Nem adni fel e virrasztáson semmit,
lobbot vetett példaként kihunyásig
hirdetni, hogy létezik végtelen hit,
ahol csak hús van, nem kvarcok és gránit.

Háborús vérégre festve kék jelet,
megszívlelni, mit jó lélekkel mondtak,
életet nézni egy készülék helyett,
telefonálni egy idős asszonynak.

Test a testtel lenni egység, hogy világ
végezetéig forogjon a kerék,
magadban hordozni minden páriát,
megérteni a szenvedés lényegét.

Piliscsaba, 2013. jan. 9.

Erdélyi lány

Elballagtak mind a tarkák.
Kifakultak a szép szemek,
de ő maga volt a vadság,
amikor érkezett.

Maga volt a rejtelmes szél
a ködlő Kárpátok alól,
mely kis virágokat megmér,
és mindent tovaszór.

A sóvárgás, a bujaság,
a nőnem ős-képe volt ő,
az önpusztító, csupa vágy,
veszendő szoborkő.

Ő vágott végig a kerten.
Ő kísérte álmaimat.
S remegő szívvel kérdeztem:
„Stii ca te-am visat?”

Piliscsaba, 2012. dec. 11.

Kora reggeli vita

Ajánlom F.L.-nek, talán emlékszik még rá.

Ketten lépkedtünk egymás mellett kicsit csüggedten és nagyon fáradtan. Reggel három körül lehet, a lábunk fájt, a torkunk kiszáradt, mindenünk sajgott. Én vetettem fel a témát ő pedig vitába szállt velem. Mondom én: „Mit csináljon az ember azon a helyen? Az égvilágon semmi sincs ott.” Mire ő: „Szerintem csak elég kreatívnak kell lenni.” Mérgesen rávágom: „De kérlek! Egy nyomorult sivatagban, hogyan ültessek vele virágot, hogyan bimbódzón a kapcsolatunk?” Erre ő fölényesen és nyugodtan: „Ne virágot ültess vele, hanem építsetek homokvárat. Azokat a lehetőségeket kell kihasználni, amik rendelkezésre állnak, nem pedig vágyni azok után, amiket nem érhetsz el.” Ezzel feladtam. 

Fogadkozás

Soha többé nem feszítem megváltómat keresztre.
Nem dobatok bombát vénekre, nőkre, gyermekekre.
Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.
Többé nem állítok senkit a falhoz és lövöm le.
Nem rontom a szülői házat s tisztességet össze.
Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.
Nem bántom irigységből, ki szerelmi fészket emel.
Szúrós mérgekkel önnön magam sem emésztetem el.
Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.
Soha többé nem ütöm meg kisfiam, kislányomat.
Se az asszonyt, ki szívembe mosolyogva elfogad.
Én, férfiember, tenyerembe vájó körömmel fogadom.
Soha többé nem bocsátom áruba a testemet.
Nász, mely szerelem nélkül van, soha többé nem leszek.
Én, asszonyember, tenyerembe vájó körömmel fogadom.
Többé nem hagyom, hogy prófétáim éhen haljanak.
Kezem áldó, s más álmaiban ott sejtem arcomat.
Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Piliscsaba, 2012. okt. 3-4.

Ajándékválasztás

Mint minden évben most is eljött a karácsony. Ne féljenek kérem, nem szándékozom szürke és teljesen elkoptatott karácsonyi történetekbe bonyolódni, melyek az ünnep magasztos hangulatát tükrözik és könnyeket lopnak a tétova olvasótól. (megjegyzem nem is lennék képes ilyesmire) Távol álljon tőlem, hogy efféle badarságokkal lopjam az értékes idejüket. Előre leszögezem itt valami teljesen másról lesz szó!
A legtöbb embernek nagy gondot jelent az, hogy kedvesének, barátjának és gyermekeinek vajon mit is vegyen karácsonyra, mi legyen az, ami a fa alá kerül ezen a meghitt estén. A legtöbben csak legyintenének, és azt mondanák, hogy ez badarság, de ha jobban belegondolnának, biztos fel tudnának fedezni egy-egy olyan alkalmat, amikor a megfelelő ajándék kiválasztása sok-sok töprengést követelt. Ezzel a gondolattal kezdeném meg rövid történetem, melynek alapja az emberi egyszerűség.
A történet főszereplője András évek óta együtt él feleségével, Kittivel, akivel már egy közös gyermekük is van. A későbbiekben senki nem hozhatná fel, hogy a férfi még nem töltött el elég időt a nő mellett, ahhoz, hogy igazán megismerhesse. Az idővel itt semmi gond nem volt, hisz hét év házasság után az ember csak megismeri a párját, ha pedig nem, akkor ott vagy valami nagy baj lehet, vagy igen erős „érdekek”, no meg persze számítás, de ez már egy másik történet. Mi tagadás, András mindig is gyenge volt azon téren, hogy kiválassza a megfelelő ajándékot, legyen szó születés- vagy névnapról, karácsonyról, évfordulóról stb. stb. Sokszor hetekig töprengett azon, hogy vajon mit kellene vennie, végül persze feladta a töprengést. Ez után következett, hogy mindenfelé tanácsot kért és kapott is jobbnál jobbakat. A vége viszont mindig az lett, hogy mindenki ötletét elvetette és egy gyors huszárvágással elintézte az ajándékválasztást valami iszonyatosan bugyuta és az alkalomhoz teljesen nem illő tárgy megvásárlásával.
Itt jön a lényeg, mégpedig az, hogy két öcsémmel, ezen mi mindig jót röhögtünk, mert olyan képtelen és ésszerűtlen dolgokat vett, főleg feleségének, hogy az kimondani is nevetséges és mi nevettünk is rajta nem keveset. Ez a karácsony viszont, kivételesen jól sikerült ebből a szempontból, így nem mulaszthattam el, hogy egy unalmas bevezetővel papírra vessem. Azt hiszem öcsém lépett oda hozzá először és jó hangosan megkérdezte tőle: „Te Bandi, aztán mit vettél karácsonyra az asszonynak?” Én nem hallottam a választ, de öcsém arcáról egyből leolvastam, hogy András megint beleválasztott.
- Te, mit vett? – kérdeztem később öcsémtől.
- Menj, aztán kérdezd meg tőle, nekem úgysem hiszed el. – nevetett.
Egy megfelelő pillanatban odasomfordáltam András mellé és egy rövid bevezető után fel is tettem neki a kérdést.
- Na, aztán Kittinek mit vettél? – teljesen szokványos kérdés karácsonykor.
- Mi van már te is hallottad? – szólt mosolyogva.
- Nem.
- A fenéket, hogy nem.
- Tényleg nem. Na, mit vettél neki?
- Csaptelepet a mosogatóra. – mondta szemrebbenés nélkül, majd gyorsan elment.
Először nem hittem el a dolgot, gondoltam csak úgy rávágta, hogy végre békén hagyjam, de aztán később kiderült, hogy valóban egy fantasztikus csapteleppel lepte meg kedvesét karácsony alkalmából. Ennek oka az volt, hogy saját bevallása szerint, Kitti sokat panaszkodott az előző csapra, ami állandóan csöpögött. Így hát, aki azt vallja magáról, hogy borzasztóan választ ajándékot az gondoljon erre az igaz történetre és nyugodjon meg, hisz biztosan van egy ember, aki még nála is rosszabbul választ.

Szélvész és esőfelhők – Az első nap

 Az első nap sírtunk. Nem volt mit ennünk. Fájt a tüdőm, és vállamtól lefelé minden inam és izomrostom meg-megreszketett a gyomromban lévő üresség miatt. Ő szemközt ült, kezét az enyémen nyugtatta az asztal közepén. Ma nem terítettünk, és nem bontottunk asztalt. Ő is éhezett, és köhögött. Azt mondta, olyan, mintha csiklandaná valami a torkát, folyton csiklandozza, és nem tud ellenállni a késztetésnek. Szárazan köhögött. Sokat, nagyon sokat, és féltem. Vizet adtam neki egy üvegpohárban, de nem segített.

 Amikor elővette egy roham, jobban megszorította a kezemet. Belém kapaszkodott. Mintha egy csöpp, törékeny kis madár dugná szárnya alá a fejét, vállához hajolt, oda fojtotta száját, hogy ne hallja, hogy megölje, elnyomja a köhögést. De az nem múlt el, és egyre csak rázkódott tőle sovány teste. Nem szólaltunk meg. Hosszan hallgattunk, de amikor körme a kezem bőrébe vájt, és amikor az ő keze alatt kétségbeesetten próbáltam markolni, felsérteni az asztallapot, mindkettőnk lelke azt kiáltotta – és visszhangzott valahol egy másik világ kőszálai között –: „Szeretlek!”

Eltelt egy óra, majd kettő, és az ablakon többé nem szűrődött be fény, csak borongás. Az első nap sírtunk. Miután elhalkult az esti harangszó a városban, kimondta a nevemet, megint nedvesedni kezdett a szeme, és megkérdezte, hogy ma meghalunk-e? „Nem halunk meg” – csak ennyit tudtam mondani, és neki jobb szeméből, nekem is jobb szememből indult el egy könnycsepp. Végig az arcunkon.

 Lefeküdtünk. A fal felé fordult, s én átvetettem derekán a karom, és magamhoz szorítottam, és nyakában lélegeztem. Így feküdtünk. Minden bordánk látszott. Odakint dühöngött a szélvész, és esőfelhők gyülekeztek.

Sorokmajor, 2012. szept. 3.

Egy palackba zárt üzenet

  Kérem szépen hajótörést szenvedtem a Csendes-óceánon, három nappal ezelőtt, most pedig egy közepes méretű szigeten lakom. Ez nem éppen kellemes. Ennek köszönhetően, mostanság sokat panaszkodom, kérem, ezt ne róják fel nekem, az ingerszegény környezet teszi csupán, a valós életben nem vagyok ilyen. Szigetem, melynek birtokosa én vagyok, nyolc pálmafából és két mangófából áll.

  A lényegre térve egy kis lakatlan szigeten élek messze mindenkitől. Gyakran hallucinálok embereket, akikkel jót társalgok az otthoni dolgokról, de ez csak a hőség és az éhség eredménye. Tegnap is így sikerült megismerkednem Ernest Hemingway-jel, nagyon kedves ember, de hamar egyedül hagyott, amit egy kicsit udvariatlannak találtam. Azt mondta, öreg ő már a társasági élethez és inkább egymaga kivonul a tengerre, hogy halásszon egy kicsit.

