülő alak. Fred a hosszú karú, nyúlánk testű volt bokszoló, aki húszas évei végét tapossa, nyakát behúzva várja a választ, előző súlyos csapására.

- Legalább leütötted, te semmirekellő?

- Nem főnök, elmenekült a gyalázatos.

- Nem is értem, hogy lehetsz ilyen ügyetlen. – bosszankodott – Még egy legyet sem bír lecsapni és így meri magát bokszolónak nevezni.

Újabb csend áll be. Csak a gonosz légy zümmögése hallatszik.

- Hallod? – kérdezi a dagadt, hogy nevét ne felejtsem Wilson.

- Mit főnök? – fülel Fred.

- Nem hallod? Valami kaparászik.

- De, már én is… Ezek csak a falban lakó egerek. Bár lehet, hogy inkább patkányok. Múltkor láttam egyet főnök, esküszöm, akkora volt, mint egy nagyobb macska, mint egy termetes kandúr.

Újabb csend. A hőség egyre elviselhetetlenebb, ahogy a nap magasabbra kúszik az égen. Dél körül lehet és a szoba remek tájolásának köszönhetően egyre jobban kezd hasonlítani egy grillsütőre. A két férfin patakokban folyik az izzadság.

- De meleg van főnök. – lihegi Fred.

- Az. – nyögi Wilson. – Valamit tenni kéne, mert a végén itt döglünk meg. – kis szünet. – Nézd! Ott! A sarokban!

- Mi? Hol? – kapkodja ide-oda fejét Fred.

- Ott, ott. – mutogat- Egy hatalmas patkány. Kapd el gyorsan!

Fred ugrik, s ráveti magát a valóban méretes jószágra. Ádáz küzdelem dúl. A tét nem kicsi, s nem más, mint az életben maradás.

- Megvan, megvan! – kiabál.

A győztes pedig, a két lábon járó, három napja éhező főemlős. Arcán hatalmas mosollyal fordul oda Wilsonhoz.

- Süssük meg most!

- Majd este, amikor nem lesz már olyan meleg. Az kéne még csak, hogy most begyújtsam a sütőt. Lehet, hogy el sem indul.

- Azt mondom főnök, együk meg most.

- Ráérünk. Addig is tedd be valami hűvös helyre.

- Itt olyan nincs.

- Akkor keress valami lábost és tedd be abba.

- Együk meg! – kérlelte.

- Nem! – jött a kemény válasz.

- De főnök… - tétovázott.

- Nincs de!

Fred csalódottan bekullog a konyhára hasonlító helyiségbe, egy újságpapírba csomagolja becses zsákmányát, majd beteszi azt egy fazékba. Visszamegy Wilsonhoz és leül vele szembe.

- Meg az sem baj, ha egy kicsit hagyjuk érlelődni. – Fred ábrándosan bólogat a feltevésre.– Csak azt remélem, hogy a szakadt sütő működik még.

- Jó kis pörkölt lesz belőle főnök. – vigyorgott Fred.

- Miket beszélsz te… nem pörkölt lesz ebből. Levest főzünk. – néhány perces csend.

- De milyen könnyen megadta magát. Ritka ez a patkányoknál, hogy csak így előbújnak és hagyják magukat elkapni.

- Az mindegy. A lényeg, hogy végre van mit ennünk.

A beszélgetés ennyivel ki is merült. Nagy csend állt be. Még a légy is megpihent valahol, a falban lévő különböző életformák is felhagytak a neszezéssel. Talán elesett társuk siratták, kinek útja már a fazék felé vezet.

A nap lassan ment le. A két férfi nagyon elfáradt a semmittevésbe, de a közelgő evés tudata új erővel töltötte fel csüggedt végtagjaikat.

- Melegíts vizet, addig én átmegyek a szomszédba, talán kapok egy kis zöldséget.

Wilson nagy nehezen feltápászkodott, nyújtózott egyet, majd elindult a szomszédba. Tíz perc múlva tért vissza két szép répával és egy sovány zellerrel.

- Nem adtak mást. Alig bírtam ezt is kikuncsorogni tőlük. – emelte fel a zöldséget. – Megígértették velem, hogy egy tállal tegyek félre nekik.

- Kész a víz főnök.

- Akkor én elkészítem a húst, addig te menj át a másik szomszédhoz és kérj tőle valamit.

- Megyek. – mondta, majd elsietett, be sem csukva maga mögött az ajtót.

Jó negyed óra múlva tért vissza egy kisebb kenyérrel és némi fehérrépával. Zsebéből kis zacskót vett elő.

