A kifli két vége

- Még kiflit is kell vennem. –kiáltott Lajos – Kell még kifli.

- Komolyan mondom, veszünk kiflit, csak hagyd már abba. – szólt Bálint.

- De tényleg ne felejtsük el.

- Ahelyett, hogy itt fecsérlitek a szót, inkább el kellene indulni valami meleg helyre, ahol megihatunk egy hideg sört. – szállt be a vitába Dániel.

- Remélem tisztába vagy vele, hogy nyáron mindenhol meleg van.

- Fiúk, tényleg kellene venni néhány kiflit.

- Hagyjál már a nyomorult kifliddel. Na, szóval van itt egy hely a közelbe és igen olcsó ott a sör. – Vetette fel az ötletet Dániel.

- Akkor oda be is ülhetnénk.

A kis társaság elindult az említett hely felé, de ekkor még egyikük sem tudta, hogy mivel fognak szembesülni. A kocsma egy igazi „késdobáló” helynek számított. Mindenfelől morcos pillantások fogadták a három férfit, akik maguk sem voltak józanabbak a helyi átlagnál.

Felvették a fapofát, majd kiegyenesedve, mintha karót nyeltek volna, áttörtek a vastag füstön és a rosszindulatú pillantások dús tömegén. Végül leültek egy hátsó bokszba, mely már elég távol esett a legveszélyesebb arcoktól. Kemény vita kezdődött az italrendelés terén, de végül kettő egy arányba győzött a tömény, ezért kértek egy üveg vodkát és fejenként két sört. A kocsmahangulat pillanatok alatt magával ragadta őket.

- Lajos, tudod mit szeretek benned? – szólalt fel a dúsgazdag menedzser Dániel, aki még egy ilyen helyen is képes volt drága öltönyben megjelenni. – Azt, hogy mindig a szemébe tudod mondani az embernek, ha valami bajod van vele. Ezért én nagyon tisztellek téged.

- Én meg, azért kedvellek – Lajos ekkor megállt és csuklott egyet, majd ujját felemelve folytatta – Én, meg azért kedvellek téged, mert mindig olyan udvarias és… előzékeny vagy.

- Na, ne szeressétek ennyire egymást. Inkább igyatok még valamit.

Tovább folytatták a fogyasztást, míg nem a csapos bejelentett, hogy reggel öt van, úgyhogy mára zárnak. A három férfi kénytelen volt elindulni hazafele, de előtte még megálltak beszélgetni.

- Hát fiúk, ideje hazamenni. – mondta Dániel.

- Te könnyen vagy Dani – szólt Lajos. A volt súlyemelő és főállású targoncás hatalmas teste most ide-oda imbolygott, a nyári estében. – Neked nincs senkid.

- Jól mondja Lajos. Nem tudom, hogyan állok most a barátnőm elé. – komolyodott el Bálint.

Elköszöntek egymástól és elindultak hazafele. Dániel gyalog ment, hiszen csupán tíz percre lakott. Út közben arra gondolt, hogy milyen rossz lehet két barátjának, hiszen nekik még hátra van az este legkellemetlenebb része. Főleg Lajost sajnálta. Bele sem mert gondolni, mit csinál majd cimborája, ha hazaér és oda kell hogy álljon felesége elé. Dániel benyitott a lakásba és furcsa érzés fogta el. Az üresség, amit a drága bútorok és a gazdag berendezés árasztotta rettenet nyomasztóan hatottak rá. Levetkőzött és befeküdt a hatalmas ágyába, de az érzés, hogy egyedül van újból megrohanta és egyre jobban hatalmába kerítette. Nagyon magányosnak érezte magát és vágyott arra, hogy valaki mellette legyen. Nem tudott aludni pedig teste minden erejét elhasználta már az itallal folytatott küzdelemben. Végül, mikor már reggeledett sikerült elaludnia.

Bálint kicsit messzebb lakott, így kénytelen volt taxit fogni. Amikor hazaért, barátnőjét az étkezőben találta kialvatlan, karikás szemekkel.

- Hogy nézel ki? Ittál? –kezdte a nő.

- Dehogy is… csak egy kicsit. - dadogta.

- Én nem vagyok ehhez hozzászokva. Most mit csináljak veled? Már rengetegszer megígérted, hogy nem lesz még egy ilyen. Mocsok részeg vagy. Nem is értelek. Látni sem bírlak, undorító vagy.

