Eszter

I. Fejezet: A megismerés

 Lemondani az álmokról nem olyan egyszerű dolog. Hiába rúg bele az emberbe az élet folyamatosan és mondja, hogy NEM, a legtöbben nem értjük meg. Csak rohanunk a hülyeségeink után és beleöljük magunkat egy ostoba mókuskerékbe, melyből akármikor kiszállhatnánk. Ezzel egy boldogabb életet nyerve. De ehhez le kéne mondani az álmokról, a vágyakról. Aki lemond az megindult a boldogság felé vezető úton. Aki önmagát is képes feladni, az képes lesz boldog lenni. Legalábbis legtöbbünknek csak így érhető el az áhított boldogság, melyet annyian már felmagasztaltak és könyveket töltöttek meg vele. Természetesen nem véletlenül.
 Lemondani nehéz, de néha nem kell. Néha nemes egyszerűséggel vet egy óvó pillantást ránk az élet és elvesz tőlünk mindent. Mert Ő míg az egyik kezével adhat, addig a másikkal elvehet. Ha csak légvárainkat, titkolt vagy be nem teljesült szerelmünket rabolja el az élet, akkor bőven hálások lehetünk neki. Igaz, általában nem szokott az lenni az ember. Aztán van olyan, hogy azt veszi el tőlünk, amiben biztosak voltunk, ami olyan volt már mint egy beteljesült álom. Elveszi a világban az egyetlen dolgot, amiért azt gondoltuk, hogy érdemes élni. És ha az nincsen már, akkor az élet is felesleges. Nos ez a rosszabbik eset, nyilvánvalóan. Az álmok és a vágyak jönnek és mennek, kínoznak és boldoggá is tehetnek, de amikor azt veszted el akiben megtaláltad a szerelmet- vagy legalábbis te azt hitted- és a boldogságot, akkor azután csak az üresség marad. Az üresség és a magány és az őrület.
  Ez most kicsit mindháromnak a története lesz.

 Kunkli Szabolcs hívnak, egy kisvárosban nőttem fel Magyarországon. Nem voltak barátaim, nem voltak barátnőim. Csak emberek vettek körül, akiket legjobb esetben is csak haverként lehetne jellemezni. Ők nem értettek meg, de befogadni befogadtak és ennyi elég is volt. Nem mondok időt, hisz felesleges lenne. Olyan tizenhat éves voltam akkoriban, mikor a történetem elkezdődik.
 Hát igen, régen volt már. Lassan öt éve. Azonban nem felejtettem el mindent. Vagyis mindent elfelejtettem, mert nem bírok emlékezni, csak az események maradtak meg, meg a helyszínek, meg talán a nevek. Olyan az egész mintha egy üres táblára rajzolnám újra a történteket, mert már az emlék kikopott róluk és csak az események láncolata maradt meg. De az legalább megmaradt.
  Kellemes tavaszi este volt, mikor megismerkedtem Eszterrel. Akkoriban még ittam, mert élveztem és nem volt bennem hajlam, hogy kárt tegyek magamban. Nem volt az az égető érzés- ahogy én szoktam hívni a fekete lángok-, mely folyton arra sarkalja az embert, hogy egy gyors kézmozdulattal vágja fel az ereit, vagy harapja át őket, vagy mindegy mit csinál, de tegyen valami fájdalmasat magával, ami legalább a kínzó fájdalom elejéig megszünteti a magányt és a mindenen keresztül folyó sötétséget. Azt a sötétséget, amit a legtöbb ember nem lát, azt amit akkor még én sem láttam, amiről még csak először Eszter mesélt nekem. Drága Eszter.
 Eszter vörös hajú lány volt, nagy kék szemekkel. Amikor megismerkedtünk Ő már betöltötte a tizennyolcat. Teste karcsú volt, bőre sápadtan fehér, magassága az enyémmel volt megegyező. Női idomai igen vonzóvá tették minden férfi számára. Szép lány volt.
