Az utazó

  A hárpiák igen undok és gonosz teremtmények. Legalábbis a legtöbb emberi nemzet, amely összetalálkozott már legalább egyszer ezekkel a szárnyas fenevadakkal, mind meg van győződve eme állítás helyességéről. Tollas szárnyakkal rendelkeznek és karmos, vastag lábakkal, így hasonlatosak a madarakhoz. Ez a madár rész alkotja testfelépítésük felét nagyjából, a másik felét pedig az emberi rész teszi ki. Testmagasságuk azonos az emberi testmagassággal, van két karjuk is, melyek némileg hasonlóan lábaikhoz, éles karmokban végződnek, azonban itt megtalálható a teljesen kialakult kézfej és az ujjak is, mely képessé teszi őket eszközök használatára. Hozzáteszem, ezek az "eszközök" főképp valamilyen fegyvernemben szoktak kimerülni. Fejszerkezetük is olyan, mint az emberé, igaz sűrűn eltakarják az arcukat valamilyen maszkkal vagy sisakkal, hogy ijesztőbbnek tűnjenek. Legjelentősebb elterjedési területük a Szurdok-hegységben található, ahol több száz kolóniájuk is él távol mindentől. Ez a távol persze relatív fogalom, hisz a Szurdok-hegység meredek hágóin áthaladó kereskedők rendszerint nem érzik ezt a távolt, elég távolnak. A hárpiák kedvelt sportja ugyanis a hegységen átkelő emberek kirablása és feldarabolása, esetenként elfogyasztása is. Igaz, akkor már igen ínséges időket élnek a szárnyas szörnyetegek.
  Bár eme teremtményeknek már a puszta léte is lenyűgöző lehet a velük közvetlenül nem találkozók számára, azonban van egy másik igazán különös része is a hárpia létnek. Ez pedig a szociális berendezkedésük. A szárnyas fenevadaknál ugyanis, majd minden egyéb fajjal ellentétben, a nőstények a domináns egyedek. Pedig, hogy hozzá vannak szokva, a férfiak más fajoknál, hogy ők mennek harcolni, meg dolgozni, meg fontos dolgokat csinálni, míg az asszony maradjon csak hátra és gondozza a gyerekeket, lássa el a ház körüli teendőket, aztán ha a férfi hazaesik,- esetenként a kocsmából, mert azért némi szórakozás kijár a nagy napi megterhelések után- akkor friss, meleg étel várja otthon. Nos a hárpiáknál, talán a kocsmázás rész kimaradhat, mert nem igazán rajonganak az alkoholért, egyetlen kivételt képez talán a Szurdok-hegységtől északra élő merolangiak által fogyasztott gyümölcspálinkák. Azt szeretik, de épp ezért nem is nagyon szállítják keresztül a területeik közelében a kereskedők. Szóval a hárpiáknál a nőstények harcolnak, vadásznak, rabolnak, erőszakoskodnak, verik a férfiakat, ha olyan van akkor épp egymást és nem mellékesen szülik halomra a sok kis szárnyas pulyát, ha úgy hozza a helyzet. Egyébként igen meglepő, de a hárpiák monogámok. Tehát a nőstény kiválasztja a neki tetsző hím egyedet és amennyiben egy másik nőstény is szemet vetett a hímre, akkor megküzd a két nő és a nyertes viheti a hímet. Természetesen a férfinak semmi beleszólása nincs a dologba, de ha mégis lenne, akkor általában némi szóbeli győzködés után az igen forró vérmérsékletű hárpialányok egy-két jólirányzott pofonnal oldják meg párjuk problémáját. Egyébként a hárpia nők is csak nők, úgyhogy ha egyikük párja véletlen egy másik nőnél keresne könnyítést nemi vágyaira míg a nőstény távol van, akkor általában csak másodsorban veszik elő a férfiakat, mert először a másik "hülye ribanc" gátlástalansága kerül az előtérbe. Számos véres összetűzés alakult már ki ilyen esetekből.
  A hárpia férfiak átlagos napi teendői, míg párjaik harcoskodnak, rendszerint a kölykök neveléséből és a gigantikus méretű fészek- melyet a legtöbb esetben egy magas és vastag fára építenek vagy barlangba- rendben tartásából áll. Ezenkívül még ők oldják meg a gyümölcsszedést, esetenként a halászást vagy éppen a drága feleség harci páncélzatának és fegyvereinek a tisztogatását. Szóval, annyira azért nincsen rossz sorsuk.
