Íliosz története

 Norvu egy kicsiny, de igen jelentős város volt Novánia déli részén. Zöldellő, lankás, dimbes-dombos táj ölelte körül a települést, melynek lakossága jórészt mezőgazdasággal, kereskedelemmel és könnyűiparral foglalkozott. Norvu fontossága azonban nem a lakosainak nagy részét kitevő szorgalmas állampolgárokban nyugodott, hanem az itt létesült varázsló akadémián. Az akadémia nyolc impozáns épületből épült fel, hatalmas park vette körbe tavakkal és egy kisebb belső erdővel. A város szélén helyezkedett el, közel a déli országokba vezető négyes főúthoz. A területen elhaladó utazók mindig meg is csodálták az ódon épületegyüttest, melynek méretei sokak szerint csak a királyok palotáinak nagyságával lehetett összehasonlítani.
 Nos kétségtelenül nem tévedtek, akik ily gondolatokra ragadtatták el magukat a lemenő nap fényben arany színben csillogó hatalmas kupolák és tornyok láttán. Azonban volt valaki, aki- tényleg minden igyekezete ellenére-, nem tudott igazán elégedett lenni a sem a hatalmas termekkel, sem a terekkel, sem a kupolákkal, sem a tornyokkal. Ő Íliosz Neklénosz volt, az akadémia börtöntornyának kényelmét már hetek óta élvező többszörös gyilkos és ex-varázslótanonc. Meg kell hagyni Ő valahogy másképp is el tudta volna képzelni az életét az akadémián, nem csak egy vastag rácsos ajtóval ellátott, pókoktól és bogaraktól hemzsegő cellában, ahova napfény is csak néhány órára érkezett estefelé egy kis ablaknak szánt résen keresztül. Pedig az Ő cellája már luxusnak számított a pince részleg föld alatti labirintusának tömlöceihez képest. Dehát Ő már csak egy ilyen örök elégedetlenkedő volt. Pont ez volt az egyik oka, hogy ily kellemetlen helyzetbe sodorta magát. Ugyanis a nagydarab, kövér, rövid, barna hajú, zöld szemű vigyori srác, aki bármikor bárkiből tudott pillanatok alatt hülyét csinálni, amikor csak akart, sajnos elég forrófejű volt néhány témakörben. Ilyen volt például a szerelem is.

 Mielőtt rács mögé került volna, Íliosznak már évek óta volt egy igen szoros szerelmi kapcsolata egy bizonyos Élia Beatro nevű hölggyel. Élia is norvui akadémián tanult, csak mint Íliosz, igaz a srác a föld mágiát, míg a lány a levegő mágiát próbált elsajátítani. Kapcsolatuk azonban régebbről volt való, hisz közös volt a szülővárosuk és egy kisebb társaság keretében együtt vágtak neki nagy életcéljuknak, hogy varázslók legyenek. Élia és Ő már akkor is együtt voltak. Íliosz annyira komolyan gondolta kapcsolatukat, hogy biztos volt benne, Élia lesz a felesége, csinálnak sok gyereket és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Milyen idill elképzelés, gondolhatnánk. A sors azonban egy szürke, esős tavaszi délelőtt közbeszólt. Íliosz számára elképzelhetetlen rémhírt hozott néhány barátja. Elmondták neki, hogy egyes szóbeszédek szerint, Élia már hónapok óta csalta őt valami gazdag családból származó, levegő mágiát tanuló kéjenccel. Íliosz természetesen nem akarta elhinni a dolgot, csak valami ócska trükknek tartotta, amit a barátnőjére irigy tanonclányok találtak ki, hogy szétugrasszák őket. Azonban szíve nem hagyta nyugodni, a gondolat berágta magát az elméjébe, így azon a tavaszi reggelen, úgy döntött, hogy két órával korábban fogja meglátogatni kedvesét. Csak a biztonság kedvéért persze, hogy hamarabb eltudja oszlatni bizalmatlan gondolatait. A lány egy városi albérletben lakott, nem túl messze a campusztól, így Íliosz hamar megérkezett és csendben belopózott a házba, majd benyitott a lány hálószobájába, gondolván, hogy az még biztos alszik. Azonban amit akkor látnia kellett Íliosznak nem egészen az volt, amire számított.