 Egy partin ismerkedtünk meg, amit az egyik lány osztálytársunknál rendeztek meg. Az a lány kicsit furcsa volt. Vagyis nem Ő volt furcsa. Inkább a szülei voltak azok. Szóval a szülei elváltak, Ő az anyával élt egy lakásban és annak a pasijával. Az anyja azonban igen liberális nevelési elveket vallott, mivel "jó" anya akart lenni és azt szerette volna, hogy a gyerekei szeressék. Volt egy fia is. Szóval simán megengedte, hogy a nálam kicsit fiatalabb fia a drogos haverjaival bevonuljanak a lakás egyik szobájába és egész nap füvezzenek, meg lőjék magukat. A lány nem volt ilyen, Ő csak ivott. És persze anyu ezt is engedte neki. Sőt, gyakran Ő hozta az alkoholt a partikra. Mert hát, a partiknak is anyu nagylelkűsége- vagy ostobasága?- biztosította a létét. Nyugodtan lehetett ott bulit rendezni a hét minden napján. A lány anyját pont nem érdekelte, sőt ha lehetett, még igyekezett is berúgni velünk.
 Huh, kicsit elkanyarodtam a témától, de félek tőle, hogy ez még elég sűrűn meg fog esni.
 Szóval egy ilyen jó kis alkesz-drogos partin láttam először Esztert, ahova az akkori haverokkal mentünk el. Nem igazán vettem róla először tudomást- furcsa, de valahogy mindig ez történik velem az életben, azokat az embereket, akikbe igazán szerelmes voltam soha, de SOHA nem voltam képes akkor megszeretni, amikor megismertem őket, mert vagy épp valaki másról álmodoztam, vagy túl részeg voltam, vagy megsértettem őket, mire dacból, hogy pont leszarom mit gondolnak figyelmen kívül hagytam őket-, sőt másodszorra és harmadszorra sem. Az igazat megvallva hónapokon keresztül a nevét sem tudtam. Csak annyit tudtam róla, hogy Ő az az ex-drogos, alkoholista szajha, akin a fél haveri társaság átment már. Elég sokat meséltek róla. De amit meséltek az szinte mindig szöges ellentétben állt azzal, amit nekem látni volt szerencsém Eszterből.
 Amikor először összehozott a sors Eszterrel már javában dúlt a nyár- ó Istenem, mennyire gyűlölöm a nyarat- és ezzel egyetemben a partik is sűrűsödtek. Néha kimentünk egy a városhoz közeli tóhoz, ami valamelyest benn feküdt már az erdőben, néha összejöttünk egy másik régi osztálytársnőm hétvégi házába- abba a lányba is nagyon szerelmes voltam, csak még Eszter előtt és eredetileg csak pont miatta kezdtem el járni a haverokkal a bulikba-, néha pedig már a fent említett lány lakásán buliztunk.
 Az első alkalom furcsa volt. Vagyis, ha kívülről néztem volna magunkat, akkor minden alkalmat, hogy egyáltalán csak találkoztunk, furcsának lehet tekinteni. Az osztálytársam lakásán voltunk és mindenki teljesen részeg volt. Én is.-Szép volt, jó volt, mert akkor még tudtam élvezni az ilyesmit.- Nem tudom, hogy keveredtem Eszterhez, de Ő egyedül üldögélt a konyhába és kóla-whiskyt ivott, miközben cigizett. Eszter sokat cigizett, ahogy a haverjaim nagy része is.- Furcsa, de ezt akkoriban nem tudtam megszokni és valahol mindig zavart, majd csak jóval később, az egyetemen edződtem hozzá a cigi füstjéhez. Talán illene megköszönnöm az itteni barátoknak? Haveroknak? Talán.- Nem emlékszek már, hogy milyen márkát szívott, pedig később gyakran mentünk el együtt vásárolgatni és akkor mindig volt szerencsém látni, hogy milyen cigit vett főképpen.
 Azonban van, ami tökéletesen megmaradt. Ez pedig az arca és a hosszú, vérvörös haja. Eszter óta nem tudom elképzelni a jövőmet, csak vörös hajú nővel. Vicces, talán kicsit őrült, de ez van.
