Eljegyzés

Leültem és elméláztam egy pillanatra. A háttérben lágy zene szólt, én pedig arra gondoltam, hogy ideje lenne már elindulni. Viszont olyan kényelmes itt, maradok még néhány percet.

Ekkor kivágódott az ajtó. Se köszönés, se egy üdvözlő pillantás, csak fogta magát és levágódott az ágyra. A palafont nézte és olyan gondterhelt fejet vágott, hogy még én is megsajnáltam, pedig az átkozott legnagyobb nyugalmamból zavart fel. Nem megyek sehova, gondoltam, inkább beszélek vele egy kicsit. Mostanában amúgy sem valami fényes a kapcsolatunk.

Kimentem a hűtőhöz és kivettem belőle egy üveg bort. Szereztem még két koszos bögrét a mosogató széléről, majd leültem az ágytól nem messze lévő székre. Töltöttem, majd átnyújtottam neki a bögrét, ő pedig, anélkül, hogy felém pillantott volna elvette a poharat.

- Mond Andris, mi volt? – csend.

- Hát, hogy is mondjam.

- Felsültél? – kérdeztem egyhangúan, majd kortyoltam egyet a borból.

- Ennél kicsit bonyolultabb a dolog, de a lényeg ez. Igen felsültem.

- Aztán miért? Én azt hittem oda van érted.

- Én is azt hittem. Én is… - és közben poharát a lámpa felé tartva, körbe-körbe forgatta azt.

Éreztem, hogy most egy nagyon unalmas történet részese leszek. Eltelt néhány perc és meglepetésemre, nem szólt egy szót sem. Én sem kérdeztem semmit. Majd ha szeretné, akkor elmondja, hogy mi a baja.

Elfogyott az üveg bor, így nyitottam egy másikat. Mikor azt is megittuk, pontosabban megitta, furcsa grimaszt vettem észre arcán. Ez nem a savanyú bor hatása volt. Egy csalfa mosoly volt az, melyet nehéz elfelejteni.

- Tudod, igazából még csak nem is bánt a dolog. Én csak… hogy is mondjam? Csak saját magamat sajnálom.

- Miért is?

- Megkértem a kezét. Három év után végre elszántam magam. Ez lett volna életem első önálló döntése, mely nagyban befolyásolta volna a jövőmet. De minek is mondom? Egy vicc volt az egész. – ez után egy rövid hallgatás. – Képzeld el két nappal előtte elmentem és beszéltem a szüleivel. Az anyja neveli évek óta, mert a szülei már rég elváltak. Az a nő egy hárpia. Jobb, ha nem is beszélek róla. De az apja se különb ám. Amikor ott voltam nála, csak úgy dőlt belőle a szeszszag. És kedves barátom most figyelj! Ezek azok az emberek, akik azt mondják, hogy nem vagyok elég jó az egy szem lányuknak. Se baj, gondoltam, én szeretem ez a lányt és el is veszem. Az egyik étteremben foglaltam asztalt. Megvettem a gyűrűt és beszereztem néhány új ruhadarabot. Szóltam neki, hogy aznap este fele ne menjen sehova, mert meglepetésem lesz számára. Eljött az este. Szóltam neki, hogy öltözzön és már küldtem is a sofőrt a házuk elé. Ott álltam az étterem előtt és már negyed órája rá vártam, ekkor azonban megszólal a telefonom. Felveszem, és az anyja szól bele. Közli velem, hogy nem érdemlem meg a lányát és jobban teszem, ha elfelejtem egy életre. Mondtam neki, hogy én akkor is elveszem a lányát, bármi legyen is. Erre ő kerek perec azt mondja: „A lányom hónapok óta csal téged, te idióta.” Vagy valami ilyesmi. Nem hittem neki, és letettem a telefont. Megérkezett az autó. Mondtam neki, hogy menjen be az étterembe, addig én kifizetem a sofőrt. Ez volt ám csak a szerencse. Számolom le a pénzt a tagnak, az meg valami ilyesmit mond nekem:

- Tudok egy jó hotelszobát uram, ha gondolja, megadom a címet és a telefonszámot. – mondta, majd vidáman rám kacsintott.

- De hát, hogy mer ilyet mondani, kérem? – háborodtam fel.

- Ne nézzen rám így, hisz én csak segíteni akartam. Az előző pasas, aki a hölgyet lízingelte, nagyon dicsérte a hotelt, amit ajánlottam. – láttam rajta, hogy nem hazudik. Az egyszerű ember őszintesége ült ki arcára.

- Úgy érti, hogy ez a hölgy? – barátnőm túl messze állt, hogy hallja beszélgetést, de már többször, hívott, hogy mit szórakozok ilyen sokáig.

- Igen ő. Nem lehet eltéveszteni, hisz csinos egy darab. Meg ugyan ez a ruha volt rajta akkor is.

Kicsit hihetetlenül hangzott a dolog. Bementünk az étterembe, leültünk, majd megrendeltük az ételt. Mindent megettem és közben egy szót nem szóltam hozzá. Fizettem, majd indulás előtt ennyit kérdeztem tőle:

- Miért csaltál meg? – nem lepődött meg a kérdésemre.

- Untalak. – válaszolta a legnagyobb nyugalommal.

Nem is tagadta. Én nem kérdeztem többet, otthagytam a fenébe. Én bolond. És tudod mit sajnálok igazán? – kérdezte.

- No, mit?

- Nem a pénzt, amit ráköltöttem. Az megkeresem néhány hónap alatt. Én azt a három évet sajnálom, azt a rengeteg időt, amit rá pazaroltam el. Azt nem adhatja vissza nekem senki. Na, de erről ennyit. Most alszom egyet nálad, ha nem zavar.

- Csak nyugodtan. – és már aludta is.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.