Kiből mi lett?

Kuzmics Mátyás az állótükör előtt igazgatta kék színű elegáns nyakkendőjét. Az alacsony férfi apró, de ügyes kezei gyors mozdulatokkal igazították helyre a csálén álló háromszöget.

- Így jó is lesz. – mosolyodott el a húszas évei végén járó férfi.

Még vetett egy elégedett pillantást ruházatára, megsimította rövidre nyírt barna haját, majd elindult a találkára. Egy hete készült erre az estére. Vikivel, egy kedves hölgy ismerősével fut ma össze, aki nemrég megígérte neki, hogy valamelyik étterembe beül vele egy vacsorára. A férfinak munkája mellett nem sok ideje volt a nőkkel foglalkozni, így ezt az estét egy kivételes lehetőségnek látta, hogy megismerkedjen egy szemrevaló lánnyal, s kellemes ismeretséget alakítson ki vele.

Mátyás vidáman pattant ki a taxiból, tele izgalommal, életerővel és energiával. Nem volt ez szokatlan dolog tőle, hisz mindenki egy örök vidám és humoros embernek találta, de ma úgy érezte, még ennél is több rejlik benne. Tudta: sikere lesz a nőnél.

Leült az általa foglalt asztalhoz, s nem kellett sokat várnia, tíz perc múlva Viki is megérkezett. A lány pufi arca egy cicára emlékeztetett, ezt az érzést erősítette még két szép nagy zöldes szeme és pici ajkai. Vékony magas testén, fekete ruha feszült, lábán pedig piros magas sarkú, de még a szolidabb verzióból.

- Szia. – üdvözölte Kuzmics. – Örülök, hogy eljöttél!

- Én örülök, hogy meghívtál. – szólt a nő mosolyogva.

Beszélgetésük természetesen a szokásos fecsegéssel kezdték, mely olyan emberek társalgása során alakul ki, akik már rég nem látták egymást. Közben persze megrendelték az ételt, s kértek egy üveg bort is.

- Úgy örültem neki, hogy a múlt héten véletlenül összefutottunk. Nem gondoltam volna, hogy csak úgy elfogadod a meghívásomat. – szólt Mátyás.

- Egy ilyen férfi meghívását bármelyik nő elfogadná. Sokat változtál… - mondta a nő sejtelmesen.

Tovább fecsegtek, s nagyon jól érezték magukat. A téma arra terelődött, hogy régi barátaikat merre sodorták az élet szeszélyes hullámai.

- Tamás például gépész lett. – vetette oda a nő egy pohár bort kortyolva. – Micsoda egy unalmas szakma és állítólag nem is keres vele olyan jól.

- Zoliból meg tanár lett. A mai világban nem éppen kifizetődő dolog. Nem lennék tanár. – jegyezte meg kurtán.

- Én orvos nem lennék. – szólt kicsit arrogánsan. Viki viselkedésében mindig is volt egy kis felsőbbségtudat, egy csepp rejtett arrogancia, amely egyes helyzetekben, például most is, jobban észrevehető volt.

- Miért nem? – kérdezte kíváncsian Mátyás, s apró kezének mutató és hüvelykujjával megérintette széles állát.

- Nem is tudom, talán félek, hogy én is olyanná válnék, mint a legtöbb orvos.

- Mert? Milyenek az orvosok?

- Beképzeltek, persze teljesen alaptalanul. Ezen kívül csak a munkájuknak élnek, mással nem is foglalkoznak.

- Érdekes, érdekes. – mormolta halkan.

- Egy orvoshoz például soha nem mennék feleségül, legfeljebb csak azért, mert nagyon jól keresnek. Iszonyat száraz emberek. No, de legalább van pénzük, ez az egy hasznuk van, semmi több, de mindegy is, beszéljünk inkább valami másról. Ha jól emlékszem, előbb éppen az került szóba, hogy kiből mi lett. Te mit csinálsz mostanság? – kérdezte, mosolyogva.

- Főorvos vagyok a megyei kórházban…

Ajánlom K.M.-nak, hogy ígéretemnek végre érvényt szerezzek.