 A konyhában félhomály volt. Én négykézláb kúsztam a padlón, mert annyira részeg voltam, hogy ez egy biztonságosabb módja volt a közlekedésnek. Mire a hálószobából, ahonnan eredetileg indultam eljutottam a konyhába, az elvehetett az éltemből vagy tizenöt percet. Ezenkívül számos részegen is át kellett mászni, ami azért megnehezítette kicsit a helyzetemet. A konyhában persze csúszott a padló, mert hát muszáj volt oda is parkettát lerakni, pont mint majdnem az egész lakás területén.- Az a jó két év, amit aktív bulizással és ivással töltöttem, arra az egyre biztosan megtanított, hogy nekem részegen kerülni kell a parkettákat, mert nagyon csúnyán el tudok rajtuk esni.- Én azonban nem adtam fel. Valami furcsa reménysugár csalt be a konyhába, hogy ott esetleg találhatok valamit- bármit- ami ehető, iható és se nem drog, se nem alkohol.
 Volt egy kanapé is a konyhában az asztalon, meg pár széken kívül. Én a kanapéra kúsztam fel, miközben aktívan kerülgetett a hányinger. Aztán felnéztem és valaki a képembe fújt egy nagy gomolyag cigifüstöt. Eszter volt az. Természetesen nagyon boldog voltam tőle. Azonnal valami kis burkoltan lekurvázós szellemességen törtem a fejemet, de sajnos túl részeg voltam hozzá, hogy bármi is az eszembe jusson. Hozzá kell tennem, szerencsére.
- Szia. - köszönt Eszter. Lágy, selymes hangja volt. Én először azt gondoltam, hogy egy laza bazdmeggel fogom viszonozni a köszönését, mivel nem igazán tudtam élvezni az előbbi arcon fújást. De aztán erőt vettem magamon, feltápászkodtam a kanapéról, majd levetettem magamat a vele szemközti székre.
- Szia. - válaszoltam és fáradtan belenéztem a nagy kék szemeibe. Azt hiszem, akkor kezdődhetett el bennem valami. És itt most nem csak a szerelemre gondolok. Mert a szerelem az egy aljas dolog. Legalábbis velem mindig az volt. Csak lassan környékezett meg és mikor elég közel ért mindig, mint egy pontosan kilőtt nyílvessző, úgy hatolt a szívem mélyére.
 Eszter pillantása, maguk a szemei, valami hihetetlen mély bánatot, magányt és lelki nyomort sugároztak. Mégis volt bennük valami más, amit se Ő előtte, se Ő utána nem láttam senki szemében, soha. Ez pedig az őrület egy csipetnyi szikrája volt. Egy szikra, amely némi tüzelőanyaggal, hatalmas tűzvésszé terjedhet ki.
 Eszter szemei és ami egyszerűen sugárzott belőlük, belém égett. Még részegen is tisztán éreztem mindent ami belőlük áradt. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, hogy ez fertőző tud lenni. Mert a magány, a bánat és az őrület úgy élt a lelkében, mint a pestis. Csak arra várt, hogy tovább adhassa valakinek. Persze mindezt öntudatlan, akaratlan. Csak simán az élettel.
 Aztán lehet, hogy tévedek és nem is volt ilyen sötét a helyzet, hogy úgy jellemezzem az Ő alakját, mint valami szakadék szélén növő vörös rózsáét. Lehet egyszerűen csak azért éreztem- és érzem most is- ezt vele kapcsolatban, mert ahogy később Ő is fogalmazott: ,,Hihetetlen milyen hasonlóak vagyunk."
- Kérsz egy cigit?- kérdezte kedvesen, majd szívott egy nagyot a sajátjába, míg hosszan rajtam felejtette a szemeit.
- Nem köszi. Nem dohányzom.- válaszoltam és próbáltam némi gúnyt is vinni a hangomban, de nyilvánvalóan nem sikerült, mert csupán egy nagy mosolyt sikerült csalnom az arcára. Mégis nem tudom miért, valószínűleg már elég részeg lehetett Ő is.