- Az egyik szomszéd adott kenyeret. Összefutottam viszont a házmesterrel, ő pedig adott valami fűszert meg egy kis sót. – mondta lihegve – azt üzenik, cserébe tegyél félre nekik egy tállal.

- Úgy lesz. – mondta Wilson.

Valaki kopogtatott. Fred lassan odasétált az ajtóhoz, majd a kukucskálón keresztül megleste a jövevényt.

- James az. – kiáltotta oda a rögtönzött szakácsnak, aki nagy gonddal kevergette a készülő patkánylevest.

- Engedd be.

Az ajtó kitárult és egy majd két méter magas vállas néger lépett be. Harminc év körül lehetett, arca alázatot sugárzott.

- Jó napot. Elnézést a zavarásért, de hallottam, hogy itt valami jót főznek az urak. Hoztam hozzá egy kis kenyeret meg zöldséget, vegyék csak.

- Köszönjük James, majd félreteszünk neked egy tállal. – mondta Wilson.

- Kérem, nem lehetne, hogy a gyerekeknek is tegyen félre egyet?

- Persze, nem gond, úgyis van elég.

- Köszönöm. – mondta és távozott is.

Főt a leves, és ahogy egyre több dolog került bele, úgy gyarapodott íze. Az illata is egyre kellemesebb lett. Betöltötte már az egész szobát, majd átszivárgott a küszöb alatt beterítve a kopott, poros és szakadt lépcsőházat.

- Elkészült. Szólj a szomszédoknak, hogy jöjjenek át és egyék meg itt, mert nekünk nincs elég tálunk, amibe félre lehetne tenni nekik. – mondta Wilson.

- Megyek főnök.

Őt perc múlva ott volt mindenki, akinek ígértek a levesből. Jutott mindenkinek, és aki már kapott az keresett magának valami ülőalkalmatosságot, legtöbben viszont a földön ültek.

- Jó lett a leves főnök.

- Az ám. – mormolta Wilson.

Valaki kopogtatott. Fred felállt és odament az ajtóhoz.

- Jó napot gondnok úr.

- Szevasz Fred.

- Mi járatban?

- Hallottam valami jót főztök, hát gondoltam talán nekem is jut belőle.

- Persze.

A gondnok odament Wilsonhoz, aki aztán kimert egy tál levest. A gondnok leült a kövér férfival szembe, a szoba egyetlen, még szabadon maradt székére, majd így szólt:

- Képzel el kedves Wilson, múltkor egy akkora patkányt láttam, ami még egy macskánál is nagyobb volt. Isten bizony meg is ijedtem.

- Mostanában nagyon elszaporodtak a házban ezek a dögök.

- Éppen ezért tegnap este kitettem egy jó nagy adag patkánymérget. Direkt a legerősebbet kértem a boltba, hogy még az olyan hatalmas példányok is kimúljanak, mint amilyet láttam. – Wilson kezében ekkor megállt a kanál – Finom ez a leves. Mond, milyen húsból van?

- Patkányhúsból. –mondta merev arccal, miközben a semmibe bámult.

Világhang

Bolondítót, ész rablóját,
erősekkel is bábozót
hirdetnek a magasló fák,
ráz ki a légbe a bozót.

Hosszabbodó napok pedzik
s a verandán ülő illat,
bőrünk alól már kitetszik,
már ha lépünk, szinte ringat.

E sejtés nekünk milyen jó!
Örül a szem, meleg kristály,
vágtat a szív, szilaj pejló,
a nyelv egy szent szót birizgál.

Ha nagy lesz az álmok ára,
ha utána fölszegeznek,
úgy is, tudom, nemsokára
kikiáltjuk a szerelmet.

Nehéz útról érkeztél

Tudom, hogy hozzám igen nehéz útról érkeztél,

És közben nagyon sokat sírtál, nyögtél, szenvedtél.

Úgy nézel ki, mint egy megkínzott, kóbor kutya,

Vagy mint egy molyrágta, régi, megunt ruha.

A hajadat a viharos szél kócolta össze,

Míg érzékeny szíved az üres utcának lett kiöntve.
Szép szemeid nem fénylenek már úgy, mint régen,

Az élet két lábbal taposott meg téged.

Hát rakd le magad a székre, amíg hozom a teádat,

Nem baj, ha nem szólsz semmit, hiszen nem is vártam.

Mert rád nézve még én is megrendülök csöppet,

Rég láttam már bárkit is ennyire összetörve.