 Kiderült, hogy nem teljesen voltak "alaptalanok" a rémhírek. Pontosan semmenyire. A karcsú, hosszú, szőke hajú, kék szemű, dúskeblű lány és vézna szeretője éppen egymásba gabalyodva próbálták eljuttatni a másikat az élvezetek csúcsára. Nem vették észre az ajtóban álldogáló Ílioszt, aki lemeredve, megdöbbenve bámulta az eléje tárulkozó látványt. Valami akkor elszakadhatott az elméjében, ha csak egy pillanatra is, mert miután sikerült feleszmélnie kezdeti sokkjából a lány sikongatásainak hatására, odarohant a párhoz, megragadta a szeretőt, a nyakánál fogva felrántotta és teljes erejéből a falhoz vágta. Élia hatalmasat sikított, de nem a gyönyörtől.
 Íliosz nem foglalkozott a nővel, őt nem akarta bántani, bár magában tudta, hogy a nő ugyanúgy bűnös, ha nem bűnösebb mint az akivel megcsalta. Íliosz odalépett a vérzőfejű, kábult szeretőhöz és teljes erejéből arcon ütötte, mire az elzuhant a padlón. A becsapott szerelmes már hajolt is le, hogy a
földön folytassa, amit elkezdett, de akkor a nő elé vetette magát. Meztelenül, riadt tekintettel.
- Ne, kérlek, ne bántsd.- mondta Élia kétségbeesetten.- Megtudom magyarázni.
Abban a pillanatban, ha Íliosz ölni tudott volna a tekintetével, akkor biztosan meghalt volna a lány. Percekig bámultak egymás szemébe, szótlanul. Élia a félelemtől, Íliosz a haragtól és a csalódottságtól. Mögöttük lassan tápászkodott fel a padlóról a szerető.
- Mi a neved patkány?- mordult rá a másik férfira Íliosz, elfordítva tekintetét a nőről.- Csak, hogy tudjam kit fogok ma kibelezni.
A szerető nem válaszolt, csak lesütött szemmel bámulta a padlót. Helyette a lány felelt.
- Viktor Bászesznek hívják, első éves itt norvun és...
- Nem érdekel.- förmedt rá a lányra Íliosz.- Csak az érdekel milyen nevet kell majd a sírtáblára vésetni.- kezével félre lökte a nőt az útból, majd Viktorhoz lépett és mélyen a szemébe nézett, amit a másik nem bírt sokáig állni és hamar elfordította fejét.- Ma tizenegy órára legyél a botanika intézet épülete mögött. Az Ezüst-tónál. Hozd magaddal a kardodat is patkány, vívni fogunk.

 Húsz-harminc tanonc is összegyűlt tizenegy órára az Ezüst-tónál. Hamar híre ment ugyanis a készülő eseményeknek. Ennek ellenére nem érkezett senki, aki megakadályozhatta volna. Sem a mágus mesterek, sem a rend őrei nem tudtak a dologról. Akik viszont tudtak róla, azok nem mondták el, csak a legmegbízhatóbbaknak. A jelenlévők jogosnak tartották Íliosz haragját és egyáltalán nem sajnálták volna, ha Viktor egy-két mély sebbel kerülne a gyógyító mágiát tanuló diákok ügyeskedő keze alá. Talán éppen ezért három harmadéves gyógyító tanonc is ott állt az Ílioszt és Viktort egy körbe bezáró sorfalban. Ott volt még Íliosz több régi cimborája is, akikkel még együtt indultak útnak valamikor szülővárosából. Ők Enhor Kebenud, Férvosz Hippoln, Márdekár Herdrigor, Dehov Szerkojv voltak. Kedvese, akire akkor éppen jobbnak látta nem odafigyelni, vagy inkább teljesen levegőnek tekinteni egy darabig, riadtan nézte a kör közepén farkasszemet néző két férfit.
 Íliosz nem akarta megölni ellenfelét, de meg akarta alázni, azt akarta, hogy az egy életre szóló leckét kapjon arról, hogy jobb nem kúrogatni az Ő nőjét. De az üzenet nem csak Viktornak, hanem mindenkinek szólt, mindenkit el akart riasztani még a gondolattól is, hogy szemet vessenek az Ő Éliájára. Ezért nem egy eldugott kis kertbe vagy szobába hívta párviadalra Viktort, kellett a közönség, kellett a hírverés. Tudta, hogy nagyon nagy bajba fog keveredni, mivel a párbajok tilosak voltak nem csak az egész országban, de a teljes önkormányzást élvező norvui akadémián is. Azonban nem félt, volt egy-két befolyásos barátja a felsőbb körökben, akik könnyedén letudták törni az ügyét maximum egy-két hónap közmunkára. Szüksége volt a bosszúra, az elégtételre, a példastatuálásra.