- Szép a mosolyod.- bukott ki belőlem a szó. Egyébként teljesen akaratlanul, de természetesen így is gondoltam.
- Köszönöm.- mondta, majd egy kicsit szélesebb mosolyra húzódtak az ajkai.- Láttalak már sokszor. Csak még nem nagyon volt alkalmunk beszélgetni.

Szívesen rávágtam volna, hogy ,,Hát mert olyanokkal, akit már majdnem az összes srác megdugott innen, egyáltalán nincsen kedvem ismerkedni.", de aztán végül is mégsem tettem. A bánatos szemei teljesen elbűvöltek.
- Hát, ez igaz és felőlem bepótolhatjuk ezt a kis apróságot. Azonban mi lenne, ha mindezt valami kaja mellett tennénk.
- Maradt még egy kevés pizza. Vagy lehet sok is, nem tudom, nem néztem. Csak általában nem szokták megenni mindet. Tudod, túl sokat rendelnek mindig.
- Ó, hála az égnek, akkor tudnál adni?

- Persze.- mondta, majd felállt, elment a spejzig és kihozott egy pizzásdobozt, amiben zörgött még valami étel. Lerakta az asztalra.
- Köszönöm, életet mentettél!- mohón felemeltem a doboz felső részét és enni kezdtem a megmaradt pizzaszeleteket.
 Utólag visszagondolva, ez igen röhejes lehetett. Szóval, ha már akkor szerelmes vagyok belé, akkor biztosan nem habzsoltam volna kétpofára előtte a félig kiszáradt pizzákat. Nos nem baj. Őt mulattatta a dolog. Nevetett.
- Mi olyan vicces?- kérdeztem mikor már csak egy szelet maradhatott.
- Úgy eszel, mint egy disznó.
- Hát néha, úgy is érzem magam, mint egy disznó. Főleg mikor eljön a másnap és megint nem tudom, hogy mi történt az előző este.- letudtam a dolgot ennyivel, nem akartam sértésnek venni, amit mondott. Az utolsó szeletet felajánlottam neki. Valahogy rám törhetett az udvariasság.
- Nem, köszi.- utasította vissza.- Nem kívánok most semmit.
- Ha te nem, akkor én sem.- mondtam, majd visszaraktam a dobozba az utolsó szeletet.

- Ezzel már egy kicsit elkéstél. Nem gondolod?- nevetett megint, ahogy ezeket a szavakat kimondta és mélyen a szemembe nézett.
 Nem volt kihívó, sokkal inkább csak játékos, azonban a szemében mégis ott éget valami furcsa belső tűz. Ez tetszett, vonzott. Kicsit közelebb húzódtam hozzá a székkel. Ő úgy tett, mintha észre se vette volna. Viszont, amikor elég közel értem hozzá engem egyszerűen megcsapott valami erős, édes illat, ami a lányból áradt ki. Akkor már éreztem, hogy itt bajok lesznek és az lenne a legjobb, ha mindegy hogy, de felállnék és eltántorognék vissza a még valamelyest emberhez hasonló állapotban leledző részeg haverokhoz. De nem tudtam. Az édes illata verte be az utolsó szöget az érzelmek koporsójába. Elindultam az úton felé, pedig tudtam, hogy nem lett volna szabad. Igaz akkor még más okok miatt gondoltam ezt, mint most. Akkor egyszerűen csak azért nem akartam még véletlenül sem szeretni, mert ribancnak tartottam. Ma azért gondolom, hogy hibás dolog volt hagyni, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek a maguk útján, mert tudom, Eszter sokkal több volt, mint amit láttatni engedett magából a világnak, számomra fontosabb lett mindenki másnál. Ez
bizonyára végzetes hiba volt, de ha Ő erősebb lett volna, akkor talán... akkor talán minden máshogy alakulhatott volna. Akkor talán...