De emlékszek még, hogy volt, hogy más voltál,

Talán mikor még volt, aki szeretve szólt hozzád.

Persze semmi nem biztos, hisz lehet az egész csak képzelet,

Hogy voltak valaha szép idők, mik most kínozzák lelkedet.

De szerintem dobd el az altatót és dobd el a mérgeket,

Minden bajra van megoldás, de az az egy biztosan nem lehet,

Hogy éjszaka részegen járod a diszkókat, meg a partikat,

És kurvát csinálsz magadból ismét, mire a hajnal megvirrad.

Na de ne sértődj meg, én tényleg nem azért mondtam,

Csak nehéz visszatartani, azt ami a szívemet nyomja.

Mert tudod szörnyű érzés téged ilyen nyomorultul látni,

Hiába mosolyogsz rám szépen, ha a lelked közben elmállik.

Ha csókom vagy szívem számodra gyógyírt jelentene,

Én kölcsön adnám őket, hogy fájdalmad tompítsam vele.

Ha csupán egy hely kellene, hol esténként meghúzhatod magad,

Hozzám bármikor jöhetnél, az ajtóm neked mindig nyitva van.

Én tisztába vagyok vele, hogy nem vagy szerelmes belém,

De azzal is, hogy itt vagy, mert valami vonzott téged felém.

Szemeidben persze ott van minden kérdésre a válasz,

Azért jöttél vissza, hogy igazi szeretetet láthass.

Sajnos nem tudom merre mész tovább és félek te sem,

Szerelemről álmodsz, de amit kapsz csak testi élvezet.

Bár doktora lehetnék törékeny tested bolond szívének,

Mert elérhetném akkor, hogy életed boldog révbe érjen.

Tudod gyűlölném magam, ha hagynálak elveszni,

De az életben neked kell döntened, hogy merre akarsz menni.

De érzem, hogy egyszer el fog jönni a nap, amitől úgy félek,

És akkor már nem fogok tudni tenni semmi jót sem érted.

Ma megint megkörnyékeztél

Ma megint megkörnyékeztél,

te eszméket buktató tetszhalott gondolat.

Megint felnőttél, átkos anyád zsíros tején csüngve,

felemésztetted beteg szívét s emiatt szeretlek.

Ma még megtűrlek, – s holnap is ma van – de takarodj belőlem

ha egyszer új útnak indulok.

Sanyargass mást a múltbéli tettekkel, hibákkal

s engem hagyj magamra emésztő tüzem majd felégeti,

mit a gaz megkíván, hogy a szőke puszta helyén,

újra élet sarjadjon –oltalom nélkül- s felvirradjon a nap melyet olyan rég láttam.

A nap melyet oly régóta várok hogy felszabadíts és elengedj,

láncodat nyakamról oldozd el lassan nehogy megmámorítson a szabadság, talán közeleg.

Béke a völgyben

Fordulj sarkon, indulj, menj el,
legyen itt hagyni szokásod,
utánad zsongó szememmel
vallok: mindig megbocsátok.

Lökj el, csalj meg, szép ott állni
mint bárki másra elcserélt,
és küzdeni egy jottányi
javulással szerelmedért.

Lesz egy nap, majd odamegyek,
sápadtan vársz engem akkor,
szívemre hajtod a fejed,
én meghalok, te elalszol.

Távol az égtől, a földhöz közel

Távol az égtől, a földhöz közel,
Régi álom, mi hajtást növeszt.
Egy minden kertben növő álom,

Egy kék szempárban bújó száron.

Honnan a gyökér le a mélybe törekszik,

A lélek tavából a vizet kivenni.

És jó a forrás ebben az esetben,

Mert érző szív ad vért a mély sebeknek.

Lágy női elme hívta életre,

Néhány eldörzsölt, fájó könnycseppel.

Átadván magát a régi mesének,

Tényleg hinni akart a reménynek.

Az álmok fája előtte sarjadt ki,
Nőtt az ég felé és hívta utazni.
És nem volt biztosíték, nem volt ígéret,

Hogy mit megtalál, majd tényleg az övé lesz.

De tudta jól, hogy el fog indulni,

Nem akart a Valóban megfúlni.

Megkapaszkodván a vastag ágakban,

Megindult fölfelé, égi várakba.

Lassan haladt, csak lágyan tapintva a kérget,

Félt, hogy felsértvén kibújnak onnan a férgek.

A fájdalmas emlékek mohó kis bestiái,

Kik képesek a lélek húsát csontig lerágni.

De a feledés jótékony homálya,

Óvva vetette köpenyét a lányra.

