Távol az égtől, a földhöz közel

Távol az égtől, a földhöz közel,
Régi álom, mi hajtást növeszt.
Egy minden kertben növő álom,

Egy kék szempárban bújó száron.

Honnan a gyökér le a mélybe törekszik,

A lélek tavából a vizet kivenni.

És jó a forrás ebben az esetben,

Mert érző szív ad vért a mély sebeknek.

Lágy női elme hívta életre,

Néhány eldörzsölt, fájó könnycseppel.

Átadván magát a régi mesének,

Tényleg hinni akart a reménynek.

Az álmok fája előtte sarjadt ki,
Nőtt az ég felé és hívta utazni.
És nem volt biztosíték, nem volt ígéret,

Hogy mit megtalál, majd tényleg az övé lesz.

De tudta jól, hogy el fog indulni,

Nem akart a Valóban megfúlni.

Megkapaszkodván a vastag ágakban,

Megindult fölfelé, égi várakba.

Lassan haladt, csak lágyan tapintva a kérget,

Félt, hogy felsértvén kibújnak onnan a férgek.

A fájdalmas emlékek mohó kis bestiái,

Kik képesek a lélek húsát csontig lerágni.

De a feledés jótékony homálya,

Óvva vetette köpenyét a lányra.

Nem hagyván ébredni, nem hagyván elbukni,

Az öröm csalogató fényét kihunyni.

És akkor este a lány minden kastélyba elment,

Minden szobába benyitott, sok szép ruhát felvett.

Amely férfit megkívánt, azt megszerzett,

A meghaltak pedig élőkké lettek.

Aztán Ő elszaladt, mert tényleg hinni kezdte,

Hogy a világ nem mozog, ha a nap nem kel fel.

Minden színjátékot végig akart játszani,

Szerelem, gazdagság jöttek fejet hajtani.

Álmok között hevülve futotta köreit,

Nem bánthatta senki, hátrahagyta őreit.

A felejtés és ámítás, hát hátulról nézték,

A szerelem és a boldogság hamisított képét.

Majd ment a világ végére leülni,

A lombok között a holdfényben hűlni.

A csillagokat nézvén pedig érezte,

Ahogy egy lágy szellő ébreszteni kezdte.

Megrémült, mert nem várta még a véget,

Kellet volna még pár óra, vagy élet.

Mert minden meg volt bár, de mégsem volt elég,

Nem volt igaz a mélység, sem a feledés.

De a lány szíve hetyke lett és dacos,

Nem hagyta megtörni az akaratot.

A hajnalnak viszont el kellet jönni,

Mindent, de mindent hamuvá őrölni.

Hirtelen köszöntött az ősz, majd a tél,

Vakító napsütésben jött el a vég.

És férgek másztak fel az álmok fájából,

Hangok törtek be a lenti valóságból.

Kezdett darabokra hullani a világa,

Ezer meg ezer kéjes, égi hazugságnak.

Recsegve-ropogva törtek el a kiszáradt ágak,

A törzs ketté szakadva engedett a sors szavának.

A zuhanás közben a lány már azt várta,

Milyen lesz a romok alatt vérben ázva.

Hatalmas zajjal csapódott földnek a fa,

Eltemetve mindent, ami rajta maradt.

És hogy megérte-e? Lehet, hogy megérte,

Adni egy utolsó esélyt a hitének.

Mert csak kicsiny zálog, csak réveteg tekintet,

És talán a világ még egyszer az övé lesz.

Így élni, így menni, így halni,

Ha más nincs vágyakba harapni.

Talán ez nem csak egy lánynak a története,

Hanem annak is, aki mindezt átérezte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.