Nos, történetünk egyik fontos karaktere egy hárpia nő, Hénivo, aki éppen társaival egy rablókörutat tartott. Ebben semmi meglepő nem volt, hisz ez a hárpiák egyik fő foglalkozása. A különleges az volt a dologban, hogy Hénivó terhes volt. Méghozzá nem is kicsit, hanem kifejezetten előrehaladott állapotban. Igaz ez nem látszott meg külsején, mert nem olyan volt a testfelépítése mint az ember nőké, de ez nem azt jelentette, hogy ne viselte volna meg fizikailag az eset. Állapotosságának takargatására azért volt szükség, mert nem akarta elveszíteni helyét a klánon belüli hierarchiában. A terhes árpiák mindig lecsúsznak egy-két fokot, mivel nem tudnak aktívan részt vállalni a "munkában". Hénivónak nagy szerencséje volt eddig, hogy kibírta a hatalmas távolságokat, miket el kellett repülnie néha a rablóbandával, hogy egy települést vagy egy karavánt tudjanak kifosztani. Most éppen egy karavánt szemeltek ki áldozatukul.
  A hírszerzés szerint nem lehetett már sok, csupán öt-tíz perc, vagy annyi se mire befutnak a kereskedők a csapda helyszínéül kiszemelt szoroshoz, ahonnan majd nem tudnak sehova elmenekülni a támadó hárpiák elől. A szárnyas fenevadak a szorosban fák és sziklák mögé rejtőztek hármasával. Olyan harmincan lehettek. Ennyien nem hogy egy karavánt, de egy lovagi társulatot is könnyedén szétszedtek volna és ezt ők is tudták nagyon jól. A rajtaütés vezetője, maga a klán vezetője egy Hirdéna névre hallgató, hatalmasra megnőtt hárpia volt. Hirdéna még a többi hárpia klán között is híres volt kegyetlenkedéseiről. Határozott vezető volt egyébként, aki nem tűrt meg semmilyen ellenszegülést. Úgy tervezte, hogy ezután a karaván után még kirabolnak aznap egy falut is valahol Dél-Merolangiában.
  Hénivó két régi, megbízható bajtársával volt beosztva egy nagydarab szikla mögé, ahonnan akkor kell majd előjönniük, ha a vezér megfújja a kürtöt. Akkor mind előözönlenek és széttépik az embereket, majd a megszerzett javakat elrejtik és folytatják útjukat. Hénivóból azonban ez alkalommal hiányzott vérszomj, meg a harci kedv, meg úgy minden, ami egy kegyetlen, rabló hárpiában benne kellett volna, hogy legyen. Helyét átvette a hányinger, a gyengeség, a szédülés, a levertség, a mély alhasi fájdalom és bár még nem szült soha, de tudta jól, hogy fajtájában ez biztos jele annak, hogy a kis hárpia bébi perceken belül ki jöhet erre az átokverte világra. Hénivó nem tudott talpon maradni, hátát a sziklafalnak vetette és leült a földre, majd hangosan öklendezni kezdett. Két bajtársa, Hedvig és Héra, nem értették először, hogy mi baja lehet Hénivónak, nem is nagyon érthették, hogy Hénivó velük sem osztotta meg titkát. Némi mélázás meg kérdezősködés után azonban kapcsoltak és megértették a problémát. Akkor kiült a döbbenet az arcukra és nem igazán tudták eldönteni, hogy most sírjanak vagy nevessenek, de a biztonság kedvéért egyiket sem tették nehogy zajt csapjanak. Hénivó csak haragosan ült a földön és igyekezett minél csúnyábban nézni rájuk meg visszatartani sikoltásait, melyek egyre-egyre sűrűsödtek az alhasi fájdalommal együtt. Hamarosan pedig megindult a vérzés is, mire Hedvig és Héra arca egy pillanat alatt kiült az aggodalom. Ki hallott már olyat, hogy valaki egy mészárlás helyszínén, a mészárlás alatt szülje meg gyermekét? Talán mindegy is, elvégre ők hárpiák, a harcra születtek. Tán még jót is tesz, ha a halál arató kaszájának hangjára- tehát jajveszékelésre és halálsikolyokra- születik meg a gyermek, hisz akkor harcba születik, ahogy harcban is fog élni és ha szerencséje van harcban is fog meghalni. Feltéve, ha lány lesz, egyébként mehet a többi bamba férfi mellé bogyókat szedni. Ezen gondolatok járták át a három hárpia fejé, mikor felharsant a jelzőkűrt hangja. Abban a pillanatban Hedvig és Héra kirántották görbített kardjukat helyükről, felkapták a földről a sziklának támasztott pajzsaikat és egy hatalmas csatakiáltást hallatva- mely leginkább a sasok éles hangjára emlékeztetett, mint az emberi kiáltásra- a levegőbe szökkentek és elkezdték a támadást. Miután a többiek eltűntek, Hénivó hatalmasat sikoltott a levegőbe. Megindult a szülés.