Nem hagyván ébredni, nem hagyván elbukni,

Az öröm csalogató fényét kihunyni.

És akkor este a lány minden kastélyba elment,

Minden szobába benyitott, sok szép ruhát felvett.

Amely férfit megkívánt, azt megszerzett,

A meghaltak pedig élőkké lettek.

Aztán Ő elszaladt, mert tényleg hinni kezdte,

Hogy a világ nem mozog, ha a nap nem kel fel.

Minden színjátékot végig akart játszani,

Szerelem, gazdagság jöttek fejet hajtani.

Álmok között hevülve futotta köreit,

Nem bánthatta senki, hátrahagyta őreit.

A felejtés és ámítás, hát hátulról nézték,

A szerelem és a boldogság hamisított képét.

Majd ment a világ végére leülni,

A lombok között a holdfényben hűlni.

A csillagokat nézvén pedig érezte,

Ahogy egy lágy szellő ébreszteni kezdte.

Megrémült, mert nem várta még a véget,

Kellet volna még pár óra, vagy élet.

Mert minden meg volt bár, de mégsem volt elég,

Nem volt igaz a mélység, sem a feledés.

De a lány szíve hetyke lett és dacos,

Nem hagyta megtörni az akaratot.

A hajnalnak viszont el kellet jönni,

Mindent, de mindent hamuvá őrölni.

Hirtelen köszöntött az ősz, majd a tél,

Vakító napsütésben jött el a vég.

És férgek másztak fel az álmok fájából,

Hangok törtek be a lenti valóságból.

Kezdett darabokra hullani a világa,

Ezer meg ezer kéjes, égi hazugságnak.

Recsegve-ropogva törtek el a kiszáradt ágak,

A törzs ketté szakadva engedett a sors szavának.

A zuhanás közben a lány már azt várta,

Milyen lesz a romok alatt vérben ázva.

Hatalmas zajjal csapódott földnek a fa,

Eltemetve mindent, ami rajta maradt.

És hogy megérte-e? Lehet, hogy megérte,

Adni egy utolsó esélyt a hitének.

Mert csak kicsiny zálog, csak réveteg tekintet,

És talán a világ még egyszer az övé lesz.

Így élni, így menni, így halni,

Ha más nincs vágyakba harapni.

Talán ez nem csak egy lánynak a története,

Hanem annak is, aki mindezt átérezte.

Doppel Moral

- De kérem uraim, ezt így nem lehet. – méltatlankodott Förmer Zoltán műszakvezető. – Ez nem illik a munka szelleméhez. Végezzék rendesen a magukra bízott feladatot, ha már megkapták a lehetőséget, hogy pénzt kereshetnek.

- Úgy lesz Förmer úr. – mondta István.

- Dolgozunk mi rendesen. – szólt Károly. – majd megszakadunk bele.

- Jól mondja Pisti. – vágott közbe Béla. – Úgy dolgozunk itt, mint a rabszolgák.

- Mint az igáslovak – tette hozzá kezét felemelve és mutatóujját az ég felé nyújtva István. – Meg sem állunk.

- Jól van, elhiszem én. – védekezett Zoltán. – Csak csinálják, kérem.

Ezzel ott is hagyta a három naplopót. Még épp, hogy csak hátat fordított, amikor Béla már el is kezdte utánozni felettesét.

- „Ez nem illik a munka szelleméhez.” – mondta furcsa fejet vágva - Még egy ilyen arrogáns alakot.

- Mit jelent az, hogy arrogáns? – kérdezte Károly.

- Hát az olyan… tudod, amikor izé… az ember úgy viselkedik, hogy… mindegy. Valami rossz tulajdonság, ami hasonlít a nagyképűséghez.

- Értem.

- Nekiállunk végre a munkának? – kérdezte István méltatlankodva.

- Mennyi idő?

- Pontosan tíz óra.

- Az azt jelenti, hogy kerek két órája nem csináltunk semmit. – mondta elégedetten Béla.

- Ez így van. – helyeselt Károly.

- Tényleg neki kellene állni fiúk. – jajgatott István.

- Nem is tudom. Én ráérek. Károly is ráér, ahogy nézem. A munka megvár, nem szalad sehova.

- Förmer mérges lesz. – válaszolt István.

- Kit érdekel Förmer? Az egy gyáva féreg. Még arra is képtelen, hogy három naplopót rávegyen a munkára. Nevetséges.

- Én pedig dolgozni fogok, mert nem azért fizetnek, hogy az ásó nyelét támasszam.