 Langyos tavaszi szellő söpört végig a tavon és a partján elhelyezkedő, vagy száz méter átmérőjű hosszú, sötétzöld fűszálakkal borított pázsiton. A nézőközönség egyes tagjai halkan sustorogtak, míg mások csak összehúzott szemöldökkel figyelték mikor indul a küzdelem. A közönség jórésze nem sok esélyt adott a vézna Viktornak, aki vagy egy fejjel kisebb volt ellenfelénél és vagy ötven kilóval könnyebb is. Igaz Viktor nagyon jól értett a kardforgatáshoz,de ez csak kevesen tudták. Némi várakozás után, olyan tíz perccel a megbeszélt időpont után elkezdődött a párbaj. A két férfi felemelte kardját és a másikra irányította azt.
 Amikor a két penge először összeért egy visszafogott sikoly hangja hagyta el a közönség sorait. Íliosz egy óriásit sújtott Viktor felé, aki nem tudván félre állni, kardjával hárította a csapást. Fém csikordult fémen, az izmok megfeszültek. Viktor azonban vézna termete ellenére mégsem volt olyan gyengécske, mint amilyennek tűnt. Ellökte magát ellenfelétől és egy gyors vágást intézett annak irányába, ami elől Íliosz nem tudott időben félre ugrani, így egy mély vágást szerzett a jobb alkarjába. Többen felszisszentek a nézők közül. Rossz kezdés volt ez Íliosz számára. Viktor vérszemet kapott az apró siker láttán és gyorsan négy-öt oldalsó vágással próbálkozott, majd egy lábra irányuló szúrással. Íliosz kövérségét meghazudtoló gyorsasággal hárított minden alkalommal és ugrott félre a szúrás elől. Kezdeti hévét a hideg gondolkodás váltotta fel. Áment támadásba. Viktor feje felé suhintott,- mire a közönség hangosan morgolódni kezdett-, de a tanonc könnyedén hárította a súlyos csapást. Íliosz azonban teljes erejével nekinehezedett a csapásnak és minden erejével lefelé tolta Viktor kardját, ami így túl közel került Viktorhoz, aki nem tudta elkapni a fegyverét ebben a pozitúrában, tehát hátrálni kényszerült. Ez hiba volt, mert ekkor Íliosz oldalra rántotta kardját és mély sebet vágott Viktor vállába. Hallani lehetett ahogy a kard éle megcsúszik a csonton és ömleni kezd a vér.
 Erre Viktor felkiáltott, de nem adta fel. Igaz még jobban hátrálni kezdett. Többen bekiáltottak a közönség soraiból, hogy ennyi elég lesz, de a küzdő felek nem hallgattak rájuk. Újból egymásnak estek, tucatnyi vágás és szúrást hajtottak végre és hárítottak el. Perceken belül mindegyikük tele volt kisebb-nagyobb sebekkel. Lihegtek, fáradtak voltak, de elszántak. Az egész már nem volt befogható egy egyszerű párbaj szabályai közé. A két fél megakarta ölni egymást. Tekintetük izzott, mélyről jövő, ősi, szinte állati gyűlölettel. Ezt többen igen hamar észrevették a szemlélők közül és néhányan elmentek, hogy őröket vagy mágus mestereket keressenek, akik közbelépésükkel megakadályozhatnák a dolog elfajulását. Azonban mar későn indultak. Íliosz egy nagy erejű csapásával ugrott Viktornak, aki csak hárítani bírt, de azt is csak lassan sérülései miatt. Ezután egy alattomos oldalsó vágással Íliosz levágta ellenfele kardot markoló kezének két ujját, mire a fiú hatalmasat üvöltve elejtette a kardot és testéhez szorította kezét. Íliosz ekkor önkéntelenül is szúrásra irányította kardját. A nézők ekkor megindultak, hogy megállítsák Ílioszt mozdulatában, több varázsige is elhangzott, de mind már későn. De Viktor mégsem kapta meg a végzetes döfést. Élia állt a suhanó kard útjába. Íliosz már nem tudta megállítani a mozdulatot és a penge keresztül fúródott a nő szivén. Vér tört elő a puha női mellkasból és ömlött a földre, Viktorra és Ílioszra.