Étrendem is elég szegényes, hisz legtöbbször kókuszdiót fogyasztok, amihez egy kis kókusztejet iszok, csak hogy jobban csússzon, hisz édesvíz nincs a szigeten. Tegnap találtam egy mangót is, de azt egy gonosz majom elragadta tőlem, így hát hiába fojt a harc estére megint maradt a kókusz.

  Tiszta szívből remélem, hogy nem találnak rám. Levelemben melyet most írok, arra kérek mindenkit, amennyiben indítottak bármilyen mentőakciók azt azon nyomban szüntessék be és hagyjanak egyedül a szigetemen. Habár az élet itt nem egy leányálom, de mégis sokkal jobb, mint az otthoni élet. Itt nincs rohanás, itt nincsenek gyerekek, itt nincs főnök, és ami a legfontosabb nincs zsémbes feleség sem. Kérem, hagyjanak magamra.

A sütemény (jelenet)

 Péter óvatosan nyúlt az ablakban lévő nagy tál sütemény felé, amit felesége nem rég kockázott fel. Hirtelen meggondolta magát, mozdulata megfagyott a hideg a késő őszi levegőben, kezét egy pillanat alatt visszahúzta, majd gyors léptekkel távozott. Másodpercekkel később felesége lépett az ablakhoz, majd árulkodó jelek után kutatva szigorúan nézett körül.

 - Már megint rájártál. Te átkozott. – kiáltott a nő. – Gyere ide!

 A férfi meggörnyedve, szemét lesütve lépett felesége elé, ki gyilkos pillantásokkal kísérte annak minden egyes mozdulatát.

 - Valld be, hogy megint beleettél. – szólt a nő dühösen, miközben egyik ujját fenyegetően Péter felé emelte – Nem megmondtam, hogy ezt a vendégeknek csináltam? Miért nem lehet megérteni végre?

 - Én nem is ettem belőle. – motyogott az orra alatt, majd egy futó pillantással az érintetlen süteményre nézett.

 - Ne hazudj Péter! – sivította a nő.

 - Hozzá sem nyúltam. – szólt halkan, s közben a földet bámulta.

 - Ha nem is ettél belőle, azért jöttél ide, hogy megdézsmáld. – vádolta újból – De megjárod még, ne félj!

 - Csak épp itt álltam. – védekezett Péter.

 - Már megint hazudsz. Tudom, hogy enni akartál a süteményből. Engem nem versz át.

 - De én csak… - hebegte.

 - Mi, de? Inkább menj innét, amíg dühbe nem gurulok.

 Péter lassú léptekkel elsomfordált. Felesége gyorsan körülnézett, meggyőződve róla, hogy senki sem látja néhány kockát vett ki a süteményből. Elégedett arccal tisztázta annak kiváló minőségét.

A tűz mellől nézni

Fél könyéken, hanyatt fekve
szegzem szemem odafentre,
lángok tánctere az arcom,
mellemet jól kidagasztom
levegőből jót szippantván,
hanyatt fekve puszta hantján.
A hallgató égre a Hold
föl ma kövér képpel hatolt,
izgató-erős a fénye,
hogy ha felleg száll eléje,
rögvest átviláglik rajta,
derékban azt elszakajtja.
Száz más elsiet mellette,
összeúsznak nem is messze.
A menny ma milyen eleven!
Itt milyen békés s jó nekem!
Milyen boldog, meleg a tűz,
barátot vonz, vadakat űz,
annyira más föld, ég régi
színjátékát innen nézni!

Egy kis személyeskedés

 Privátban megjegyzem, hogy a múlt héten bementem egy üzletbe. Azt is megsúgom, hogy kabátot szerettem volna venni, de csupán egy pulóver lett belőle. Sebaj, gondoltam, ez sem sokkal rosszabb, csak egy kicsit vékonyabb.

Aztán másnap kalapért indultam. Komolyan mondom, hogy egy szép fejfedőért tértem be egy belvárosi ruhaüzletbe, habár ezt kevesen hinnék el, hisz akik ismernek, azok tudják, hogy nem hordok kalapot. A lényeg akkor is az marad, hogy ott álltam az üzletben és egymás után próbáltam fejemre a különböző darabokat. Sok szenvedés után sem leltem meg az igazit, így végül feladtam a reményt, hogy egy hozzám illő fejfedőre teszek szert. A csalódottságról, amely ekkor ért, jobb, ha nem is beszélek.

 Már ősz közepe van, holnap nagyban ünnepeljük az ötvenhatosokat és én még mindig kabát nélkül futkorászok, nem beszélve arról, hogy a fejem is rettenetesen fázik, hisz nincs egy rendes sapkám vagy kalapom. Mi lesz így velem? Tudják így megy ez manapság, ha az ember akar valamit, amit igazából elérhetne, akkor sem lesz képes megszerezni, ha megvan hozzá mindene, ami szükséges. Bevallom ezt egy kicsit lesarkítottam, de mit vár az ember egy ilyen kóbor irodalmártól, akinek még egy rendes kabátja sincs?

Győr-Ménfőcsanak 2012. október 22.

A szarvasagancs

Mint felmenőim, az erdőt jártam,
köznapi öltözetben,
(ők még puskásan meg kalaposan)
s egyre mélyebbre mentem.

Kijárt ösvényt biz én nem követtem,
a fák közt elbolyongtam,
hányszor akadtam szederindába,
de hányszor megbotoltam

korhadó ágban, földdudorokban!
Azzal nem törődtem én.
Szabadon, könnyűen szállt a lelkem
a természet tág terén.

Akkoron is valami költemény
soraival bíbeltem,
alig néztem lábam elé, mégis
hullott agancsra leltem.

És mikor a földről fölemeltem,
éreztem, jó súlya van,
amellett páratlan szép darab volt,
hogy elámultam magam.

***

Indultam s mentem lassan, hangtalan,
tavaszeleji kincsem
elvittem öregapám sírjára,
a vadásznak elvittem.

Ígéret

Hiába a napnak és lámpának fénye. Nem látok semmit.
Nincs is hát nagy különbség nekem fényben vagy sötétségben lenni.
Megállok, majd lefekszem. Hosszan heverek süketen és vakon.
Vajon milyen érzés azt hinni, hogy valakinek fontos vagyok?

Akinek számítok az majd keres, aki szeret az megtalál,
Csorba pengén táncol az élet, unalmas vendége a halál.
Nem jön senki, nem keres senki, pedig hányan jöhettek volna,
Tudom az én hibám, hogy túl sokat vártam, túl sokat gondoltam.

Összefolyik az élet, pont mint az éjszakák és a nappalok,
Valaki mindig megment míg várok és így még tovább várhatok.
Fájdalom, de nem értem. Hol vannak megígért ajándékaim?
Magamnak születtem, nem másnak. Tudom, hogy nem bűnök vágyaim.

Messze van, egyre messzebb, ami eddig is oly messze volt nagyon,
Széthullik egy vágyvilág bennem és rám zúdulnak a darabok.
Mindent el kellene dobnom, de nem akarok eldobni semmit,
Félek nem lesz elég erő bennem később újakat keresni.

Ez nem az én háborúm, nem az én hibám, de az én életem,
Így lesz az én háborúm az én hibám, ami végül eltemet.
Részese vagyok egy színjátéknak, amiből úgy érzem elég,
Eljött már rég az idő, hogy Isten is betartsa ígéretét.

Az öregember

 Ezzel leült elénk, s szemét a szerény társaságunkra szegezte. Nem mondom, kicsit féltünk tőle, de zord külseje még a legbátrabb kisfiút is megrémisztette volna. Talán jobb lenne nem említeni egyetlen részletet sem, mely ehhez a furcsa archoz tartozik, de hát kérem, ki az, aki el tudná felejteni ezt az arcot? Bennem is frissen él még a kép a hatalmas kampós orról, melynek hegyén ocsmány bibircsók trónolt, nem beszélve a szőrszálak sűrű fekete erdejéről, mely eme elvadult nyílását borította az emberi testnek. Homloka olyan ráncos volt, hogy göröngyeit és mélyedéseit még a legrosszabb magyar utak is csak irigykedve lesték. Valószínű, hogy arcának többi része is hasonló állapotban volt, de szerencsére, erre nem derülhetett fény, hiszen a sűrű ősz szőrzet, azaz a kosos szakáll és az ételdarabokkal büszkélkedő bajusz keveréke megakadályozta a pontos rálátást. Igen, ez még csak a kezdet, hiszen aki ismerte, az tudta, hogy az igazi „szépség” valójában a szájában rejlik. Annak a helyén, amit valaha fogsornak neveztek, most csak néhány fekete csonk jelezte, hogy ez az ember réges-rég még meg tudott rágni egy érett almát, sőt, ahogy a legendák zengik, ketté tudott harapni egy pakli kártyát. Az idő vasfoga sajnos kifogott az ő fogain is, így hát azok az évek alatt kihullottak, a hajával együtt, melyre egykoron oly büszke volt.

 Ott ültünk vele szemben, és csak meredtünk az öregre. Nem tudtuk mennyi idős lehet, olyan hatvan-hetven körülire tippeltük, bár köztudott, hogy az életkort, a hozzá hasonló vén piásoknál nem lehet pontosan tudni. Tíz év ide vagy oda egyáltalán nem számít. Letette fröccsel töltött poharát és cigarettára gyújtott. Lassan leszívta a töltött cigaretta tömény füstjét, s mikor már egész tüdeje megtelt, komótosan ránk lehelte az ezer méreggel teli gomolygó elegyet.

- Meséljen valamit Béla bácsi. – szólt egyikünk.

- Mit meséljek? – hangja érces volt, mintha hangszálai helyett erős smirgli reszelte volna a kis előszoba állott levegőjét.

- Mesélje el mi történt a fogaival. – kérte a mellettem ülő.

- Ezerszer hallottátok már ezt az unalmas történetet. Minek mondjam el? – tudtuk, hogy ilyenkor csak kéreti magát. Még egy kis unszolás és belekezd a mindannyiunk által ismert storyba.

- Mesélje el Béla bácsi. – kérték egyszerre többen is.

- Hát tudjátok srácok, ez még nagyon régen történt, talán még a harmincas években, amikor kint dolgoztam Amerikába… - kezdett bele a történetbe.

 Tudtuk, hogy az egészet kitalálta és soha nem volt Amerikában, de ez nem zavart minket. Kedveltük az öreget és szerettük a történeteit, még akkor is, ha egy szó sem volt igaz belőlük. Ilyenkor senkinek sem tűnt fel kampós orra, zsíros, koszos bajusza és csúnya fogsora. Csak a történetre figyeltünk és arra, amit az öreg mond. Csak az öregre figyeltünk, hisz valójában nagyon szerettük…

Gyere hozzám...

Gyere hozzám, hajlékot emelek,
s összeforrunk a nagy zűrzavarban.
De tudd: nem adom a Mindeneket,
s minden tiéd, mit valaha kaptam.

Kérlek, nevetve vesd félre Erisz
almáit, s együnk békén granatért.
Kérlek, légy olyan, mint magam, te is,
hogy hálás légy minden pillanatért.

Mert a kezem nem mindig szerencsés,
s lehanyatlom, ha te elereszted.
Ha hibázom, s könnyes szemmel elmész,
föld, a fák, a szívem belereszket.

Mert hálám minden percnek leróva,
s szeretném, ha te is megköszönnéd,
amit emberemlékezet óta
anyák szülnek: egünk hűvös örvét.

Gyere hozzám, s elszórjuk egyesült
sóvárgással az új virágokat.
De tudd: az ujjhegy másfelé került,
mely tehetőset s úrt kiválogat.

S ha itt maradsz, ha hozzám édesedsz,
te leszel az alkonyórák csókja.
Ámde tudd: ha a bús Kertész lemetsz,
nem lesz pénzem cifra koporsóra.

Gyere hozzám...

Piliscsaba, 2012. okt. 11.

Nem tudtál megvédeni

Távoztasd el tőlem
e bűntudatot - jöjj sikongva, orkánban,
mert minden bántalmat milliószor bántam -
adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem
a zátonyt, min akaratom megfeneklik,
lennél mentőcsónak, legalább az egyik,
adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem
a szorongást, amivel viaskodnom kell -
nem vagyok seregek vezére, mint Cromwell -,
adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem
a nőket, kikkel csapzottá ölelkeznék,
de nem siratnák meg egy kismadár vesztét,
adott szavadnak megfelelően!

Hisz azt ígérted, arany-drága kisfiad,
s most szennyes vagyok mégis, beteges, véres,
s lelkem a legapróbb zörejre is riad!
Azt ígérted, anyám, mindentől megvédesz.

Piliscsaba, 2012. okt. 9.

A dombok alatt

  A friss tavaszi reggelen, amikor a dérlepte tájat még sűrű köd fedi, Zoli kótyagos fejjel hazafele ténfergett. Élénken szívta magába a hideg levegőt, mely pírosra csípte apró orrát. Órájára nézett és örömmel konstatálta, hogy elmúlt fél hat. Lábai rettenetesen fájtak, úgy érezte nem is ő irányítja őket, hanem maguktól viszik előre megfáradt testét.

 Még vagy húsz perc gyaloglás várt volna rá, de képtelen volt néhány méternél többet megtenni. A fájdalom már a bokájába is belehasított, nem beszélve arról, hogy a cipő teljesen szétdörzsölte sarkát.

 Innét már jól látta a falu szélét, csak egy dombon kellett átmászni és el is érte a gyermekkora óta ismert utcákat, aztán néhány perc és bedőlhet az ágyba, akár ruhástul is. Megállt, majd körülnézett, tett néhány lépést, s remegő térdeinek engedve, lerogyott egy nedves fűcsomóra, hogy kifújhassa magát, mielőtt megmássza az apró lejtőt. Ott ült és magában tűnődött egy méretes vakondtúrást bámulva maga előtt. Hirtelen zörejre lett figyelmes a háta mögött, gyorsan elfordított a fejét, de egyből megnyugodott, hisz csak egy őz állt nem messze tőle. A szelíd jószág, félénken lépkedett a mező fagyott talaján, néha-néha lehajtva éberen figyelő fejét egészen egy gyér fűpamacsig, melyből aztán néhány dérrel lepett, friss szálat tépett le.

 Az őz megriadt valamitől és egypár gyors szökelléssel már odébb is állt. Zoli ekkor nézett csak igazán körül, hogy valójában hol is van. Ezerszer látta már ezt a helyet, hisz gyerekként sokat játszott erre a környékbeli srácokkal, de most valahogy, az egész egy kicsit más volt. A háta mögött magasodó dombról lassan kúszott alá a mindent beborító sűrű köd. Mintha könnyű fátyol lepte volna be, a dús zölddel fedett, lankás tájat, melynek apró völgyében a kis falu terpeszkedett. A település házai, olyan élesen elhatárolódtak a kis mezőtől, mely a dombok lába előtt terült el, hogy szinte vonalat lehetett volna húzni, a hátsókertek és a kerítések mentén.

 Zoli szerette volna jobban szemügyre venni a tájat, ezért úgy döntött, hogy felmászik az előtte magasodó kis dombra, melynek lábánál közvetlen a kis mező, majd azt követően maga falu terült el. Feltápászkodott a földről, s a kíváncsiságtól hajtva, megindult felfelé. A kis pihenő után könnyű volt megtenni az első néhány lépést, de mikor már azt hitte, elmúlt minden kín, hirtelen erős fájdalom hasított a bokájába. Ismerős érzés volt ez, mely régóta befészkelte magát Zoli testébe, de ő mit sem törődött vele, csak ment előre, szaladt amerre a kíváncsiság vitte. A domb teteje felé, megcsúszott és nagyot esett, majd a földön gördülve, mint egy felcsavart szőnyeg keserves métereket gurult vissza, de felállt és összeszedte minden erejét, aztán újból nekirugaszkodott a lejtőnek.

 Végül felért a domb tetejére és elégedetten nézett körül. A hely, amit már gyermekkora óta ismert, egy a számára még teljesen ismeretlen arcát mutatta. Bármerre nézett, a füvön apró harmatcseppek csillogtak a felkelő nap aranyló sugarainak fényében, mintha ezer gyémánt lepte volna a ködös tájat. Hirtelen elfelejtette, minden fájdalmát és teljesen átadta magát a testét megszálló kellemes érzéseknek.

 Azon töprengett, hogy habár évtizedek óta itt él, még soha sem vette észre ezt az apró csodát, pedig micsoda öröm már csak a tudat is, hogy az ember minden nap része lehet egy ilyen gyönyörű eseménynek, mely a csekély időt kivéve, mit az ember rászán, semmibe sem kerül. Kicsit szégyellte magát, hogy eddig még nem volt képes felfedezni ezt a szépséget, amely ott élt a mindennapjaiban, csak épp ki kellett volna nyitnia a szemét és körülnézni. Az ember sokszor csak néz és létezik a világban, de nem képes meglátni a körülötte lévő szépséget, még akkor sem, ha nap, mint nap elhalad mellette. Le kell ülni egy percre és körülnézni, hisz csak így fedezhetjük fel a dolgok igazi valóját.

 Elég rég volt már, hogy megírtam az első novellát ezzel a két szereplővel és mivel ez egy folytatás ezért kifejezetten ajánlott a könnyebb megértés érdekében elolvasni az első részét.
Ezt itt tehetitek meg:
http://jenokovetei.blog.hu/2012/06/24/kunkli_szabolcs_dimeda_es_edriel_novella_fantasy

Diméda és Édriel

2.