- Azt csinálsz, amit akarsz, én viszont elszívok egy cigit. Károly jössz?

- Megyek.

Lassan elballagtak a dohányzó fele, egyedül hagyva István, aki ásója nyelére támaszkodva így gondolkodott: „Biztos, hogy nem kezdem el nélkülük, hisz ugyan annyit fizetnek nekem is, mint nekik. Nem leszek olyan hülye, hogy többet dolgozzak. Megvárom őket, és ha visszajöttek ráveszem mindegyiket, hogy végre csináljanak is valamit, hisz ez már nem állapot. Talán, ha elég határozott leszek, akkor végre rábírhatom őket a munkára. Nem is értem milyen ember az, aki nem csinálja meg rendesen a rábízott feladatot. Pedig milyen egyszerű munka ez.” Eltelt negyed óra és a két férfi visszatért.

- Most már nem vitázok veled Béla. Rögtön nekiállunk és megcsináljuk. –mondta István felháborodottan.

- Csak ne olyan hevesen. – nyugtatta Béla.

- Elképesztő, hogy mekkora egy semmittevő vagy.

- Nyugodjál már meg, hiszen még nem is ettünk. – vetette fel hirtelen az ötletet.

- Szín igaz! – mondta csodálkozva István.

- Megyünk? Már nagyon éhes vagyok.

- Hú, ne is mond, reggel óta nem ettem semmit. Na, menjünk. – szólt István.

Így hát, mind a hárman elindultak az étkezde felé, ők a szorgalmas munkaerő.

Vigyél ki a pokolból

Itt az ég csillagtalan
s az utcát járom csak magam,
nem kísér egyetlen egy
lélek, nem tudom, hová megyek.
De nincs jobb felé merre,
pokol köve, pokol berke,
szaggatódik a májam
s másutt évülnek mindahányan,
szörnyen remeg az ének
már a számban, szörnyen félek
s szívem által mondva van:
itt időtlen a Bizonytalan.
Sosem világosodik,
sosem jutsz el a pokolig,
nem mesék gyehennája,
a földön vagyok én elhányva,
nem érsz akkor se ide
nemlétem küzdéseibe,
mert kellesz annyi másnak
s az a hely szép, ahol ők várnak.
Bár nem érkezik válasz,
óh, mintha csak te volnál az,
vad szemem az éjjeli
érpattintó semmit kérleli:

vigyél ki a pokolból

A zölden zöld réten
 

Mindig öröm volt látni azt a szép, mosolygós arcod,
Ahogy hosszú hajadba a szél bele-bele kapkod.
Ahogy szemeidben megcsillan egy boldog szerelem fénye,

Tudod ezt látva értettem meg igazán, mennyit is ér az élet.

Az egész olyan volt, mint egy soha el nem múló pillanat,
Egy csodálatos emlék, ami örökké velünk marad.
Ahogy ott álltunk és befogadott minket a természet,
Ketten voltunk csupán a zölden zöld, távoli réten.

Hozzád léptem, hogy átöleljem karcsú derekadat,

Majd csókolóztunk érzékien, vágyón, hosszasan.
Múlt az idő, de mi semmit sem tartottunk belőle számon,

Mert egymás szívébe zárva miénk volt minden perc e világon.

Leborultunk a földre, rá a kockás plédedre,
És egymás szemébe néztünk mélyen, epedve.
Ma már értem, hogy merülhettünk el ennyire egymásba,
Hiszen lelkünk lelkünket kutatva talált rá önmagára.

Forró testünkről, úgy dobtuk le a szűkössé vált ruhákat,

Miként a leveleket hullatják el ősszel a megfáradt ágak.
De szükség nem is volt rájuk, mert fűtött a szerelem,

És ennyi épp elég is volt , mind neked, mind nekem.

Az aktus után még soká hevertünk ott meztelen,
Egymást átölelve figyeltük a felhőket és a kék eget.
Történeteket mesélgettünk, de nem a múlt volt bennük a téma,

Hanem, hogy mit tartogathat még számunkra a jövő hozadéka.

Álmokat gyúrtunk vágyainkból és a képzeletből,

Szívünk gyermeteg volt még, a testünk pedig felnőtt.

Mégis soha nem bántuk a szerelmet, sem a naivitást,

Mert a világ nélkülük túl üres, túl fakó, túl sivár.

Dél körül a nap mosolyogva állt meg felettünk,

Mintha Ő is tudta volna, hogy egymásnak születtünk.
Csodálatos volt az a nyári délelőtt veled,
Elfelejteni soha nem fogom, talán nem is lehet.