- Maradj már csendbe. – szólt hirtelen a férfi.

- Én maradjak csendben? – emelte fel hangját a nő. – Nem én jöttem haza részegen. Elegem van. De tudtam én előre, hogy ez lesz. A Danitól meg a Lajostól nem is várok többet. Részeges idióta mind a kettő. Mindig csak belevisznek a rosszba, te meg, amilyen szamár vagy mész utánuk.

- Ne beszélj így róluk.

- Többet nem szeretném hallani, hogy velük mész bárhova is.

- Te csak ne mond meg nekem, hogy kivel, hova mehetek. – ordította a férfi.

- Pedig így lesz. – sipította a nő.

- Mert ha nem?

- Akkor… - mondta tétován.

- Na, mi lesz akkor?

- Fogom magam és itt hagylak.

- Menjél. Felőlem oda mész ahova akarsz. – legyintett a férfi.

- El is megyek.

- Menjél – mondta Bálint és elindult a háló felé. Bevágódott az ágyba és rögtön elaludt, így nem vehette észre, hogy barátnője közben összeszedi minden holmiját, amit csak tud és elmegy. Bálint délben kelt fel, és amikor rájött, hogy mi történt nagyon rosszul érezte magát. Hirtelen eszébe jutott Lajos és arra gondolt, hogy barátjának még szörnyűbb estéje lehetett, mint neki.

Lajos lakott a legmesszebb, de gyalog kellett mennie, hisz nem volt pénze taxira. A friss levegő és több mint egy órás séta, amit már sokszor megtett, ennél részegebben is, szinte teljesen kijózanította. Út közben egy pékség mellett haladt el, ami épp akkor nyitott. Ebből tudta, hogy reggel hat van. A friss kenyér illata kellemes érzéssel töltötte el.

Benyitott a lakásba. Csend. „Hohó, az asszony alszik. Micsoda szerencse.” Lassan botorkált a sötétben, de nem esett el semmiben, hisz ismerte már a rövid folyosó minden furmányos csapdáját az elől hagyott cipőktől a szobanövényen keresztül a komód kiálló sarkáig. Hirtelen megállt. „Mintha elfelejtettem volna valamit.” Ötlött fel benne a furcsa gondolat. „Vajon mi lehet az? Pénztárca megvan, cipő megvan, nadrág is van rajtam, sapkát sem hagytam el, de akkor…” Feladta és úgy döntött, hogy inkább lefekszik aludni. Levetkőzött és befeküdt felesége mellé.

- Bűzlesz a szesztől. – szólalt meg vontatott álmos hangon a nő.

- Kicsit.

- Kiflit elfelejtetted?

- El.

- Pedig mondtam, ha hazafele eljössz a pék mellett, hozz nekem három kiflit, hogy legyen mit ennem reggelire.

- Sajnálom.

- Nem baj. – mondta, majd odafordult hozzá, átölelte és aludtak mintha mi sem történt volna.

A jó hallgatóság

Kozma Tamás gyorsan szaladt fel a lépcsőn, közben pedig zsebében turkálva kulcsát kereste. Nyitotta az ajtót, majd vidáman kiáltotta el magát, miközben lábáról lerúgta a cipőt.

- Megjöttem! Hát itt vagy. Gyere együnk valamit.

Bementek a konyhába. Tamás derékig hajolt a lift méretű hűtőbe, majd csettintett egyet és elővette késői ebédjét.

- Ha nem zavar én most eszem. Ülj már le, kérlek. Nagy hírem van. Ne – emelte fel kezét – Ne mondj semmit, úgyis tudod, miről van szó, de had mondjam én.

Leült az asztalhoz és nekilátott az evésnek.

- Mennyei ez a csirke – mondta – na, szóval… - nyelt egyet – az történt, hogy van az az állás, amit két hónapja megpályáztam. Képzeld el – mondja ünnepélyesen – most épp egy vezető menedzser mellett ücsörögsz. Tudom, tudom nem kell semmit mondanod. Ezzel egy új korszak kezdődik az életemben, persze ez rád is hatással lesz. A baj csak az, hogy az új munka egy teljes embert kíván, így kevesebb időt tölthetünk majd együtt. Most ne vágj nekem ilyen arcot, te is tudod, hogy áldozatokat kell hozni. Bármennyire is sajnálom, de ennek így kell lennie és szerintem, te is be fogod látni, hogy ez kettőnk közös érdeke. Te is éhes vagy? Keresünk neked is valamit.