  Valéria Azúr, egy karcsú, átlagosnál kicsit magasabb, piros hajú, zöldes-szürkés szemű, mosolygós, fehér, húszéves nő volt. Fő foglalkozása a mágia, azon belül is a tűzmágia tanulmányozása és annak minél jobban való elsajátítása. Húsz éves volt csupán, de kiemelkedő tehetségnek számított, már tizenkét éves korában képes volt tűzlabdát varázsolni, ami általában még a huszonéves haladó mágusoknak sem mindig sikerült. Ahogy telet az idő a lány még jobbá, még profibbá vált és arra a korra mikor mások csak elkezdték volna a mágia elsajátítását Ő már akár taníthatott volna is bárkinek, mesterei is csodálattal beszéltek képességeiről és tehetségéről, így az első adandó alkalommal fogták és kivágták a szerető anyai otthonból, azaz Azúr városának kupolás, fényűző palotáiból, hogy megmérettesse magát kissé a világban, kalandokat éljen át, úgy dolgokat fedezzen fel és sok-sok tapasztalatot gyűjtsön, amik kelleni fognak majd ahhoz, hogy egyszer a mágustanács tagjává válasszák. Valéria Azúr, ahogy nevéből is következik, az Azúr királyság egyik trónörököse volt. Mivel azonban volt neki egy bátya és egy nővére is, így nem tűnt túl valószínűnek, hogy egyszer a trón valódi várományosa ként léphet fel anyja halála után. Ezért elfogadta sorsát és a mágia rögös, sűrűn égető útját választotta az unalmas udvari ücsörgés, bállbajárás, külföldi követek, nagyurak fogadása helyett. Jó eséllyel ehhez erősen hozzájárult az is, hogy Valéria szörnyen hataloméhes volt, de nem abban a tekintetben, mint a legtöbb ember. Ő a mágiát tekintette a tényleges hatalom egyedüli forrásának, mert míg az a hatalom, mi emberektől ered, úgy is múlik el, mint benne az emberek. De az a hatalom ami önmagában áll és létezik és adja magát annak, aki hajlandó megérteni természetét, az örökkön megmarad és nem vész el, úgy mint az emberi hűség, tisztelet vagy szeretet. Nem is volt túl érzelgős személyiség, megvetette a számára "halandó világ"- azaz a mágia nélküli világ- olcsó miliőjét. Férfiak felé is csak akkor fordult, ha éppen megkívánta őket, mivel nem vágyott szerelemre és nem is égett benne soha annak a lángja. Már életének ilyen korai szakaszában is jól kivehető volt személyiségében az, ami a nagy varázsolókat még nagyobbá és kiszámíthatatlanabbá tette, mégpedig a mágikus hatalom iránti féktelen imádat, hajsza. Bár nem ezzel aludt és kelt, de igen meghatározó elem volt már ekkor is a lány életében.
  Nos Valéria éppen a Szurdok-hegység egy igen szűk és veszélyes hágóján készült éppen átkelni egy karaván élén. A lány nem is tudta, hogy mitől tartson jobban, a szörnyű hidegtől, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva déli származása miatt, vagy a hárpia veszélytől, mely egyáltalán nem egy elképzelhetetlen dolog a Szurdok-hegység ormai között. Fiatalabb korában elég sokat olvasott ezekről a szárnyas dögökről, de igen sűrűn figyelmeztették is őt a falvakban és városokban melyeken eddig áthaladtak. Ezidáig még nem érte őket egyetlen támadás sem, de az a szűk szoros ott előttük, szinte tökéletes hely egy rajtaütésre. Legalábbis Ő ezt gondolta és meg is mondta a kereskedőknek, akiket elkísért. A karaván azonban nem gondolták sem az útvonalat sem pedig a szorost veszélyesnek, jó eséllyel derogált nekik, hogy egy nőtől fogadjanak el bármiféle tanácsot. Valériát végtére is nem érdekelte a dolog, ha meghal a sok "kövér disznó", ahogy magában hívta őket, Ő biztosan nem fog egy könnycseppet sem elmorzsolni miattuk. Ő volt az egyetlen mágiahasználó a csapatban, rajta kívül volt még nyolc kardforgató és hét íjjász. Mind férfiak és bunkók, akik csak akkor értették meg, hogy a lány nem szívesen fogadja a közeledésüket, mikor egyiknek "véletlenül"leégette a jobb fülét, meg a teljes fejszőrzetét, szakállal, hajjal együtt. Nos azóta az eset óta, nem igazán zaklatják. Esetleg csak néhány igazán elvetemült, de azok is csak részegen. Valéria tudta magáról, hogy gyönyörű nő és azt is tervbe vette, hogy az is fog maradni még néhány száz évig. Mert hát, mire ne lenne jó a mágia, mint hogy az egomán mágusok meghosszabbítsák életüket meg fiatalságukat?