- Na jó. De csak egy kicsit.- nevettem és nem vettem róla le a szemem. Ő azonban elfordult és ivott a piájából, konkrétan lehúzott vagy két decit belőle. Meg is voltam lepődve.
- Honnan vagy?- kérdeztem.- És hogy tudsz nő létedre ennyi töményet meginni?
- Tatabánya. És ez nem tömény. Keverve van kólával.
- Ja, bocs. Tényleg. Így akkor csak 25-26%-os lehet. - mondtam neki egy kis élccel.
- És te honnan vagy?
- Én itt lakom. Mármint a városba. A kertváros részében. Szóval innen elég messze. De te, hogyhogy be jársz ide mindig Tatabányáról? Úgy értem, azt mondják, majd minden partin itt vagy és azért az drága lehet ennyiszer lejönni. Meg, ahogy látom itt nincsenek is nagyon barátaid. Vagyis nem mintha figyeltem volna, de csak ritkán látlak beszélgetni bárkivel is.
- Azért vagyok itt, mert itt ismernek a legkevésbé, itt tudnak rólam a legkevesebbet. Itt nem merülnek fel kellemetlen kérdések. Persze a múlt kísért. Számos hibám köszön vissza megannyi arcról itt is. De még mindig itt a legjobb.- mondta komor hangon.
Akkor ezt még nem igazán értettem, pedig elég nyilvánvaló volt, hogy mire akart utalni. Hiába, túl részeg voltam már akkor.
- És te? Nekem nem olyannak tűnsz, mint aki tökéletesen beillene a társaságba. Inkább olyan vagy, mint aki kilóg.
 Bizonyára a méla megdöbbenés futhatott akkor keresztül az arcomon. Legalábbis én nem tudok mást elképzelni. Kilógni a sorból? Na jó, az tény, hogy akkoriban dúlt az emo korszak és a haverok többsége a tipikus emo-buzi-díszköcsög ismertetőjeleket hordozta magán. Néha részegen persze egymást is megkívánták, ami enyhén szólva gyomorforgató volt, de én szerencsére mindig ráéreztem mikor kell lelépni. Utólag persze mindig mondogatták, hogy ,,Jaj ez csak a csajoknak volt, nekik bejött." Hát, nem tudom. Így a jelenből belegondolva már inkább viccesnek tűnnek ezek a dolgok. Főképp úgy, hogy ma már nem is vagyok annyira előítéletes, mint régen. Ma már nem zavar, ha valaki buzi, csak az zavar, ha előttem.- Erről jut eszembe egyik kolesztársam beszólása, miszerint Őt meg az zavarja, ha mögötte. Hehe.- Szóval témához visszatérve, én maximum annyiban lógtam ki a sorból, hogy én rocker voltam. Mondjuk rajtam kívül is volt egy-két rocker arc, akik életéből kimaradt az emo-díszköcsög szindróma. Hosszú barna hajam volt, ami állandóan belelógott a szemembe és az arcomba- az élet fintora, hogy ma már fekete a hajam és félrövid, pont olyan aljas mód az ember szemébe belelógó, de ma már, hogy alig-alig érdekel hogy nézek ki, meg mit gondolnak rólam az emberek és most már a kedves hajam elérte azt a szintet, hogy lehetséges úgy igazgatni, hogy ne zavarjon akkor se, ha belelóg a szemembe. Aztán lehet csak megszoktam.- ennek következtében egyfajta fejrángatózási "nyavalyában" szenvedtem, mert mindig megpróbáltam arrébb taszítgatni a rakoncátlan tincseket a fejemen. Általában nem sikerült. Szemem barna volt.- dobpergés, ma már inkább zöld-barna átmenet, aztán lehet régen is az volt, csak akkor nem nagyon figyeltem még meg.- Testalkatom súrolta a tűrhető kategóriát, hiába, soha nem voltam kövér, de sajnos izmosnak mondható sem.
 Szóval ezt sem értettem. Hogy nem illeni bele a sok alkoholista közé. Pedig igaza volt. Csak én nem akartam elhinni, mert olyan akartam lenni, mint a haverjaim. Legalábbis látszatra, mivel belül soha nem voltam olyan felelősség tudat nélküli ember, mint ők. Vagy mint általában a fiatalság. Nekem mindig volt bűntudatom, értékítéletem, saját kis nézőpontom. És mindig volt egy jó adagnyi magányom is. Valójában a magány volt az egyetlen dolog- na meg persze a szerelem-, ami mindig arra késztetett, hogy menjek és csináljam azt, amit a többiek. Berúgni, mint az állat- ha már a többiek is ezt csinálják- és akkor kicsit hasonlónak lenni hozzájuk. Ha már hasonló voltam, akkor már kedveltek, ha már kedveltek, akkor már nem éreztem magam annyira magányosnak. Ez persze nem az a magány, ami Eszter után alakult ki bennem, ó nem. Egyáltalán nem. Ez még az elfojtható, a leküzdhető, az orvosolható verzió volt. Nem a fekete lángok. Valahol egyébként mindig is tudtam, hogy az egész színjáték. Én eljátszom a partiarcot, ők meg elhiszik, hogy amit látnak az az igazság. Eszter mondogatta nekem mindig: ,, Hazudj, hazudj, hazudj. Mindig csak hazudj. Mert amíg a hazugságaid eltakarnak téged, addig meg van a lehetőséged, hogy szeressenek és boldog lehess. A hazugságaid megvédenek. De tudnod kell, egyszer minden hazugság kiderül és akkor véget ér a varázs, de addig is legalább boldog voltál. És ez a fontos."
 Eszter ilyenkor a szerelemről beszélt. Hazudott nekem. Becsapott. De önmagát nem tudta becsapni. Ahogyan később én sem. Azonban kétségtelen, hogy igaza volt. Túl sokszor volt igaza. Ma már sajnálom, hogy akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy ,,Eszter, és akkor mi van, ha már én sem tudom, hogy mi a hazugság és mi a valóság?" Pedig meg kellett volna. Ő biztos tudott volna adni egy választ és nem lettem volna belekényszerítve, hogy én magam találjam meg.
Szóval elnézést az ismételt elkalandozásért.
- Nekem meg te tűnsz olyannak, mint aki kilóg innen.- válaszoltam.- Mindig csak ülsz behúzódva egy sarokba a piáddal és a cigiddel és csak iszol meg füstölsz állandóan. A többiek, vagyis mi, bulizunk, szórakozunk, jól érezzük magunkat. Te meg csak itt punnyadsz állandóan.-Bánatos szemeivel ekkor kibámult az ablakon és az utca fényeit bámulta. Akkor kicsit megijedtem, hogy megsértettem. Érdekes volt ez számomra. Mármint maga a megijedés, hiszen pár perccel korábban még egyáltalán nem érdekelt volna, ha megilletődik a lány egy-két durvább megjegyzésemen. De akkor megijedtem, hogy valami igen kellemetlen dolgot mondhattam. Egy darabig nem szólt semmit.- Figyelj Eszter, nem azért mondtam ám. Nem akartalak megsérteni, vagy ilyesmi.
- Nyugi, nem sértettél meg.- mondta a maga kis bánatos, lemondó hangján, nem bírtam nem sajnálni, hiába tudtam róla, vagy legalábbis tudni véltem, mennyi számomra megvetendő tulajdonsága és cselekedete volt.
- Mindig feketét hordasz?- kérdeztem tőle, igazából csak egy ostoba alibi kérdés volt, csakhogy tereljem a témát.
- Mindig.- rám nézett.- És te? Várj, nem is kell válaszolnod. Te is mindig.
- Hát legalábbis általában. De van egy kék Alvin és a Mókusok-os pólóm.- jaj de szerettem azt a pólót. Miután már nem volt jó rám kiraktam a szobám falára. Aztán anya leszedte és odaadta a nővéremnek, aki most otthon szokott téblábolni benne.
- Jó zenét játszanak.
- Tényleg? Nem hittem volna, hogy szereted.- igazából lövésem sem volt akkor még véletlenül sem, hogy milyen zenéket szerethet, szóval bármit mondhatott volna, mert semmit nem néztem ki addig belőle. Talán valami alter zenét maximum.
- Nem, valójában nem. Utálom őket. A szövegük jó, de a zenéjük szörnyű.- mosolygott, gyönyörű volt. Az egyik legszebb dolog benne a mosolya volt. Engem is mindig mosolygásra késztetett.
- Furcsa lány vagy te Eszter.- futottak ki a szavak a számon.
- Ahogy te is az vagy.
- De én nem vagyok az. Csak te vagy az.
- Ha én az vagyok, te is az vagy. Érzem, látom, hogy mi hasonlóak vagyunk. Csak te jóval fiatalabb vagy. De legalábbis még nem éltél át eleget.
Nem tudtam mit kezdeni a szavaival, hiába voltak igazak. Abban a pillanatban nem tűntek annak.
- Tizenhat vagyok. Te mennyi vagy? Tizenkilenc-húsz?
- Tizennyolc vagyok.
- Ugyan már, csak kettő év van közöttünk.- próbáltam lazán venni a dolgot, valójában azonban nem tudtam. Mindig irritált, ha egy nő, aki tetszett nekem idősebb volt nálam. Nem, hogy az évek zavartak, de már a hónapok is.
- Hogy hívnak egyébként?- kérdezte.- Mert te tudod az én nevemet, de én a tiedet nem.
- Kunkli Szabolcs. Ha már így kérdezed. És te milyen Eszter vagy?
- Réthelyi Eszter.- miután elmondta a nevét kinyújtottam a kezemet és kezet fogtunk. Amolyan férfias módon. Ritkán csináltam ilyet a múltban és manapság is ritkán csinálok.
- Az jó, ha Szabinak szólítalak?- én bólogattam, hogy igen.- Nos, akkor Szabi, bátor srác vagy?
 Mikor ezt kérdezte valami furcsa cinkosság, vad tűz játszott a szemében. Félelmetes volt és hihetetlenül csábító egyszerre. Legalábbis számomra. Mint utólag kiderült mások szerint ez az őrület egyik biztos jele volt nála.
- Miért? Te bátor lány vagy?- erre a pár szóra közelebb húzódott. Összeért a lábunk.
- Én az vagyok.- mondta, majd bal kezével kinyúlt az asztalra kihelyezett késkészlet felé.
 Először nem is sejtettem, hogy mit akarhat csinálni. A kezébe vett egy igen éles konyhakést, majd míg néztük egymást- én értetlenkedve, Ő várakozóan-, átrakta a kést a jobb kezébe, majd a kés élét a bal tenyerébe helyzete és egy gyors rántással mély sebet vágott a tenyerébe. A vér ömleni kezdett.
 A vér látványára azonnal józanodtam vagy két fokozatot a részegségi skálán. Teljesen le voltam döbbenve. Két dolog zakatolt a fejemben, az egyik, hogy ,,Ilyen nincs!", a másik, hogy ,,Azonnal keresnem kell neki valami kötést." Nem tudom, hogy mit csinált addig míg rövid keresgélés után a fürdőben találtam egy csomag papírzsebkendőt, meg felszedtem a pulcsimat a nappaliból, de amikor visszaértem hozzá, Ő nem szólt semmit. Az arca meg sem rándult, pedig nagyon vérzett a keze. Vér csöpögött le az asztalról, le a parkettára. A vére pont olyan vörös volt, mint a haja.
- Minek csináltad ezt? Normális vagy?- szegeztem neki a kérdést, míg a zsebkendőkkel próbáltam felitatni a vért, ami még mindig szivárgott a sebéből, majd jobb híján a pulcsim ujjával tekertem be a vágást. Komolyan aggódtam miatta.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mit fogsz reagálni.
- Na hát, ha csak simán megkérdezted volna, hogy mit reagálnék akkor, ha vágnál a tenyered be egy baszott nagy sebet, amiből dőlni fog a vér, akkor örömmel válaszoltam volna.