 Szinte megfagyott Íliosz körül a világ, megfagyott a pillanat. Élia döbbent kék szemei meredtek rá tanácstalanul, kérdőn. Íliosz éppen csak felfogni bírta mi történt. Mintha lelassult volna minden. A kiabálások, a sikolyok, a mozgó emberek, a fák lehulló levelei, a vértől szennyezett kard, mely épp kicsúszott a női húsból, ahogy a lány hanyatlott a föld felé. Élia teste azonban nem ért a fűre, Íliosz még időben elkapta a levegőben és magához szorította, ölelte a haldokló testet, melyben alig pislákolt már az élet szikrája.
 Íliosz nem tudta mi történik körülötte, bár érezte ahogy kezek tapogatják a vállát és akarják kihúzni a nőt a karjaiból, de nem engedett nekik. Csak megigézve, hitetlenkedve bámulta a megmerevedő kék szempárt. Ő nem ezt akarta, Ő szerelmes volt ebbe a lányba. Soha nem bántotta volna, soha nem akarta megölni és most mégis. Ez a nő volt az élete, az élete, amely holtan feküdt karjai ölelésében. Sírni szeretett volna, üvölteni szeretett volna. De nem tudott. Nem jöttek a könnyek, nem jöttek a hangok. Még a külvilág üvöltözései is csak érthetetlen morajlássá silányultak. Üressé vált minden és sötétté. Nem tudta mennyi ideig lehetett úgy a lánnyal, talán csak egy fél percig, talán egy óráig. Fogalma sem volt. Mikor felnézett fekete köpenyek sokaságát látta maga körül elsuhanni. Tekintetével azt az embert kereste, akit mindezért felelősnek tartott, Viktort.
 Viktort gyógyítók vették körül és épp próbálták a levágott ujjait visszailleszteni mágiával. A fiú megrökönyödve bámulta az Élia véres holttestét magához szorító Ílioszt. Ekkor találkozott a tekintetük. Bár sok jól képzett mágus és városi őr is ott volt már a helyszínen és vagy négy mágus állta körbe Íliászt, halálos mágiákkal felfegyverkezve, mégsem állhattak az előtörő düh, harag és csalódottság útjába.
 Íliosz másodéves volt csupán, de igen tehetséges és szorgalmas, így jóval megelőzte évfolyamtársai teljesítményét és képességeiket is. Tudását ott az Ezüst-tó partján a gyűlölete szolgálatába állította. Hirtelen négy hosszú, szilánk formájú, éles kődarab csapódott elő a talajból és csapódott az őt körülálló négy mágus gyomrába. A földszilánkok könnyen hatoltak át a varázslók egyszerű védőmágián, ellenfelei nem voltak elég felkészültek. Elengedte a lány holttestét és gyorsan egy erős általános védővarázsigét mondott magára, ami megóvta a feléje zúduló mágikus támadásoktól. Igaz, nem tudta sokáig fenntartani, de csak addig volt rá szüksége, míg megöli Viktort.
 Egy kisebb, de erőteljes Viktor köré centralizált földrengés kíséretében szétszórta ellenfele környékéről a neki segédkezni kívánó gyógyítókat és őröket, majd megindította a gyilkos varázsigét. Viktor nem kapcsolt, csak félelemtől eltelve ült a füvön, úgyahogy helyrehozott karját szorongatva. Nem tudott volna egy mágikus párbajban ellenállni Íliosznak, és ezt nagyon jól tudta Ő is. Viszont nem állt neki futni, nem kelt fel ültéből. Talán érezte, hogy már felesleges. A talajból éles, dárda alakú kőszuronyok csapódtak fel Íliosz előtt, melyek baljóslón meredtek a levegőbe. Ezt követően minden méteren, mely Íliosz és Viktor között húzódott újabb és újabb kőszuronyok vágódtak elő a földből, míg végül Viktor alatt is előbújt kettő és a fiú testén átfutva, a nyaka mellett kétoldalt előjővén rántották Viktort a magasba. A volt szerető élettelen teste felnyársalva függőt az éles köveken. Ez volt az utolsó dolog, amit Íliosz még láthatott, mivel a mágusok áttörték védőpajzsát, előtte pedig elsötétült a világ.