  Mikor beértek a szorosba a lehető legvalószínűbb forgatókönyv lépett életbe. Hárpiák tömege röppent a magasba és rikácsolva lecsapott a karavánra. A repülő szörnyetegekkel szörnyen meggyűlt a baja a harcosoknak, de csak addig míg a hárpiák nem darabolták fel őket két, három vagy akár több darabba is. Valéria igyekezett nem túl feltűnő célpontot mutatni a karaván legelején fekete vászonkabátjában és vastag, zöld szövött sáljában, ami valljuk be nagy piros hajjal azért igen nehéz volt. Szóval hamar kiszúrták, úgyhogy nem maradt sok választása. Első lépésben egy védőgömböt alakítót ki a karaván köré, ami egyaránt lezárta a földi és lég elérhetőségét is a karavánnak. Kívülről nem igazán látszott belőle semmi, csak olyan volt mintha a levegő keményedett volna beton állagúvá, míg egyébként átlátszó maradt. A hárpiák nem tudtak bejutni a gömbön belülre, sem nyilak vagy kardjaik nem hatoltak át a mágikus falon. Igaz karaván tagjai sem tudtak kimenni a védőburokból, de ők nem is szerettek volna kimenni, úgyhogy ez nem volt nagy probléma. Néhány hárpia- olyan hét- a védővarázs határain belül ragadt, így ők mindent megtettek, hogy annyi embert küldjenek át a másvilágra amennyit csak tudnak. Szárnyaiknak azonban nem sok hasznát vették a lekorlátozódott térben, a földön meg ügyetlenül, kissé sután mozogtak, így a jól képzett harcosok megtudták ölni mindet. Igaz ami igaz, így is mindössze egy harcos maradt életben, a többiek kibelezett vagy feldarabolt hullái szanaszét hevertek a karaván körül. A kereskedők közül is meghalt jópár, aki meg életben maradt az a szekerekben, vagy alattuk keresett menedéket. A lovak jártak talán a legrosszabbul, velük kezdték a darabolást a szárnyas bestiák.
  A hárpiák üvöltöztek, fegyvereikkel teljes erejükből verték a mágikus falat, ami meg-meg is rezzent egyik-másik súlyosabb ütés alatt. Valéria saccolása szerint még úgy két tucatnyian lehettek. De a lány nem ijedt meg. Varázslásba kezdett. Halkan képezte kicsiny, rózsaszín ajkaival a szavakat, melyek hatása pillanatokon belül érezhetővé vált. A védőpajzson kívül kezdett felforrósodni a levegő és vérvörös felhők kezdtek gyülekezni a terület felett. A hárpiák nem értették mi az, ami éppen készülőben volt, de rájöttek, hogyha együtt ütik a betonkeménységű levegőt, akkor az egyre lazábbá válik idővel és egyre jobban beleremeg az ütések súlyába. Így hát együtt püfölték a mágikus védőfalat. Valéria tudta, hogy nem fog a védőburok örökké kitartani, de nem is sürgethette a másik varázslatát. Mindenesetre úgy gondolta, hogy minden úgy fog történni, ahogy Ő kiszámította. És úgy is lett.
  Talán két-három perce kántálhatta a lány a mágikus szavakat, mire a végére ért. Akkor felnézett az égre és látta, hogy minden vörösben úszott. A burkon kívüli levegő szinte izzott, a vörös felhők pedig egymásba gomolyogva hömpölyögtek az égen. A varázslat elkészült. Valéria bevetette magát a legközelebbi karavánkocsi alá és igyekezett minél jobban a földhöz lapulni, aztán egy kicsi, önmaga védelmére szolgáló védőburkot is létrehozott. Aztán eleredt az eső.