 Édriel korábban egy igen előkelő helyen szállt meg a városban, a Gyémánt Hotelben. A hotel a város leggazdagabb negyedében feküdt, kőből épült, muskátlik voltak kihelyezve az ablaki elé és háromemeletes volt. Zömében gazdag kereskedők és nemesek vették igénybe a hotel szolgáltatásait, így mikor Diméda teljes erőből berúgta a bejárati ajtót- mérgében teljesen megfeledkezve a kilincsről, aminek használata talán egy fokkal elfogadottabb módszer az ajtók kinyitásának- döbbent csend és felháborodott tekintetek kereszttüze fogadta a lányt. Több kidobóember azonnal megindult Diméda és a mögötte sompolyogva belopakodó Édriel irányába. Hiába, a gazdagabbak valahogy nem tudják értékelni a kocsmai kultúrát, talán éppen ezért akarták egyből kitessékelni őket. Diméda persze azonnal kapcsolt és egyik kezében egy tűzgolyót gyújtva fenyegetni kezdte a kidobókat, akik legalább kétszer akkorák és kétszer szélesebbek voltak, mint ő.
- Egy lépést sem tovább.- mordult rájuk a lány előre tartva a tűzgömböt, mire a kidobóemberek szinte kövédermedtek.- Melyik volt a szobád?- szavait most Édrielhez intézte.
- Azt hiszem a százhuszonkettes.- válaszolta kissé félénken Édriel, de látva Diméda tűzbelobbanó szemeit, azonnal módosította válaszát.- Vagyis a százhuszonkettes, biztos, hogy a százhuszonkettes.
- Remek.- vágta rá a varázslólány és a recepció felé vette az irányt. Ahogy megindult hirtelen a kidobók is megmozdultak az irányába, ekkor Diméda megfordult és a lábuk elé dobta a tűzlabdát, amiből a lángok egészen felcsaptak a plafonig, ezzel mindenkit megrémisztve. Azonban semmi sem gyulladt ki, Diméda ezúttal kordában tudta tartani magát.- Azt mondtam egy lépést sem!- parancsolt rá a kidobókra.- Mi nem volt belőle világos? Kezeket fel és álljatok a falhoz.
 A kidobók ebből már teljesen megértették, hogy nem igazán előnyös szembeszegülni a lánnyal és így mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, szótfogadva neki felemelték a kezeiket és a fal mellé álltak. A vendégek rémültek voltak, nem értették, hogy mi játszódik le éppen előttük. Azt hitték, hogy most éppen kirabolni készülnek őket, így többen felpattantak az asztaluktól, eldobták szivarjaikat és fejvesztve próbáltak menekülni amerre csak lehetett. A legtöbben az ablakokon való kiugrálást választották, ami azonban nem volt valami sikeres megoldás. A ablakok és ajtók mind bezáródtak Diméda néhány halk varázsigéjére.
- Senki nem hagyhatja el az épületet!- kiáltotta el magát a lány, majd nyomatékosításképpen egy az előzőhöz hasonló tűzlabdát hajított a riadt vendégek közé. Újabb sikolyok és rémült kiáltások hangzottak fel ezt követően.- És csend legyen már az istenit!- üvöltött Diméda, mire mindenki elhalkult és igyekezett meghúzni magát.
- Nem túlzás ez egy kicsit?- próbálkozott félénken Édriel.
- Nem.- vetette oda a másik.- Ha azok a tekercsek valami botcsinálta varázsló kezébe jutnak, annak borzasztó következményei lehetnek. Akár letörölheti a föld színéről az egész várost. Maradj itt velük, én felmegyek és átkutatom a szobát. Hova raktad a varázstárgyakat?
 Édriel némi gondolkozás után válaszolt.
- Azt hiszem, hogy az egyik asztal fiókjába helyeztem őket. Vagyis nem vagyok benne biztos, de valahol ott kell lenniük a szobában.
- Remek.- vágta rá Diméda, majd az ijedt recepcióshoz lépett.- Ide a százhuszonkettes szoba kulcsát,- parancsolt rá.- és gyere velem. Te mész elől.
A recepciós gyorsan előszedte a kulcsot egy kis szekrényből és Diméda előtt megindult felfelé a lépcsőn. Nem mert ellentmondani a lánynak. Az emeletre egy szépenfaragott csigalépcső vezetett fel, ahol az első emeleti folyosón már vagy féltucat ember ácsorgott érdeklődve, hogy mi is lehet ez a nagy felbojdulás.
- Félre az útból!- kiáltott rájuk Diméda miközben mindkét tenyere felett egy jókora tűzgömböt lebegtetett. A recepciós sorra lökdöste félre a vendégeket az útból sűrű bocsánatkérések közepette. Az emeleti vendégeken látszott, hogy nincsenek hozzászokva ilyen goromba bánásmódhoz, de nem merték felemelni a szavukat. Megérkezvén a százhuszonkettes szobához a recepciós kinyitotta az ajtót, majd beléptek. A szoba be volt rendezve egy francia ággyal, egy íróasztallal, néhány
festménnyel, szőnyegekkel, szép hímzett függönyökkel, különféle szekrényekkel és polcokkal. Egy ajtó benne külön a szobához tartozó tágas fürdőszobába nyílott. Rend volt és tisztaság, minden frissen volt takarítva, a szobát azonnal kitakarították és rendbe tették miután Édriel elhagyta a szállodát. Az íróasztal a szoba szemközti végében állt az ablakok alatt. Diméda odarohant és kirángatta a fiókokat, azonban semmit nem talált. Nem adta fel és gyorsan elkezdte felforgatni az egész szobát, miközben varázsigék egész sorát hadarta maga elé. Varázstárgyakat és mágiát észlelő, úgynevezett detektáló varázsigéket suttogott el. A végeredménnyel pedig kifejezetten elégedett volt. Bár nem tudta pontosan beazonosítani, hogy hol vannak a varázstárgyak a szobában, már abban biztos lehetett, hogy ott vannak, ugyanis erős mágikus jelenlétet észlelt a helyiségben. Egy pillanatra ekkor úgy érezte, hogy végre fellélegezhet.

 Édriel kissé megszeppenve álldogált a hotel halljában- ami egyszerre a hotel étterme is volt- és próbált minél elrettentőbben nézni az egyébként halálra rémült vendégekre. Nem mondhatnám, hogy éppenséggel sikerrel járt ezzel az elképzelésével, de mivel az emberek többsége még suttogni is alig mert, nem is igazán kellett megerőltetnie magát ilyen téren. Azért a biztonság kedvéért felhelyezett magára egy támadáselhárító bűbájt, hisz nem tudhatta mikor szedik össze bátorságukat a vendégek. Édriel nem szeretett erőszakot alkalmazni, de ha úgy hozza a helyzet könnyedén eltud bánni szinte bárkivel. Reménykedett benne, hogy Diméda minél hamarabb megtalálja a varázstárgyakat és akkor eltűnhetnek ebből a városból. Persze nem mintha neki bármi baja lett volna ezzel a várossal, csak Diméda ámokfutása után nem tartotta túl valószínűnek, hogy ez fordítva is igaz lenne. Szemével fürkészte a riadt arcokat, nézte a szétdobált szivarokat, a feldöntött asztalokat a széjjelhagyott ételeket és italokat. Aztán egy furcsa, csuklyás alakon akadt meg a tekintete, akit eddig észre sem vett.
 A férfi- legalábbis Édriel erre következtetett a csuklyás testalkatából- teljesen nyugodtan üldögélt az asztalánál egy korsó fölé hajolva. A félelem legkisebb jelei sem látszódtak a magaviseletén. Még csak felnézni sem nézett fel. Fekete kesztyűt hordott, barna kabátot, a nyakában mintha sál lógott volna. Édrielnek szörnyen gyanúsnak érezte ezt az alakot. Zavarta, hogy nem látta az arcát. Szólni azonban nem szólt neki, gondolta jobb kerülni a konfliktust. Aztán hirtelen valami csörömpölést hallott a háta mögött és megfordult.
 Ekkor egy tárgy hangos dörrenéssel verődött vissza a védőpajzs bűbájáról és többen felszisszentek a fogollyá vált vendégek közül. Édriel erre azonnal megfordult. Tudta, hogy csak a csuklyás alak merhetett rátámadni, tehát őt kezdte el keresni a szemével, de nem találta. Nem volt ott az asztalánál. Csak a korsó állt magányosan az asztallapon.
- Diméda!- kiáltotta el magát.- Gyere le! Akadt egy kis problémánk.

 Ezalatt Diméda teljesen felforgatta a százhuszonkettes szobát, de semmit nem talált. Magánkívül volt dühében. Érezte a mágia jelenlétét a szobában, de nem volt képes megtalálni a forrásukat. Szinte a tekintetével ölni tudott volna. Ott állt a szoba közepén, arcát a kezébe temetve és próbált lehiggadni. Persze ez nem igazán sikerült, mivel lelki szemei előtt már látta, hogyha nem sikerül megtalálnia a tekercseket, akkor valami szerencsétlen felrobbantja saját magát és a fél környéket egy rosszul felhasznált meteorzápor varázsigével. Ahogy dühe nőt egyre agresszívabbá vált. A sarokban idegesen álldogáló recepciósra nézett, majd megindult felé, torkon ragadta és odaszorította a falhoz.
- Találtatok bármit is ebben a szobában?- szegezte síri hangon a férfinak a kérdést.
- Nem.- krákogta.- Vagyis nem tudom, nekem nem adtak le semmit. Én nem tudok semmit, esküszöm.- fogta könyörgőre a férfi.
- Ki? Ki adott le volna bármit is?- erőszakoskodott tovább Diméda.
- A fehércselédek, a fehércselédek. Ők takarítják a szobákat.- hadarta a recepciós.- Ha bármi is hiányzik innen, azt csak ők vihették el.
 Diméda nem tudta, hogy mit gondoljon. Lehetségesnek tűnt amit a férfi mondott, akkor azonban hogy érezhet ilyen erős mágikus jelenlétet a szobában? Mindenesetre tovább haladt az új szálon, remélve, hogy most először életében félrevezették őt képességei és varázslatai.
- Hol vannak a cselédek?- kérdezte izgatottan, reménykedve benne, hogy a hotelban tartózkodnak még.
- Itt vannak, itt kell lenniük. A szállásuk itt van a hotelben, mint minden alkalmazottnak. Az alaksorban találja meg őket, ha jól emlékszem mindegyikük itt van most.- válaszolta gyorsan a férfi.
 Ekkor hallotta meg Diméda Édriel kiáltását és elengedve a férfi torkát kilépett az ajtón. Amint kilépett váratlan meglepetés fogadta és csak kivételes reflexeinek köszönhette, hogy nem esett bántódása. Egy a feje felé repülő tőr elől kellett villámgyorsan elhajolnia. A tőr súrolta a fejét és lemetszett néhány vörös tincset a hajából. Dimédának még meglepődni sem volt ideje, ugyanis ezt követően egyből érkezett a következő villámgyors támadás, ezúttal egy a faja felé suhanó kard alakjában. Sikerült elhajolnia, majd beugrania a százhuszonkettes szobába, míg a kard egyenesen belevágódott az ajtókeretbe.
 Diméda még fel sem állva a földről védőmágiát helyezett magára és ezzel mentette meg életét, ugyanis a csuklyás alak a kardot ki sem szedve az ajtókeretből, egy tőrt előrántva vetette rá magát a földön, hogy szíven szúrja. Azonban ezúttal nagyot hibázott. Diméda tűzpajzsának lényege nem csupán egy támadás megakadályozása volt, hanem egy azonnali ellentámadás is. Ahogy belefúródott a tőr a tűzvarázslót körbevevő mágikus burokba maga a burok is támadást intézett a tőr és az azt forgató személy ellen. A fegyver megakadt a védőpajzsba, majd szétolvadt benne és lángbaborította a csuklyás férfi mindkét karját. A férfi felüvöltött fájdalmában. Kihasználva, hogy ellenfele önkívületi állapotba került Diméda egy tűzlabdával könnyedén végetvetett a harcnak. A férfi eleven fáklyaként lángolt a szobában, majd szénné égve darabjaiban hullott a padlóra.
 A végjátékra Édriel is megérkezett a szobába és elborzadva nézte az elszenesedett, darabjaira hullott holtestet a padlón. A zajok hallatán a szállodában kitört a káosz. Néhányan belestek a szobába és elborzadtak attól amit láttak, a recepciós üvöltve menekült ki. Hatalmas hangzavar támadt. Diméda alig tudott felocsúdni az előbbi sokkból mikor egyből érkezett a következő is. A szobában teljesen megszűnt a mágikus kisugárzás jelenléte. A földön heverő szénkupacra tekintett, aztán egyből benyilallt a felismerés.
- Édriel!- kiáltott a lányra.- Használj azonnal szem mágiát és rakj rám is, aztán irány az alaksor. Siess, nincs sok időnk.- Ahogy a tűzmágus kimondta az utolsó szavakat Édriel már be is fejezte a varázsigéket. Rohanva indultak meg az alagsor felé.- Nagyon vigyázz magadra. Félek tőle, hogy egy antimágussal van dolgunk.
Édriel felszisszent Diméda elképzelését hallván.
- Miből gondolod?- tette fel a kérdést míg siettek lefelé a csigalépcsőn.
- Most nincs időm elmagyarázni.- zárta le a témát gyorsan a lány.
 Az alagsorba is a csigalépcső vezetett le. Annak legutolsó emelete volt. Amint a varázslók elérték az alagsor szintjét egyből egy új meglepetés fogadta őket. Két cseléd felszabdalt holtteste feküdt a lábuk előtt. Szabályosan feldarabolták őket. Édrielt elkapta a hányinger és meg kellett támaszkodni a falba, hogy ne hányja el magát ott helyben.