Tamás felállt, majd odament a hűtőhöz és elővett egy adag kutyakaját, majd odaadta az asztal mellett ülő ebnek.

A tűz mellől nézni

Fél könyéken, hanyatt fekve
szegzem szemem odafentre,
lángok tánctere az arcom,
mellemet jól kidagasztom
levegőből jót szippantván,
hanyatt fekve puszta hantján.
A hallgató égre a Hold
föl ma kövér képpel hatolt,
izgató-erős a fénye,
hogy ha felleg száll eléje,
rögvest átviláglik rajta,
derékban azt elszakajtja.
Száz más elsiet mellette,
összeúsznak nem is messze.
A menny ma milyen eleven!
Itt milyen békés s jó nekem!
Milyen boldog, meleg a tűz,
barátot vonz, vadakat űz,
annyira más föld, ég régi
színjátékát innen nézni!

Volt egyszer egy lány

Volt egyszer egy lány, és volt egyszer egy csoda,
De a csoda elmúlt és csak a lány maradt.
A lány meg barátja lett a csendnek,
Ki nem nyújtott mást, csak helyet a tehernek.

Naphosszat ült egyedül a szobában,
Mialatt a magány befonta a házat.
A csend és a magány egy úton mentek,
Álmok világának falai lettek.

Az álmokat pedig, melegen ajánlják,
Így a lányt sokszor a konyhában találták.
Amint vette ki őket éppen a sütőből,
Vagy rakott a polcra a sült tökökből.

És ha hullócsillagok haladtak el mellette,
Ő kinyúlt mindig, hátha elcsenhet egyet.
Azonban csak fehér por maradt a kezében,
Épp csak arra elég, hogy a falait kifesse.

És volt már a falakon minden,
Szép házak, levetett ingek.
Esküvők és gyermekek,
Pénz, meg újra kezdett életek.

Ahogy telt az idő, úgy nőttek a falak,
Majd eljött a nap, mikor leszakadtak.
A beáramló fénytől, eltűnt a szivárvány,
Pedig csak romoknak szolgált a hazugság.

Aztán fogta a papírt és fogta a tollat,
Búcsúzásképpen az alábbit írta:
,,Anya, apa én most elmegyek,
De az emléket magammal elviszem.

Az a húsz év, mit veletek töltöttem,
Nem volt hiába és él bennem örökre.
A meleg szoba, a forró húsleves,
A hóember, mit együtt csináltunk telente.

A házunk, a kutyánk, és minden amit adtatok,
Nem pénzből, de szívből, örömet okozott.
Az arcotok, a szemetek és szerető szavatok,
Tényleg sajnálom, hogy nem vagytok boldogok.

És most tudatnom kell veletek valamit,
Tényleg úgy érzem, nekem kell elmondani.
Egyszer télen kidobtam szívemet,
Szép arcúnak szép szavára mindenem.

Talán boldog voltam, talán csak azt hittem,
De minden percét igazán átéltem.
Majd eljött a tavasz, míg elvonult a tél,
A szív pedig azóta egy tónak mélyén él.

Azóta minden éjszaka kimentem a partra,
És vártam a szívre, hogy újra megkapjam.
Évek teltek el, de nem vittem semmire,
Nem kellett a szív tényleg már senkinek.

És most megint eljött a fagyoknak évszaka,
Fázik az élet, fázik az éjszaka.
Álmaim és vágyaim mind a jég alatt fagyoskodik,
Testemben a lélek csak raboskodik.

El nem fogadható, de érteni érthető,
Egy nap úgyis lehull minden szemfedő.
Így arra kérlek, hogy ne sajnáljatok,
Én sajnálom inkább, hogy búcsúzkodom."

Mire apa és anya a levelet megtalálta,
A tévé a választ tálcán kínálta.
A pesti utca porában-mocskában,

Feküdt a lány már örök álmában.

Irány haza!

Horváth Márton lassan és részegen lépkedett hazafele, egy panelházakkal teletűzdelt lakótelep mellett, mivel nem rég tették ki törzshelyéről. Magas, kövér teste ide-oda imbolygott a meleg nyári éjszakába. Kopaszodó fejét élénksárga baseball sapka fedte. A szédelgő férfi egy régi autóantenna benyomását keltette, mely a szél játékává vált.

- Nem most először… - motyogta magába – Voltam már ennél részegebb is.

Küzdve minden méterrel, haladt előre a biztonságot jelentő otthon felé.