  Ez az eső nem olyan volt, mint a természetben előforduló átlagos zuhék egyike. A vérvörösen izzó felhők nem vizet engedtek az alattuk elterülő világra, hanem fehéren izzó, olvadt vascseppeket. A varázsige igen hatásos volt. Amihez hozzáért azt szétégette. Átégette magát a mit sem sejtő hárpiák húsán, vértezetén, át a növényzeten, át a karavánra húzott védőburkon, aztán a karavánkocsikon is és a bennük rejtőző, vagy alattuk bujkáló embereken is. Egyetlen egy valamin nem jutottak csak át. Ez Valéria védőpajzsa volt. A tűzeső olyan egy percig szakadhatott, de ez elég volt hozzá, hogy mindenkit megöljön a környéken, a lány kivételével. Miután elállt, a lány előbújt a kocsi romjai közül és levitáció varázsigével kissé a föld fölé emelkedett nehogy belelépjen a fehéren izzó, olvadt vastócsákba. Szétnézvén látta, hogy a teljes környék az enyészeté lett, lángok csaptak fel szinte mindenhonnan és az eddig zöldellő vegetáció a tűz martalékává vált. A karaván összes utasa és kísérője meghalt, ahogy az árucikkek is szétégtek. A tudat, hogy Ő okozta a halálukat nem igazán rázta meg. Hiszen Ő figyelmeztette a kereskedőket, ha ezt az utat választják, akkor könnyen bajba kerülhetnek. De nem hallgattak rá, neki meg most nem nagyon volt más választása mint ez. Azért sajnálta egy kicsit.
  A tűz ropogásának zajába egyszer csak egy gyermeki üvöltés vegyült bele. Valéria először nem akart hinni a fülének és azt hitte csak képzelődött. Aztán megint felhangzott a hang, egy gyermek sírása. A nő feljebb emelkedett a levegőben és megindult a hang irányába. Nem tudta elképzelni, hogy kerülhet egy gyermek ilyen helyre. Újra meg újra felharsant a gyermeki sírás, míg a nő megtalálta a hang forrását egy nagy darab szikla mögött a szurdok tetején. Egy majd szénné égett holtest terült el a szikla mögött, mintha ülő helyzetből dőlt volna előre. A holttest alól hangzott fel a sírás. Valéria nem nyúlt a testhez, hanem csak intett a kezével a levegőben egyet, mire a hulla felemelkedett a földről, hogy egy méterrel arrébb aztán vissza is zuhanjon. A hulla alatt egy kis hárpia gyermek sírdogált, aki nem volt nagyobb mint a nő alkarja. Annyira abszurd látványnak tűnt a kis bestia első látásra, hogy Valéria teljesen megrökönyödött. Ő maga sem tudta pontosan mire kellett volna számítania, mondjuk Ő leginkább egy elrabolt ember gyermekre tippelt, nem pedig egy kis hárpiára. Lelevitált a földre a gyermek mellé, mivel ott szerencsésen nem volt egy merő olvadt vas a talaj, vagyis volt csak az már lefolyt a szurdokba. A csodával határos, hogy a kis bestia életben maradt, na meg persze anyja önfeláldozó magatartásával, ahogy az önön testével védte gyermekét. Milyen megható, gondolta Valéria, még az ilyen szörnyetegeknek is van szívük, ha saját porontyaikról van szó.
  Felemelte kezét, mire egy nagydarab kő emelkedett fel a talajról. Úgy tervezte, hogy agyoncsapja a kis dögöt, ezzel pontot téve rövidke életének végére. Már közel járt a kődarab a gyermek testéhez, mikor a kis hárpia nagy átható, fekete szemeit Valéria szemébe mélyesztette. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy ,, Miért akarsz megölni? De hát nem is ártottam neked.". A varázslónő erre megállította a kődarabot a levegőben, majd némi gondolkodás után elhajította.
- Jól van te kis dög- mondta mosolyogva-, akkor te leszel a háziállatom.
Majd lehajolt és felvette az újszülött hárpiafiúcskát a földről, aki erre erősen bele kapaszkodott a nő karjába és annak mellkasára vetette magát és melleire hajtotta fejét. Aztán szinte azonnal neki is állt aludni.
- Remélem nem hiszed azt, hogy az anyád vagyok, te vakarék.- mondta fintorogva a lány, majd a szoros oldalán ellevitálva folytatta útját célja felé, Zefóniába.