- A picsába.- káromkodott Diméda és nekiállt végigkutatni a cselédszobákat.
 Két-három szobába nyithatott még csak be mikor is éles sikoly hallatszott a folyosó végéről. Azonnal rohanni kezdett a hang irányába. Újabb és újabb sikolyok harsantak fel. Odaérve egy mozdulattal hamuvá égette az ajtót és bevetette magát rajta. A szobában egy nő hevert a padlón összevagdalva, de még élve, viszont rajta kívül senki sem volt ott. Diméda újra elmormolt egy detektor varázsigét és ismét érezte a mágia jelenlétét. Ebből a lány már tudta, hogy nem csak ketten vannak a szobában. Ellenfele, aki a százhuszonkettes lakosztályban a láthatatlanság mágia segítségével könnyedén elrejtőzött előle most korántsem volt olyan előnyös pozícióban, mint korábban. A szem varázslat lényege- amit Édriel rakott rá- az, hogy felfedi az ember előtt a láthatatlan dolgokat. A százhuszonkettesben még csak nem is sejtette, hogy ilyesmire szüksége lehet, ugyanis azt hitte, hogy a mágikus kisugárzás a varázstárgyakból és tekercsekből származik, nem pedig más állandó hatású varázsigékből. Itt a cselédszobában viszont ugyanúgy nem látott senkit, épp mint a százhuszonkettesben. Mellette azonban nem mehetett ki senki, hiszen végig az ajtóban állt. Tehát az antimágusnak a szobában kellett lennie, csak épp elrejtőzve, a mágiánál sokkal egyszerűbb, világi rejtek mögé. Csak egyetlen ilyen hely volt a szobában, mégpedig a szekrény, aminek egyik ajtaja csukva volt, a másik pedig nyitva és pont szembe helyezkedett el a bejárattal. Diméda szándékosan nem nézett a szekrény irányába, tudta, hogy ellenfele ott van. Úgy döntött, hogy belemegy a játékba. Elvégre nem véletlenül nem támadt még rá az antimágus és kezdett bele egy ilyen ostoba, mágiaértőhöz méltatlan bújócskába.
- Hol vannak varázstárgyak?- kérdezte a lehető leghidegebb modorában a saját vérében vergődő cselédlányt.- Ha válaszolsz megmentem az életedet.
- Nem, nem mondhatom meg.- érkezett a halk válasz a haldoklótól.
 Diméda kissé meglepődött, hiszen eddig nem tudhatta biztosan, hogy tényleg ez a nő lopta el a varázstárgyakat, most viszont már kétséget kizárólag tudta. Az antimágus ezúttal egy kicsikét az ő malmára hajtotta a vizet azzal, hogy megtalálta a tolvajt. Diméda folytatta a színjátékot.
- Kinek dolgozol? Ki bérelt fel, hogy lopd el ezeket a tárgyakat?
 A nő vért öklendezett. Ekkorra érkezett meg Édriel is, akinek végre sikerült túltennie magát a látottakon. A haldokló nő látványa kissé felkavarta, de elég rezignált volt már hozzá, hogy tudja kezelni a helyzetet.
- Úristen.- sóhajtott Édriel.
- Hallgass!- szólt rá a levegővarázslóra Diméda.- Tartsd életben ameddig tudod. Szükségünk van rá.
- Rendben. Amit tudok megteszek.- válaszolta Édriel, majd odatérdelt a nő elé és a gyógyítómágiában szerzett minden tapasztalatát latbavetette, hogy életben tartsa a sebesültet. Az akadémián kötelező volt a levegőmágia mellé a gyógyítómágia felvétele, így Édriel ebben is képzett volt.
 Nekromanta.- futott át Diméda fejében a gondolat.- Különben nem sebesítette volna halálra az egyetlen forrást a tekercsekhez. Ha a nő meghal ő csak visszahívja a szellemét az életbe, majd kiszedi belőle az információt. A halottak lelke nem hazudhat. Ennyi. Azonban a lélekvisszahívás varázsigéje még a mester nekromantákat is igen leterhelné, így ha használná a varázslatot utána könnyedén elbánhatnánk vele.
- Hogy jutottál a tekercsekhez?- kérdezte Diméda a haldokló nőtől.- Feltételezem Édriel nem magától felejtette el a legfontosabb szállítanivalóját.- ahogy a tűzvarázsló kimondta ezt a mondatot már szinte tudta is a választ.
- Feledékenység bájital.- hörögte a cselédlány.- Belekevertem az italába ma reggel.
 Ezt hallva Édriel kissé összehúzta a szemöldökét. Egész idáig szörnyű lelkiismeret furdalása volt ostobasága miatt, amiről most kiderült, hogy nem is tehet róla.
- Utoljára kérdezem- förmedt rá a haldoklóra Diméda.-, hol vannak a varázstárgyaink?
- Soha nem árulom el.- érkezett a halk, erőtlen válasz.- Soha.
- Hagyd meghalni.- mondta Diméda Édrielnek.- Megfogjuk találni, amit keresünk. A legerősebb detektor varázsigéimet fogom használni. És ezt a patkányt is előfogjuk keríteni valahogyan. Nem rejtőzhetett el túl sok helyre. Most már azt is tudjuk, hogy láthatatlan, nincs sok esélye.
- De...- kezdte volna Édriel.
- Semmi de. Gyere.
 Édriel szomorúan előrehajtotta fejé, mire hosszú fekete haja teljesen eltakarta arcát. Látszott, hogy nem tetszik neki, hogy hagynia kell valakit meghalni. Ennek ellenére engedelmeskedett.
- Gyere, kutassuk át a felsőbb szinteket. Hátha odarejtette a varázstárgyainkat. Itt nem érzek semmit.
 Diméda tudta, hogy akárhova mehetne sehol sem érezne semmit. A varázstárgyak ugyanis valószínűleg az akadémia nagymesterei által lettek ellátva álcázó mágiával, ami meggátolja észlelésüket. Kár, hogy erre ilyen későn kellett rájönnie. Megvárta, amíg Édriel felállt a cselédlány mellől, aki a levegőmágus éltető mágiája nélkül már másodpercek alatt belehalt sérüléseibe. Élettelenül hevert a szoba közepén. A varázslók megindultak kifelé, de mielőtt kiléptek volna a szobából Diméda még elhelyezett egy lehallgató bűbájt a szobába. Mellé igen erős rejtőmágiát is helyezett és reménykedett benne, hogy az antimágus nem lesz képes észlelni az ő apró bűbáját.
Elsétáltak egészen a folyosó végéig mikor a tűzvarázsló megragadta Édriel karját és várakozásra intette. Bejöttek a számításai. Édriel nem értette miről is van szó, de Diméda néhány mozdulattal intett neki, hogy csak hallgasson és kész. A vörös máguslány tökéletesen értett minden szót, ami a szobában elhangozott.

Az antimágus először egy rejtővarázsigét mormogott el, ezzel próbálva elfedni előlük az erőteljes mágia kisugárzását, amit használni készült. Ez sikerült is neki, hisz az azt követő lélekvisszahívás bűbájból egy leheletnyit sem tudott érzékelni Diméda. Ellentétben hallotta, ahogy ellenfelük elsuttogja a varázsszavakat, majd felteszi kérdéseit a szenvedő, eltávozni vágyó emberi léleknek.
- Hová rejtetted a mágikus tekercseket?- hallotta fejében az antimágus érdes hangját Diméda.
- Ááááááááááááááááh.- üvöltött fel fájdalmában a szellem. A lélekvisszahívás elméletileg szinte elviselhetetlen kínt rót a megidézettekre.- Hol vagyok? Hooooool?- sikított.
- Visszahívtalak. Gyerünk, válaszolj, annál hamarabb véget érnek a szenvedéseid.
- Váááááááááááh. Eressz, ereeeeeesz.
- Hol van a pokoltűz és a meteoreső varázstekercs és a többi ellopott mágikus tárgy?
- Neeeeem. Neeeeem.
- HOL VAN?- üvöltött rá az antimágus.
- Ááááh. Az alaksorban. Itt, itt van elrejtve. A nulla-nulla-hatos szobában van egy titkos lejárat, ami egy pincébe vezet. Ott, ott vannak elrejtve amikre vágysz. És most ereeeesz, eresssz.
- Nem! Még van kérdésem! Ki küldött titeket és hogyan szereztetek tudomást egy csak a nozduki mágusakadémiára tartozó titkos küldetésről?
- Remélem ezerszeresen többet fogsz szenvedni halálod után, mint amit most én szenvedek te féreg.
- Azt mondtam válaszolj!
- A norvui nagymesterek tudomást szereztek a nozdukiak ügyleteiről az azúriakkal. Norvu varázslóvárosa mindig is ellene volt Nozduk varázslóvárosának, így mivel az Azúr királyság Nozduk szövetségese a norvuiak érdeke, hogy minél nagyobb legyen a káosz és a bizonytalanság Azúriában. A küldetésről a norvuiak informáltak minket és ők kértek meg rá, hogy szerezzük meg a varázstekercseket.
- Milyen minket? Szóval többen is voltatok? Norvu áll az azúriai eltűnések mögött? Mire akartátok használni a tekercseket?
- Eleget válaszoltam már te patkány, eressz, eressz már eeeeeeel.
- Folytasd.- erőltette a dolgot az antimágus, annak ellenére is, hogy ereje már nagyon megfogyatkozóban volt és kétséges volt, hogy bírni fogja-e végig a vallatást erővel. Képességeinek és állóképességeinek a határait feszegette már. Egy lelket akár csak egy percig is az emberi világban tartni hatalmas megterhelést ró a varázslat végrehajtójára.- Folytasd!
- Ketten voltunk, a társamat épp a lépcső alján gyilkoltad meg. Áááááh. A többire én sem tudom a választ. Nem tudok többet elárulni neked.
Ennél a pontnál az antimágus végetvetett a varázslatnak.

 Amint véget ért a lélekvisszahívás Diméda és Édriel beléptek a szobába. Az antimágusnak ideje sem volt védekezni vagy egyáltalán reagálni. Édriel ráküldött egy igen egyszerű, de mégis hatásos kábító varázslatot, amitől a férfi- akit most láttak először és ugyanolyan ruhát hordott, mint társa, arcát ugyanúgy sállal takarva- tudatát vesztve összerogyott. Normális esetben esélytelen lett volna egy ilyen egyszerű varázslat, azonban most az ellenfelük kellőképpen kimerült és felkészületlen volt hozzá, hogy beváljon.
 A két varázslónő végre fellélegezhetett. Az igazi veszély elmúlt.
- Rakok rá egy kötöző varázslatot.- mondta Édriel.- Aztán szedjük össze a varázstárgyainkat.

- Remek ötlet. Aztán eltűnünk innen és keresünk egy biztonságos helyet, ahol kihallgathatjuk.
- Nem kellene visszatérnünk Nozdukba, hogy informáljuk a nagymestereket a történtekről?
- De. Ezt kellene tennünk.- mondta Diméda, míg mélyen elgondolkozva maga elé nézett.
- Honnan tudtad, hogy antimágus?- kérdezte Édriel, míg az eszméletlen férfi fölé hajolva levette annak sálját, a kabátját, kigombolta az ingét és megvizsgálta ellenfelük mellkasát, ahol ott éktelenkedett egy tetoválás, az antimágusok hírhedt jele, egy hosszú, ékköves varázslóbot, amin egy kígyó tekeredik felfelé.
- Nem voltam benne biztos, hogy az. De elsősorban a kivárásából és cselességéből következtettem. Az antimágusok szeretik kiismerni ellenfeleik képességeit és erejét. Általában orvul támadnak, hátból és igyekeznek végig láthatatlanok maradni. Nem igazi harcosok, csupán jól képzett, mágiához értő orvgyilkosok, akiket elsősorban varázslók likvidálására képeznek ki. Ennek itt azonban nem az volt az első számú feladata, hogy minket megöljön. Nem is próbálkozott meg vele. Csak a tekercseket akarta megszerezni. Az a másik szerencsétlen meg egyszerűen csak elterelés volt. Bár kétségtelen, hogy az is egy képzett orvgyilkos lehetett.
- Akkor azt hiszem van miről jelentést tennünk.
- Van, de még attól tartok várnunk kell vele.
- Mégis miért?- kíváncsiskodott Édriel.

- Csak elakarom előbb végezi az ügyet, amivel megbíztak.- hazudta Diméda.- Ha mindennel végeztünk, majd ráérünk jelentést tenni a nagymestereknek.
- De... Ennek semmi értelme. Hisz most is megtehetnénk. Ezekről a dolgokról tudnia kell Nozduk vezetőinek is.
- Tudod,- halkította el hangját Diméda- félek tőle, hogy ők már tudnak róla.

Állomásaink

Derültség jön. A derültség nyári.
Mi is összefűzünk jobb, bal kezet,
valakit kísérünk, s lombbal szegett,
boldog utakon fogunk sétálni.

Majd emlékezés, az pedig őszi.
Hol öröm járt: nagy, szabad, szertelen,
egy valaha meghittebb szegleten
fogunk hosszú csendben elidőzni.

Végül hideg jön. A hideg téli.
Gyakran egyedül leszünk, s jó teát
senki se hoz, ha láz diderget át,
s legyőzötten fogunk tovább élni.

Száműztük életünkből

Mi száműztük életünkből a félelmet. Anyánk félt, apánk gyötrődött, aggódott, a barátaink tépelődtek és idegesek voltak. Mi sem voltunk mások; és amikor a legbizonytalanabbak voltunk a zsigereinkben, akkor kerestünk valakit, akit kinevethettünk és bánthattunk. A szerelmeink féltek. Rettegtek a naptól, amelyen elhagyjuk őket, és végül eljött a nap, amelyen aztán elhagyottak lettünk általuk. Attól még a szerelmeink, s ha nem lenne a megszokásaikkal ellenkező, szívesen csókolgatnánk most is akár egyszerre az összeset, s mindegyiküket ugyanolyan falánkan. Félt a táborvezető is, amikor figyelmeztetett a meredély szélén:

• Vigyázz, hová lépsz, különben a szakadékba zuhansz!

• De uram, akkor fogok meghalni, amikor már nem lesz több dolgom e világban. Ha végeztem itt. Én nem tudom, mikor végzek, de a világ felfogja tetteim, és érzi az időt. Én nem tudhatom, mikor jön el ez a pillanat, de helyes időben lesz, helyesen történik, még ha az emberi értelem túlságosan földhözragadt is ahhoz, hogy logikát leljen mögötte. Lehet gyors halál, lassú halál, egyszerű kimúlás vagy szokatlan halálnem. Én hőzönghetek, amiért még nem vettem házat, nem alapítottam családot – ha a világegész szerint kész vagyok, akkor bizony kész vagyok, és a világegész okosabb nálam. Úgy lesz jól, ahogyan történni fog.

Egy ideig hallgattunk.

• Látja, uram, elhagytuk a szakadék peremét. Sértetlenül masíroztunk végig. Nem zuhanhattam le, mert ezt még el kellett mondanom magának.

Egyszer csak megszűnünk létezni. Addig mire való félni? Csak hátráltat, csak kicsinyít. Egyszer csak megszűnünk létezni, s ha nem hirtelen a halál, ha nem működik villámsebesen, ha jutunk még ahhoz, hogy elgondolkozzunk, bizonyára feltesszük a kérdést: „Mire való volt félni?” És: „Mit ért a szorongás?” Emlékezni fogunk, hogy féltünk szerelmet vallani, hogy tartottunk a felelet sikertelenségétől, a munkakeresés kudarcától, bármilyen késedelemtől, és egyáltalán: a holnaptól. Akkor majd belátjuk, hogy minden aggályoskodásunk dacára valahogy mégiscsak mentek a dolgok, sőt egészen jól mentek, hiszen éltünk, és talán jobban mentek volna, ha nem nyugtalankodunk annyit.

Ezek miatt mi sem tudnánk megérteni elmúló önmagunk utolsó pillanatainkban, barátom, azonban nekünk nem kell majd feltennünk a kérdéseket. De ne feledd: ketten voltunk, és mi is féltünk. Este volt. Te attól féltél éppen, elfogy a cigarettád, és másnap a gyárban nem lesz. Ám megsegítettelek. Én valamit írtam éppen, és féltem, hogy nem fogom aznap este befejezni és letisztázni. Féltem, hogy nem tudom jól leírni a gondolataimat. Erre azt mondtad, hát elkészülök vele holnap, és valakinek biztosan jelenteni fog valamit. Érteni fogják. Igazad volt. Ezt is második napja írom, de nem bánt. Miért is bántana? Nem tudom, megértik-e, amit mondani akarok vele, de bízom benne. És ez jó.

Féltünk, barátom, annak az estének kezdetén. Meg azelőtt is. Sírtunk mi is eleget, tévedtünk, csalódtunk elégszer, egymáshoz se voltunk mindig kegyesek. Voltak ügyesen palástolt, voltak eklatáns rettegéseink.

Aznap este a város határában álltunk, ahol szántóföldek terültek el, a Hold világított s csillagok hunyorogtak fejünk felett, ott beszéltünk egymással akkori félelmeinkről, s onnan sétáltunk be később az utcák labirintusába. Kisvártatva sorház elé értünk. Egy-egy családnak otthont adó, szorosan összeépült, háromszög-homlokzatú, tetőtérrel ellátott házak voltak kiálló szelemenfával. Nyár vége volt, a legtöbb ablak résnyire nyitva, hiszen az ilyen esték langyos levegője szívesen látott vendég a szobákban. Mindenünnen hangok szűrődtek ki, s mi figyelni kezdtünk. Az egyik ablak mögül nevetés, a másik mögül veszekedés hangjai, a harmadik mögül a zuhany zaja, a negyedik mögül csecsemő oázott… S így, kívülről hallgatva az Embert, rádöbbentünk – és mosolyogni kezdtünk –, hogy mi nem bukunk el, nem hibázunk, nem zuhanunk alá a piedesztálról a kárhozottak vermeibe senkinek a szemében sem – nem zuhanunk, mint ’93-ban Mogadishuban a Black Hawk, nem ártunk, nem veszítünk, és nem rontunk, hanem mi mind, mi mind csak élünk…

Aztán annyira következetlenül, megmagyarázhatatlan módon, de eszünkbe jutott, hogy télen a forró tea felett szoktuk melengetni a zimankóban elgémberedett ujjainkat, s októberben sült gesztenyét majszolunk, ha valamelyes jómódnak örvendhetünk, s átéreztük e hangulatokat – és ez jó volt. Ekkor száműztük. Az este kezdetén még féltünk, erről ne feledkezz el, barátom, de ekkor száműztük életünkből a félelmet.

Sorokmajor, 2012. szept. 3-4.

Hozzád simul a hajnal remegése s te magad köré csavarod
Szépen alszol s én figyellek lélegzésed hallgatom
Ez vagyok én csak figyelek és a hajnallal köréd fonódom

Halkan lélegzel s nyugodtan én nyughatatlan kutatom arcod
Megrezdül egy apró ránc s feledi táncod
Ez vagyok én csak figyellek és bárgyú táncra fakadok

Ez vagyok én

Egy szerda reggel

Amint a nap kis sugárkoszorút font ablakára, bágyadtan tekintett fel nehéz szemhéja alól. Az álmok még körös- körül táncoltak, csalogatták, csábították, hívták volna újra lebbenő dunnák és pehelypárnák közébe játszadozni. Kezei nehezek voltak, akár ha ólomkatonák állomásoztak volna hajlataiban, mielőtt újra menetbe kezdenek. Lassú esetlen mozdulattal nyakáig húzta a takarót emígy valóban hosszú lábait egészen a bokájáig felfedte. Hiába is próbálkozott semmilyen megoldást sem talált, ezzel igen nagy bosszúságot okozva a még igencsak- s amúgy jobbára - lassan döccenő esze járásának. A nap sugarai lassanként arcára siklottak először csak állát, száját, majd újbóli mérgelődésre adva okot szemét is égetni kezdték. Olyan erősen hunyorított, hogy szemrése egészen eltűnt bozontos szemöldöke alatt. Lassan megnyugodott. Már éppen újra álomba szenderült volna, amikor is az éjjeli szekrényen lévő vekker harsány csörömpölésbe kezdett.

