Az öregember

 Ezzel leült elénk, s szemét a szerény társaságunkra szegezte. Nem mondom, kicsit féltünk tőle, de zord külseje még a legbátrabb kisfiút is megrémisztette volna. Talán jobb lenne nem említeni egyetlen részletet sem, mely ehhez a furcsa archoz tartozik, de hát kérem, ki az, aki el tudná felejteni ezt az arcot? Bennem is frissen él még a kép a hatalmas kampós orról, melynek hegyén ocsmány bibircsók trónolt, nem beszélve a szőrszálak sűrű fekete erdejéről, mely eme elvadult nyílását borította az emberi testnek. Homloka olyan ráncos volt, hogy göröngyeit és mélyedéseit még a legrosszabb magyar utak is csak irigykedve lesték. Valószínű, hogy arcának többi része is hasonló állapotban volt, de szerencsére, erre nem derülhetett fény, hiszen a sűrű ősz szőrzet, azaz a kosos szakáll és az ételdarabokkal büszkélkedő bajusz keveréke megakadályozta a pontos rálátást. Igen, ez még csak a kezdet, hiszen aki ismerte, az tudta, hogy az igazi „szépség” valójában a szájában rejlik. Annak a helyén, amit valaha fogsornak neveztek, most csak néhány fekete csonk jelezte, hogy ez az ember réges-rég még meg tudott rágni egy érett almát, sőt, ahogy a legendák zengik, ketté tudott harapni egy pakli kártyát. Az idő vasfoga sajnos kifogott az ő fogain is, így hát azok az évek alatt kihullottak, a hajával együtt, melyre egykoron oly büszke volt.

 Ott ültünk vele szemben, és csak meredtünk az öregre. Nem tudtuk mennyi idős lehet, olyan hatvan-hetven körülire tippeltük, bár köztudott, hogy az életkort, a hozzá hasonló vén piásoknál nem lehet pontosan tudni. Tíz év ide vagy oda egyáltalán nem számít. Letette fröccsel töltött poharát és cigarettára gyújtott. Lassan leszívta a töltött cigaretta tömény füstjét, s mikor már egész tüdeje megtelt, komótosan ránk lehelte az ezer méreggel teli gomolygó elegyet.

- Meséljen valamit Béla bácsi. – szólt egyikünk.

- Mit meséljek? – hangja érces volt, mintha hangszálai helyett erős smirgli reszelte volna a kis előszoba állott levegőjét.

- Mesélje el mi történt a fogaival. – kérte a mellettem ülő.

- Ezerszer hallottátok már ezt az unalmas történetet. Minek mondjam el? – tudtuk, hogy ilyenkor csak kéreti magát. Még egy kis unszolás és belekezd a mindannyiunk által ismert storyba.

- Mesélje el Béla bácsi. – kérték egyszerre többen is.

- Hát tudjátok srácok, ez még nagyon régen történt, talán még a harmincas években, amikor kint dolgoztam Amerikába… - kezdett bele a történetbe.

 Tudtuk, hogy az egészet kitalálta és soha nem volt Amerikában, de ez nem zavart minket. Kedveltük az öreget és szerettük a történeteit, még akkor is, ha egy szó sem volt igaz belőlük. Ilyenkor senkinek sem tűnt fel kampós orra, zsíros, koszos bajusza és csúnya fogsora. Csak a történetre figyeltünk és arra, amit az öreg mond. Csak az öregre figyeltünk, hisz valójában nagyon szerettük…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.