- Csak érjek haza, csak érjek haza. – mondogatta magába.

Hirtelen megállt és olyan fejet vágott, mintha erősen koncentrálna. Nagyon hasonlított arra, amikor az embernek tüsszentenie kell.

„Ha most hazamegyek, akkor az asszony biztos kitesz otthonról, akkor meg mi értelme volt hazamenni? – így elmélkedett magába – Jobb lenne elfeküdni itt valamelyik padon és reggel józanon elindulni. Nincs hideg, megfagyni nem fogok, a szégyen pedig, hogy valaki így meglát, már rég nem érdekel. Elleszek én itt a panelházak között, valamelyik padon. – tett néhány lépést előre, majd újból megállt - Az asszony biztosan nagyon mérges már rám. Nem, haza kell mennem! Eddig még mindig sikerült és most sem fogom feladni. Lehet, hogy részeg vagyok, de nem gyáva, és kell, hogy legyen még bennem ennyi kitartás. Gyerünk Márton, menni fog. – biztatta magát – Nem aludhatok itt, mint valami hajléktalan.”

Megindult hát nagy lendülettel, de egy furcsa erő balra húzta, így letért a járdáról rá a füves részre. Vitte a lendület előre és érezte csak úgy suhan, egy fa viszont kemény törzsével jól arcon vágta. Márton elterült a földön, felállni viszont nem volt ereje, így elaludt a puha fűben. Reggel ébredt csak fel.

Az ember sokszor hiába határoz el valamit vagy tűz ki egy célt, amit szeretne elérni, ha egy rajta kívülálló ok,- mint, például egy fa- keresztülhúzza a számításait.

Győr 2012.04.09.

Pőrén

A falu végén heverek pőrén,
ahogy jöttem asszony öléből én,
testem sós vizén ég, a föld tapad:
por ráfoltoz, sugarak ringanak.

Készülnek az izmok, tüdőm fújtat,
meleg kavicsok jólesőn szúrnak,
s fákból, bokrokból kiváló szagok
már hívogatják a mozdulatot.

Akárki lát, nem törődöm vele,
ez mezítelenségünk ideje:
izzva én terülök, s még Lilith,
az első szajha fog feküdni itt.
 

Jó veled

Jó veled lenni a csendes éjszakában,

Nézni együtt miként lóg az eső kövér lába.
Fülembe zárni halk szavaid, kedves hangodat,

Hallani szép szíved, hogy hevesen megdobban.

Jó megbújni ölelő karjaid között,

Mikor az ég villámlik és hangosan dörög.

Felnevetni, akkor mikor félni kellene,

Szeretni, miként csak a szerelmesek képesek.

Jó veled kutatni a lehulló cseppeket,

Kezemben tartani selymes, lágy kezed.
Szakadó esőben állva ismerni rá arra,

Hogy veled a teljesség áldása nyugszik rajtam.

Jó finom csókot adni puha nyakadra,

Otthon érezni magam veled a szabadban.
Látni pillantásaidban vágyakozó lelkedet,
Szavakba önteni, mily fontos vagy nekem.

Jó veled berohanni a tölgyfák árnyékába,
Levetni magunkról a csurom víz ruhákat.

A sötétben kutatni igéző tekinteted,

Megérteni mindent mit üzen csillogó szemed.

Jó nevetni egymás csapzott, szétázott haján,

Hallgatni élvezettel ajkad minden édes szavát.
Hajolni hozzád közel, érinteni kerek válladat,

Elolvadni forró csókodban, míg az idő elszalad.

Jó veled rálépni a hazafelé tartó útra,

Beszélgetni buzgón, hogy miként volt a múltban.
Majd beszívni és érezni a tavaszi eső illatát,

Az elillant vihar életről mesélő fuvallatát.

Jó veled elképzelni a jövőt, és hinni benne,

Nem kételkedni, hogy az örökké, örökké lesz-e.
Követni téged, utadon bármerre is haladj,

És megtenni mindent, hogy boldognak lássalak.

Jövőkép

A kicsiny konyhába a már vénülő Rajnics Béla, az asztalnál ülve öreg pipáját tisztogatta, amikor is belépett felesége. Az asszony szeme körbejárta a kopott helyiséget és egyből megakadt a mosogató tányérokkal teli szegletén.

- Béla, te átkozott, hát még arra sem voltál képes, hogy elmosogass. Milyen ember vagy te? Tőled az egész lakás ott rohad meg, ahol van. Még ennyire sem vagy tekintettel az emberre? Fogadni mernék egész nap nem csináltál semmit csak a tévét bámultad meg a pipád vakarásztad. Elegem van belőled.

„ Jobb lesz menni. - gondolta Béla. – Be van készítve a felszerelés, már csak el kell indulni.

A férfi hirtelen felugrott és kiment a konyhából sarkában a kezét, vadul rázó öregasszonnyal. Be a fészerbe, majd fel a biciklire és már tekert is, de még hallotta felesége hangját: „Haza se gyere, te Isten csapása.”

Egészen, míg ki nem ért a vízre nem gondolt semmire. Beült rozzant ladikjába, majd kivetette a horgot. Körötte nagy csend, leszámítva több száz béka kuruttyolását és millió tücsök ciripelését.

Béla fejében furcsa gondolatok ötlöttek fel. Mi lenne a feleségével, ha ő meghalna? Hisz most úgy kiabál vele, szidja és ordít egész nap, szinte ember számba sem veszi, pedig lassan már negyvenöt éve házasok. Mégis az ilyen mondatok mit, „Jobb lenne, ha nem is lennél. Nélküled egyszerűbb lenne az életem” csak úgy záporoznak felé. Ő viszont még soha nem mondott ilyet a feleségének. Még, ha részeges lenne vagy megverné, akkor megértené, hogy az asszony ilyeneket mond neki, de így. Majd fél évszázada szereti, és ezt érdemli érte. „Nem baj belenyugodtam én már a sorsomba. Nem várok már semmit, sem tőle, sem az élettől csak egy kis nyugalma maradék éveimre, meg jó fogást persze.” Az oly vágyott nyugalmát, csak a felesége zavarta meg néha. Jobban mondva szinte minden nap, hiszen folyton talált valami kifogást vagy okot, ami miatt a férfivel kiabálhatott.

- Béla, te vagy az? – szólt egy tétova férfihang.

- Én. Te vagy az Zsolt?

- Igen.

Kis csend. Ráérnek beszélgetni. A hosszú szünetek és a kényelmes beszéd erre felé nem számítanak pazarlásnak.

- Nem tudtad Béla, hogy ilyenkor nem kapnak a halak?

- Akkor te miért vagy itt Zsolt?

- Azért amiért te. - hosszú csend, mely talán öt percig is eltart.

- Honnét tudod, hogy én miért vagyok itt?

- Az utca végéről hallottam, hogy kiabált veled az asszony, amikor elindultál.

- Szép. Téged miért tettek ki?

- Csupán azért, mert állítólag én sem vagyok különb, mint te. – néhány perc hallgatás.

- Sajnálom.

- Mit, hogy nem vagyok jobb, mint te? – nevetett Zsolt. – Azt nem kell sajnálni. Inkább hívj meg egy fröccsre hazafelé.

- Tudod mit Zsolti, az elsőt én fizetem.

„Mindig így kezdődik, – elmélkedett Béla – aztán meg olyan részegen megyek haza, mint a disznó.”

- Szólj, ha indulsz. – kiáltott Zsolt.

- Persze.

- Aztán bemegyünk a Micihez néhány pohárra.

- Úgy lesz.

Tudta, hogy megint részegen megy haza és az asszony ezért újból jól leszidja majd, de most valahogy nem tudta érdekelni a dolog. Csak az nyugtatta, hogy tudta nem ő az egyetlen ember, aki hasonló bajjal küzd, no meg, hogy az első kör kell csak fizetni a kocsmába, hisz a másodikra úgyis meghívja valaki.

Ekkor egy fiatal pár haladt el a vízparton, nem messze a két horgásztól. Megálltak és nézték a naplementét, közbe észrevették a két vén horgászt.

- Nézd csak szívem azt a két szerencsétlent, tiszta alkoholista formájuk van, és úgy ülnek ott mintha megunták volna az életet. Vajon van, aki hazavárja őket? – kérdezte a fiú.

- Ne légy ilyen előítéletes Lehet, hogy rendes emberek… még ha, nem is néznek ki úgy. – mondta a lány kételkedve.

- Szívem, szerinted egyszer én is idáig süllyedek, hogy így nézzek ki? – kérdezte a fiú aggodalmasan.

- Ha rajtam múlik soha! – felelte a lány komolyan.

- Ígéred?

- Ígérem.

Győr 2012. április 14.