Száműztük életünkből

Mi száműztük életünkből a félelmet. Anyánk félt, apánk gyötrődött, aggódott, a barátaink tépelődtek és idegesek voltak. Mi sem voltunk mások; és amikor a legbizonytalanabbak voltunk a zsigereinkben, akkor kerestünk valakit, akit kinevethettünk és bánthattunk. A szerelmeink féltek. Rettegtek a naptól, amelyen elhagyjuk őket, és végül eljött a nap, amelyen aztán elhagyottak lettünk általuk. Attól még a szerelmeink, s ha nem lenne a megszokásaikkal ellenkező, szívesen csókolgatnánk most is akár egyszerre az összeset, s mindegyiküket ugyanolyan falánkan. Félt a táborvezető is, amikor figyelmeztetett a meredély szélén:

• Vigyázz, hová lépsz, különben a szakadékba zuhansz!

• De uram, akkor fogok meghalni, amikor már nem lesz több dolgom e világban. Ha végeztem itt. Én nem tudom, mikor végzek, de a világ felfogja tetteim, és érzi az időt. Én nem tudhatom, mikor jön el ez a pillanat, de helyes időben lesz, helyesen történik, még ha az emberi értelem túlságosan földhözragadt is ahhoz, hogy logikát leljen mögötte. Lehet gyors halál, lassú halál, egyszerű kimúlás vagy szokatlan halálnem. Én hőzönghetek, amiért még nem vettem házat, nem alapítottam családot – ha a világegész szerint kész vagyok, akkor bizony kész vagyok, és a világegész okosabb nálam. Úgy lesz jól, ahogyan történni fog.

Egy ideig hallgattunk.

• Látja, uram, elhagytuk a szakadék peremét. Sértetlenül masíroztunk végig. Nem zuhanhattam le, mert ezt még el kellett mondanom magának.

Egyszer csak megszűnünk létezni. Addig mire való félni? Csak hátráltat, csak kicsinyít. Egyszer csak megszűnünk létezni, s ha nem hirtelen a halál, ha nem működik villámsebesen, ha jutunk még ahhoz, hogy elgondolkozzunk, bizonyára feltesszük a kérdést: „Mire való volt félni?” És: „Mit ért a szorongás?” Emlékezni fogunk, hogy féltünk szerelmet vallani, hogy tartottunk a felelet sikertelenségétől, a munkakeresés kudarcától, bármilyen késedelemtől, és egyáltalán: a holnaptól. Akkor majd belátjuk, hogy minden aggályoskodásunk dacára valahogy mégiscsak mentek a dolgok, sőt egészen jól mentek, hiszen éltünk, és talán jobban mentek volna, ha nem nyugtalankodunk annyit.

Ezek miatt mi sem tudnánk megérteni elmúló önmagunk utolsó pillanatainkban, barátom, azonban nekünk nem kell majd feltennünk a kérdéseket. De ne feledd: ketten voltunk, és mi is féltünk. Este volt. Te attól féltél éppen, elfogy a cigarettád, és másnap a gyárban nem lesz. Ám megsegítettelek. Én valamit írtam éppen, és féltem, hogy nem fogom aznap este befejezni és letisztázni. Féltem, hogy nem tudom jól leírni a gondolataimat. Erre azt mondtad, hát elkészülök vele holnap, és valakinek biztosan jelenteni fog valamit. Érteni fogják. Igazad volt. Ezt is második napja írom, de nem bánt. Miért is bántana? Nem tudom, megértik-e, amit mondani akarok vele, de bízom benne. És ez jó.

Féltünk, barátom, annak az estének kezdetén. Meg azelőtt is. Sírtunk mi is eleget, tévedtünk, csalódtunk elégszer, egymáshoz se voltunk mindig kegyesek. Voltak ügyesen palástolt, voltak eklatáns rettegéseink.

Aznap este a város határában álltunk, ahol szántóföldek terültek el, a Hold világított s csillagok hunyorogtak fejünk felett, ott beszéltünk egymással akkori félelmeinkről, s onnan sétáltunk be később az utcák labirintusába. Kisvártatva sorház elé értünk. Egy-egy családnak otthont adó, szorosan összeépült, háromszög-homlokzatú, tetőtérrel ellátott házak voltak kiálló szelemenfával. Nyár vége volt, a legtöbb ablak résnyire nyitva, hiszen az ilyen esték langyos levegője szívesen látott vendég a szobákban. Mindenünnen hangok szűrődtek ki, s mi figyelni kezdtünk. Az egyik ablak mögül nevetés, a másik mögül veszekedés hangjai, a harmadik mögül a zuhany zaja, a negyedik mögül csecsemő oázott… S így, kívülről hallgatva az Embert, rádöbbentünk – és mosolyogni kezdtünk –, hogy mi nem bukunk el, nem hibázunk, nem zuhanunk alá a piedesztálról a kárhozottak vermeibe senkinek a szemében sem – nem zuhanunk, mint ’93-ban Mogadishuban a Black Hawk, nem ártunk, nem veszítünk, és nem rontunk, hanem mi mind, mi mind csak élünk…

Aztán annyira következetlenül, megmagyarázhatatlan módon, de eszünkbe jutott, hogy télen a forró tea felett szoktuk melengetni a zimankóban elgémberedett ujjainkat, s októberben sült gesztenyét majszolunk, ha valamelyes jómódnak örvendhetünk, s átéreztük e hangulatokat – és ez jó volt. Ekkor száműztük. Az este kezdetén még féltünk, erről ne feledkezz el, barátom, de ekkor száműztük életünkből a félelmet.

Sorokmajor, 2012. szept. 3-4.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.