- De tapasztalni mindig jobban szeretek, mint elképzelni.
Mekkora baromság, gondoltam magamban. Természetesen a vérzés se állt el egykönnyen.
- Többet ne csinálj ilyet.- mondtam neki szemrehányóan.- Ha meg akarod ölni magad, akkor nyugodtan, de ne előttem.
- Ez nem öl meg.- nevetett, szemlátomást szórakoztatta az aggodalmam.- Tudod vannak dolgok, amelyek nem ártanak a testnek, de mégis megölhetik az embert. Ez csak egy kis vágás, semmi több.
 Egy kis vágás. Hát persze. Végül is csak egy kis vágás. Bárki elvisel néhanapján egy-két kis vágást, vagy nem? Én úgy voltam vele, hogy nem, úgyhogy hirtelen támadt kíváncsiságomnak engedve megragadtam Eszter jobb karját, közel rántottam magamhoz és felhúztam a karján a pulcsit. Amit volt szerencsém látni, azt igazán el szeretném felejteni, csak sajnos nem tudom.
 Eszter karja tele volt vágott sebhelyekkel, főképp a csuklója környékén volt számos lilás-vöröses forradás, de több darab futott hosszanti irányba is. Kirázott a hideg. Karjának hajlata tele volt tűszúrások nyomaival. Hát nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy ez a lány drogozott. Le sem tagadhatta volna. Riadtan néztem rá, Ő meg csak várakozóan vissza rám.
- Nos mit szólsz?- kérdezte.
- Őrült vagy.
- És riaszt?
 Hogy riasztott-e? Megdöbbentett, letaglózott és mégis vonzott. Valami furcsa báj volt az egészben, Eszter megjelenésében, a szemeiben, az eszetlen vakmerőségében. Talán a szenvedésnek, talán a szánalomnak a varázsa volt csupán, mely furcsán körbeölelte a lányt. Talán valami más. Csak kis szünet után válaszoltam neki.
- Nem tudom.- vallottam be.
- Tudni fogod.- mondta és ép kezével gyengéden megsimogatta a karom.- Köszönöm, hogy aggódsz miattam és hogy hoztál zsebkendőt, meg a pulcsidat. De tudod először ki kellett volna mosni a sebet.- tette hozzá játékosan és rám mosolygott, olyan elbűvölően, ahogy csak Ő tudott.

 Végig beszélgettük az éjszakát, majd a hajnalt is. Ő vagy másfél doboz cigit elszívott- míg én néha-néha öklendeztem a füsttől- és vagy egy fél üveg whiskyt megivott még. Elképzelni nem tudom, hogy hogyan bírt meginni annyi alkoholt, törékeny nő létére. De igen sikeresen ment neki.
 Hajnalban, olyan hat óra körül felállt, letekerte a sebéről a pulcsimat, mondott pár kedves szót, majd elment a kabátjáért és még utoljára visszanézett és integetett mielőtt elindult volna a vonathoz. El akartam kísérni, de megkért rá, hogy ne tegyem. Egyedül akart lenni. Egyedül.
 Ha igazán megszeretünk egy embert, akkor a kapcsolatunk vele nem csak a szerelemről, róla meg rólunk fog szólni, hanem a megismerésről is. Nem csak a másik megismeréséről, de önmagunk megismeréséről is. Lehet túlzás, de talán az utóbbiról leginkább. Azon az éjszakán én szerelmes lettem Eszterbe, pedig eredetileg nem miatta mentem el, hanem egy másik lány miatt és el nem tudtam képzelni, hogy én ez iránt a nő után valaha is képes lennék érezni bármit. És mégis így lett. Valószínűleg azért, mert így kellett lennie. És bár utólag fájt, de örülök, hogy így történt.

 

,,És ott van Ő is a tömegben, vörösen és feketén,

Kéken néz a világba, de a lélek benne hófehér." - Eszter leírása a Jó éjszakát című versemből.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.