2012.06.11.

Szorvána és Heléna
A hatalomszerzés

  A következő történet arról fog beszámolni, hogyan jutott hatalomhoz Heléna Fenel Imériában és hogyan kezdte meg kiépíteni uralmát Szorvána Fenel a Birodalomban.

  Egy ködös novemberi éjszakán a Birodalom egy eldugott kis szegletében- Imériában- született egy ikerpár. Mindketten lányok voltak. Szüleiktől a Szorvána Fenel és a Heléna Fenel nevet kapták. Heléna volt a fiatalabb, olyan egy perccel. A lányok annak ellenére, hogy ikrek voltak nagyon különböztek egymástól személyiségileg. Helénának szőke haja volt és nagyon segítőkész, társaságkedvelő, kedves természete. Szorvána pont az ellentéte volt. Neki fekete haja volt és visszahúzódó természettel rendelkezett, nem törődött a világgal, sem benne az emberekkel. Mogorva volt és csendes, azonban remekül tudta maga mellé csábítani az embereket- kiváltképpen a férfiakat- , ha érdeke úgy kívánta.
  Szorvána így- természetéből kifolyólag- eléggé háttérbe szorult testvére mellett mind a család, mind a különféle társadalmi kapcsolatok- mint az iskola, vagy a barátok- tekintetében. Szorvána viszont nem is bánta ezt. Az emberek nem értették meg, még saját szülei sem. Ők azt akarták, hogy legyen olyan mint Heléna, vagy legalább próbálkozzon meg vele. Ez azonban lehetetlen volt Szorvána számára.
  Heléna mindig a valósághoz, az élet biztosította élvezetes és szép dolgokhoz vonzódott. Szerette az állatokat és szabadidejében sűrűn járt el segíteni különféle szervezeteknek, hogy segítsen a szegényeken, a nyomorékokon, a sebesülteken és úgy általában a rászorulókon. Éjszakánként gyakran eljárt szórakozni és igen népszerű volt a férfik körében. Sokan őt tartották a legszebb nőnek a Birodalom ezen szegletében. Szorvána ezzel szemben igyekezett mereven elutasítani a valóságot és mindenfajta gyenge érzelmet- mint együttérzés vagy szeretet- megvetett. Saját magát helyezte a világ elé és igyekezett egy saját maga által kreált fantázia világba menekülni. Lenézte testvérét, aki szerinte ostobán túl sokat áldozott a mihaszna emberek életének jobbátételére. Szorvána nem volt kevésbé szebb, mint testvére, azonban ő mindent megtett, hogy ne keressék az emberek a társaságát. Ezzel természetesen nagy sikerrel járt és egy idő után, még kiemelkedő szépsége ellenére is, úgy élt az emberek között, mintha csak levegő lett volna. Fojtogató, fagyos levegő.
  Mikor Szorvána betöltötte huszadik életévét elhagyta otthonát. Senki nem tudta, hogy hová szökött, hogy mi lehet vele, vagy hogy mit szándékozik csinálni. Az igazság az volt, hogy senkit nem is érdekelt igazán, még saját apját és anyját sem. Mindenki örült neki, hogy Szorvána, a természet egy nagy hibájának tartott teremtménye végre eltűnt mérgező személyiségével együtt.
  Szorvána a Birodalom egyik legelhagyatottabb területére szökött, a varázslók és szörnyek földjére, amit a Haragvóságnak neveztek. Ezen a területen a Birodalom nem volt hajlandó fenntartani a rendet. Valójában nem is lett volna képes rá, így a terület a hataloméhes varázslók és mágusközösségek harcterévé vált, akikkel semmilyen hadsereg nem húzott volna szívesen ujjat. A mágusok itt rendezték be lakhelyeiket, vették körbe magukat az őket kiszolgáló és védelmüket megszervező tanítványaikkal, akik többnyire náluk gyengébb varázslók voltak. Itt tesztelték frissen megalkotott varázslataikat, míg mindent megtettek annak érdekében, hogy kiirtsák az érdekeikkel szemben elhelyezkedő többi varázslót és mágusközösséget. Úgy általában az itt élő mágusoknak egyetlen egy nagy célja volt, mégpedig, hogy minél nagyobb hatalomra tegyenek szert és istenné válhassanak. Ha nem is abszolút értelemben véve istenné, de a halandó világ tekintetében majdnem mindenhatóvá. A mágusok főképp azért a Haragvóságban telepedtek meg- ami egyébként az ő állandó harcaik és pusztításaik nyomán nyerte el a jelenlegi nevét- , mivel rengeteg az ősi korokból származó mágikus tárgy és hely volt megtalálható a területen. Egy-egy ilyen tárgy- például egy kard, vagy egy nyaklánc- gyakran hatalmas előnyt biztosította tulajdonosa számára külöféle tulajdonságaikból kifolyólag.
  Itt Szorvánának hamar felismerték fogékonyságát és tehetségét a mágiahasználat, a természet és a világ felépítésének, működésének terén, így sikerült az egyik legnagyobb befolyással rendelkező

varázslócsoportosuláshoz csatlakoznia. Új közegében, a varázslók között Szorvána már nem volt annyira visszahúzódó, mint szülőföldjén Imériában. Könnyedén maga köré csavarta a mágiahasználókat, férfiakat és nőket egyaránt. Azonban ez nem jelentette, hogy jobban kedvelte volna őket, mint bárki mást. Ugyanúgy megvetett mindenkit maga körül, mint eddig, azonban természete kígyószerűbbé vált, így ügyesen palástolta természetével mély gyűlöletét és megvetését.
 Szépségével, éles elméjével és hazugságaival, állkedvességével hamar megnyerte magának a közösség fiatal vezetőjét, Szeptuszt Hiraldot, aki messze a legnagyobb mágikus tudással és hatalommal rendelkezett a többiek között. Szorvána a varázsló szeretője lett és minden megtett, hogy minél több tudást és mágikus tárgyat tudjon megszerezni tőle.
  Egy idő után- bár ezt senki nem tudta- Szorvána már messze a legmagasabb szinten állt a mágiahasználat terén a közösségben. Maga talált ki új varázsigéket és különféle bájitalokat. Megnövekedett hatalma ellenére nem fordult szembe a mágustársasággal, mivel úgy számította, hogy azok még a hasznára lehetnek a jövőben. Titkon folytatta kutatásait a nekromancia- halottidézés, halál mágia- és a démonológia- démonidézés, szörnyidézés, más világokból származó mágikus esszencia által végrehajtott varázslatok- terén.
  Kutatásai során végül rájött, hogy a mágusok által úgy vágyott istenné válás elérhetetlen azon keretek között, amelyet a Haragvóság területe és mágikus kisugárzása nyújtani tudott számukra. Ekkor elhatározta, hogy elhagyja a mágusközösséget, amelynek addigra már több vetélytársa is akadt a környéken, akikkel folyamatos, véres háborúban álltak. Ezekben a harcokban Szorvána soha nem vett részt, ugyanis nem akarta, hogy olyan helyzetbe kényszerüljön, hogy fel kelljen fednie valódi képességeit. Mindazonáltal fejébe vette, hogy megszerzi magának Haragvóság teljes területét, így mielőtt elhagyta volna a régiót, még titkon meggyilkolta Szeptuszt. Szeptusz testét aztán feltámasztotta és azon keresztül parancsolt a többi varázslónak a közösségben. Így miután elhagyta a mágusokat továbbra is figyelemmel tudta kísérni az eseményeket- hiszen látott a halott Szeptusz szemével és beszédre is tudta kényszeríteni- , sőt már irányítani is tudott egy egész mágusszervezetet. Szorvána útját szülőhelye felé vette, hogy megszerezze magának a terület irányítóját, az egyik császárválasztó kormányzót.

  Helénát nem igazán érintette meg zárkózott és magánakvaló nővére eltűnése. Soha nem álltak közel egymáshoz. Igaz, Szorvána soha nem állt közel senkihez. Heléna hát hamar megfeledkezett eltűnt nővéréről és vidáman folytatta tovább megszokott életét.
  Heléna egy régi szenvedélye volt a színjátszás. Imádta a színpadot és a közönséget. A közönség is imádta őt, nem csak kiemelkedő szépsége és életkedve miatt, hanem azért is, mert Heléna színpadra termett. Kitűnő színésznő vált belőle és minden héten legalább négy-öt fellépése volt Iméria különféle területein, sőt több alkalommal a Birodalom leghíresebb színházaiban is fellépett, játékával szórakoztatta a főurakat és többször magát a császárt is. Híres színésznővé vált.
  Egy alkalommal, mikor a kormányzói színházban lépett fel Imériában, a kormányzó fia, aki nem volt nagy színházlátogató, ellátogatott egy előadására.A férfit Hárszunk Tareknek hívták és hamar beleszeretett a bájos Helénába. Az előadás után meglátogatta a lányt az öltözőjében, gratulált az előadásához és elhívta egy udvari bálba. Helénának tetszett a férfi, aki bár fiatalabb volt nála, de nagy hatalommal rendelkezett, mint a kormányzó utódja, így elfogadta az udvarlást és örömmel vette Harszun bókjait, udvarlását. Céljául tűzte ki, hogy rávegye Iméria kormányzójának örökösét, hogy kérje meg a kezét. Hatalmas dolog lett volna, egy középsorból származó lánynak ez, még akkor is, ha fiatal kora ellenére már sok mindent el sikerült érnie az életben. Hát szándékosan incselkedett, csábította és játszott a férfival, míg el nem érkezettnek látta az időt, hogy közölje vele kívánságát. Heléna számításai beváltak, Harszun azonnal kötélnek állt. Apja ellenkezése ellenére Harszun néhány héten belül feleségül is vette Helénát.
  Heléna a fővárosba- Hrumpsba- költözött egyenesen a kormányzói udvarba. Hamar beletanult az udvari életbe. Idővel mindent megtanult úgy csinálni, ahogy a nemeseknek szokás, még gondolkodni is megtanult a nemesek módján. Elbűvölő személyisége segítségével még azok is gyorsan megkedvelték az udvartartásban, akik kezdetben irigyelték szépségét vagy kifogásolták alacsony származását. Még maga a fejedelem is kibékült a lánnyal, mindazok ellenére, hogy egy nemesi sorból származó nőt szánt fiának. Helénának mindene megvolt, amit csak megkívánt a világon. Olyan gazdagságban élhetett, mint azelőtt soha.
  Gyorsan elterjedt a hír nem csak a tartományban, de az egész Birodalomban, hogy egy egyszerű színésznő hercegnői rangra emelkedett. Heléna így már nem csak szépségével és színészi képességeivel vált híressé és látványossággá, hanem egyedülállóként megszerzett pozíciója révén is.
 A lány gazdagsága ellenére sem vesztette el eredeti énjét. Továbbra is örömmel sietett a rászorulók megsegítésére és a kormányzói kassza révén igen nagyvonalú pénzadományokkal látott el több társadalmilag hasznos munkát végző szervezetet. Gyakran járt a nép között és személyesen vett részt a szegények megsegítésében. A nép szerette. Kész legendává nőtte ki magát a köreikben.
 Aztán olyasmi történt, amire Heléna egyáltalán nem számított. Férje, a herceg, elkezdett más nők után érdeklődni. Ezen meglepődött és nagyon rosszul esett neki, hisz akiknek eddig elcsavarta a fejét, azok utána nem nagyon keresték hosszan más nők társaságát. Mindig ő szabadult meg a férfiaktól, akiket általában csak egy darabig tartott magához közel, amíg örömét lelte a társaságukban és kiélhette rajtuk szenvedélyeit. Kezdetben úgy gondolta, hogy nem kell aggódnia férje flörtölései és ritka eltűnései miatt, azt hitte, hogy teljesen az ellenőrzése alatt tartja a férfit. Azonban kiderült, hogy tévedett. Pletykák kezdtek terjedni a kormányzói udvarban, hogy a herceg megcsalja Helénát több udvarhölggyel is. A pletykákról pedig hamar kiderült, hogy igazak. Helénán hatalmas gyűlölet és féltékenység lett úrrá mind az udvarhölgyek, mind Harszun iránt is. Egyre hidegebbé és visszahúzódóbbá vált a kormányzói udvarban, míg egyre több időt kezdett el tölteni a nép köreiben.
Ahogy telt az idő új pletykák kaptak szárnyra, miszerint a herceg el akar válni feleségétől. Helénának rosszul esett, hogy ezt is először a pletykákból kellett megtudnia és nem személyesen a hercegtől. Viszont Heléna ekkor már nem igazán törődött az üggyel, férje elhanyagolta és alig váltottak néhány mondatnál többet naponta. Látszott a herceg viselkedéséből, hogy legszívesebben megszabadulna a lánytól. Heléna nemtörődömsége azonban nem azt jelentette, hogy gyűlölete akár egy kicsit is apadt volna férje iránt. Szép lassan az egész kormányzói udvart is meggyűlölte. Bosszút akart állni megaláztatásáért, amelyet a hűtlen herceg miatt kellett elszenvednie.
 Egy hideg novemberi délutánon aztán, mikor éppen szokásos körútját tartotta szolgálóival a fővárosban, egy nyomorék botorkált hozzá, akinek hiányzott a jobb karja. Heléna megszánta és pénzt akart adni neki, ám ezt a nyomorék visszautasította. Helyette arra kérte Helénát, hogy jöjjön vele, mert egy távoli földről érkezett idegennek fontos beszélnivalója lenne a hercegnővel.

  Ez az idegen Szorvána volt. Helénát meglepte rég nem látott testvére látványa. Mindketten sokat változtak az elmúlt évek folyamán. Igaz, elsősorban nem kinézetre, hiszen vonzó, nőies alakjuk, kék szemük, csinos arcuk ugyanaz maradt. Szorvána még hataloméhesebb, önzőbb és aljasabb lett, míg Helénában olthatatlan gyűlölet halmozódott fel. Az egymástól mindig is távol álló testvérpár Heléna haragjában és utálatában végre egymásra talált. Szorvána már tudott mindent testvére helyzetéről és érzéseiről, az egyiket a városi szóbeszédek alapján, a másikat kiváló emberismerete, érzékei és mágikus képességei segítségével. Némi szépítgetés és hazudozás keretében Szorvána elmesélte Helénának mivel is és hogyan töltötte el az elmúlt öt évet. Heléna is elmondta az elmúlt évek pontos történetét testvérének. Órákig beszélgettek és talán életükben először akkor tűntek igazi testvéreknek.
  Szorvána célja az volt, hogy meglovagolja Heléna érzelmeit, az égető gyűlöletét és bosszúvágyát, hogy azokat az önös érdekeibe tudja felhasználni. Nem volt nehéz dolga. Üzletet ajánlott Helénának, hogy ő eltudja intézni, hogy a herceg megbűnhődjön tetteiért, úgy hogy közben Heléna ne veszítse el pozícióját és vele gazdagságát. Cserébe csak annyit kell tegyen Heléna, hogy engedelmeskedik testvérének a jövőben. Heléna elfogadta az ajánlatot és ezzel megpecsételte a herceg és a kormányzó sorsát.
  A kormányzót, Shalug Tarekot, Szorvána megmérgezte. Könnyedén megtehette, hiszen tucatnyi olyan mérget ismert, amelyet még hallomásból sem ismertek Imériában. A méreg nem ölt egyből, csak két hét múlva fejtette ki hatását, így az ételkóstoló sem jelentett gondot. A kormányzó után annak fia következett, akit ugyanezzel a módszerrel tett félre az útból. A herceg azonban nem hallhatott meg. Legalábbis teljesen nem.
  Szorvána, ahogy irányította Szeptuszt is- mármint annak a testét- most ugyanúgy átvette a hatalmat Harszun teste felett is. Harszunt pedig néhány nappal apja és önön halála után kormányzóvá koronázták. Ezzel Szorvána és Heléna kezébe került az egész Iméria tartomány irányítása. A dolgok viszont nem mentek olyan egyszerűen. Szorvánát nagyon leterhelte, hogy egyszerre háromfelé kell, hogy bontsa tudatát, hisz már két élőholtban kellett, hogy jelen legyen állandó jelleggel. Ezért segítségért fordult húgához, akit megkért, hogy tanulja ki a nekromanciát addig a szintig, hogy tudjon irányítani és megszállni teljes egészében egy élőholtat. Heléna némi ódzkodás után végül elvállalta a feladatot. Engedelmeskedni kellett nővérének.
  Évek teltek el míg Heléna elég magas szintre jutott a mágiában, hogy képes legyen ellátni a nővére által rábízott feladatokat. Azonban sikerült neki, így mikor Szorvánának el kellett hagynia Imériát, Heléna már könnyedén tudta kezelni férje holttestét.

  Így jutott hatalomra Heléna Iméria tartományban és így kezdte el kiépíteni fojtogató hálóját a cselszövő Szorvána.

Jajongás

Jaj, megszűnt a földnek szíve
dobogni, s most mozdulatlan
árnyak alatt csöndes rímre
nyitom gyászolón az ajkam.

Jaj, anyám, végy anyaölbe,
jó anyám, eltékozoltam
minden pénzünk, s máma gyönge
húst sincs ennem a nyomorban.

Jaj, szerelmem, először én
nem adhattam kezem neked,
s túl jártál már erőm körén,
mikor keresni kezdtelek.

Jaj, a fák már szórják elém
búslakodón a halk lombot,
s vad hegység feltépett fején
bóklászunk, szegény bolondok.

                                                A lány, kié viszonzatlan

Ott voltam vele – higgyetek nekem! Nem testi valómban kísértem drága lépteit, de vigyáztam minden istennői mozdulatát: odaálmodtam az ébrenlét egy furcsa, titokzatos pillanatában hozzá, s tudtam, kötelességem látni… nekem kell féltő és csodáló tekintettel illetnem őt.

Mikor szívében halál jár. Mikor amiből jövőnek, életnek kellene sarjadnia, de legalább egy boldog évnek, a szerelem viszonzatlan, eldobva hever kietlen, terméketlen földsiváron. Mikor a rózsát letapossák. Mikor hiába nyílnak a virágok. Mikor ami által kettő gyarapodna, ugyanaz egymagában pusztulást támaszt benne, a lányban uralkodó parancsolattá lesz: „Enyéssz, emésztődj!” Mikor dühös és meghitt könnyre fakasztó szépen és beteljesületlenül imbolyog, aki szeret.

Ott voltam, s láttam őt, de ő nem látott engem. Egy könyvet lapoztam fel szobámban az íróasztalnál, amikor egy távoli vidéken az alacsony kőfal tetejére lépett. Mezítláb volt, s fehér szoknyaruháját néha meglegyezte a szél. A határokban erdők álltak őrt: mindkét oldalon rengeteg zárta a tájat.

Csend volt, ember nélküli csend, csak ő mozdult a tájékon közülünk, akiket megöl a Szépség. Lábujjhegyen járt, lassan, andalogva szedegette a kőfal hegyiben könnyű lépteit, s meleg-szagú volt a bőre. Madárdalt és szirmot nyitogató napfény esett az elhagyatott térségre. Így imbolygott az öreg kővonalon, végigment a falkaréjon, mint a Hold az éji égen. Járása libegés volt, nőké, lányoké, kiket a férfiszem törékenynek és könnyűnek lát általában, hát még ő fehér pongyolájában, meztelen vállával s lábával milyen tündéri súlytalan volt!

Lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, légies volt és gyönyörű, illatos hajába, tiszta lepleibe kapkodott a fuvallat, fájt kicsi szíve, a kiontott jótékony fény elevenítőleg csorgott mindenhová; lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, megszakadt a szíve, és lent, a földön, pompás virágok nyíltak körben.

                                                      Gyermekélet

 Kilépek a bölcsőből, s leülök a földre. Egy darabig játszom a világgal, de aztán anyám, ki ismeretlen, felvesz, és az etetőszékbe tesz. Nincs választásom, számba adják az ételt, és ha az undor elfog, s öklendezve köpködöm ki a pépet, csak még jobban tunkolják belém.
 Aztán barátok jönnek, szépek, kövérek és zöldek, kik megértenek és hazudnak. Utána tudósok szava éri gyermekfülem, mi fel nem fog ily magasröptű tanokat.
 Végül prófétára lelek, de mire szavát megérteném, eljön az est, és engem hideg bölcsőbe fektetnek, hol egyedül alszom el a többi mellett.