A boldogság felé

A fésű belemélyedt hosszú, éjfekete hajába,

Mely, ha nincs a lámpafény, egyé vált volna a homállyal.

Szép arca elé lógott néhány rakoncátlan tincse,

Gyönyörű teste és bájos mosolya volt legfőbb kincse.

Megcsillantak a tükörben nagy, barna szemei,

Ahogy a parfüm vize szállt, édes illatokkal teli.

Lágy, puha bőre szinte sápadtan volt fehér,

Rózsaszín ajkain némán ült a dermedt fény.

Kéjes tekintete mögött, ívelt szempillái alatt,

A hiú női elmében feszült az elfojtott harag.

Ő nem szólt soha, látván félrelépni férjét,

De félt, hogy egy nap Ő szúrja párja szívébe kését.

Soká várt ott a tükör előtt, míg betelt az éjszaka,

Majd csalódva ébredt rá, hogy a férfi már nem jön haza.

Nagyot sóhajtva ment be a hálószobába,

Majd a szekrényből elővett egy szürke tárgyat.

Újabb órák teltek el lemondóan, várakozással,

Mire a hajnal első pírjai elérték a házat.

Az egyik oldalt még takarta a sötét este,

De a másikon az árnyak már végleg elestek.

Kegyetlen éj volt ez a nő számára,

De az utolsó csepp is a pohárban.

Tudta jól, hogy a másik részegen megint megalázta,

Valami olcsó, nevesincs, útszéli prostituálttal.

Végül, mikorra odakint teljes lett a hajnal,

A férfi is hazatért, részegen, nagy robajjal.

Felrúgott néhány dolgot az előszobában,

Majd elesve, négykézláb vánszorgott magában.

A feleséget undor fogta el attól amit látott,

Nem értette, hogy volt képes bírni eddig ezt az átkot.

Szánakozva lépett közelebb, hogy a szemébe nézzen,

Még utoljára, mielőtt rárakja kezét a végzet.

Sok-sok kellemes pillanat jutott akkor az eszébe,

Amit Ő és a férje a múltban közösen átéltek.

Mégsem ingott meg, nem támadott fel benne a kétely,

Ki akarta vágni szívéből e gennyedző mételyt.

Fájt neki a sok hazugság, a félrevetettség,

Az átsírt éjszakák sora, a meg nem értettség.

Fájt, hogy hiába volt Ő gyönyörű, hű és jó feleség,

Minden amit adni tudott, a másiknak nem volt elég.

Így a szekrényből szerzett szürke tárgyat magához vette,

Majd a felemelt pisztolyt a férfi arcának szegezte.

Akkor megfagyott a levegő néhány pillanatra,

Majd darabokra tört, míg elszállt két tompa lövés hangja.

Vért folyt be a parketta fényes lapjai alá,

Ahogy éles kaszáját megforgatta a halál.

És a nő felszabadultan, bátran nézett maga elé,

Ez volt az Ő első lépése a boldogság felé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.