 Azon a délelőttön két embert ölt meg és négyet súlyosan megsebesített. Halálra ítélték és egy hónapot kapott, hogy megbánhassa bűneit. A börtöntorony egy magasban elhelyezkedő cellájába hajították, kezét a mágikus tevékenységeket megkötő bilinccsel megkötve.
 Íliosz elégedett volt az ítélettel. Ő is meg akart halni. Mindig is úgy gondolta, hogyha bármi történne Éliával, akkor már nem akar többet élni. Mert nincs értelme, nincs miért. Pedig olyan szépek voltak az álmai a jövővel kapcsolatban, minden annyira más volt még hónapokkal azelőtt. De már nem volt mit tenni, ami megtörtént megtörtént, az idő kerekét még a legnagyobb varázslók sem tudják visszaforgatni. Íliosznak saját lelkiismeretével volt a legnehezebb elszámolnia és valahogy úgy érezte, hogy nem is lesz soha képes rá.
Vagy harmadik hete lehetett, hogy a cellában raboskodott. Nem szerette a helyzetet, azt akarta, hogy hamar legyen végre túl az egészen aztán kész. Nem bírta a várakozást, a sötét cellát, melyet csak önmarcangoló gondolataival tudott megtölteni. De legalább az étel jó volt,- gondolta,- arra soha nem volt panasza. Kapott reggelit, ebédet, vacsorát és mindig jó sokat, hússal és gyümölcsökkel. Az eper volt a kedvence, abból néha egy egész tállal is hoztak.
 Rabságának huszonkettedik napján aztán valami különös dolog történt. Ebéd időben nem a szokásos két nagydarab őr jött be hozni neki az ételét, hanem négy fekete köpenyt és csuklyát viselő alak. A négy idegen megállt előtte, majd levetették csuklyájukat, hogy Íliosz megszemlélhesse arcukat. A rabnak hirtelen elkerekedtek a szemei.
 Az első alak a közepes termetű, vézna testalkatú, barna, tíz centis hajú, barna szemű Enhor volt. A második, a nagydarab, jóizomzatú, rövid, barna hajú, kék szemű, rövid szakállat viselő, csendes természetű Férvosz. A harmadik a barnás-fekete, tizenöt centis hajú, közepes testmagasságú, enyhén görnyedt testtartással, zöldesbarna, mélyen ülő szemekkel rendelkező Márdekár volt. A negyedik a közepes termetű, átlagos testfelépítésű, göndör, barna hajú, barna szemű, kissé borostás, réveteg tekintetű Dehov volt. Íliosz nem tudta eldönteni, hogy most megőrült-e esetleg vagy tényleg jól lát. Aztán a négy alak köszöntötte és Enhor levette a bilincsét.
- Hogy kerültök ide?- kérdezte Íliosz értetlenül.- Miért vagytok itt? Honnan van kulcsotok?
- Na szerinted?- válaszolt Férvosz.- Megmenteni azt az ostoba fejedet.
- Köszönöm.- kezdte a rab halkan.- De engem nem kell megmenteni. Jó helyen vagyok én itt.
- Úgy látszik a norvui börtön tényleg örültté teszi embert.- vágta rá Dehov.
- Nem érdekel mit akarsz, jössz velünk és kész.- mondta Márdekár.
- Ha kell erőszakkal viszünk, igaz ez nem volt a tervben.- folytatta Enhor.
Íliosz egy darabig maga elé bambult, majd így válaszolt.
- Nincs miért mennem. Akiért éltem az meghalt. Nem vágyom a szabadságra, nem vágyom az életre. Nem vágyom semmire. Egy hét és végre hajtják a jogos ítéletet. Én már elfogadtam, sajnálom. Bárhol is lennék, nem tudnék soha megszabadulni a bűntudatomtól.
 Erre a négy megmentő összenézett, majd Dehov egy kézmozdulatot intézet Íliosz felé, mire az teljesen lezsibbadtnak érezte magát és elterült a padlón. Teste nagy része nem teljesítette az elméje parancsait, nem tudott mozogni. Aztán egyszer csak felemelkedett a padlóról és lebegni kezdett. