Adagio

A fűbe dőlt velünk a szerelem...
arcunkról elvesztek a csóknyomok!
Gyújtsátok föl, ti lányok, a szemem,
gyermektestünk csonttá soványodott.

Hazulról megszökött a nevetés,
hideg az ágy, kemény a kenyerünk,
ki lép a szobába? ajtónk nehéz.
Szól a csengő, s magunkhoz kimegyünk.

A fogasra nyűtt rongyokat aggat,
s viszi az idő azt, aki voltam,
csak szétrebbent hajszálak maradnak
a kád öblében s koszos zugokban.

Folyami kaviccsal vannak tömve
a halmok, amik szívemen nőnek.
Elfordul tőlem, itt hagy örökre.
Utánaintek az elmenőnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.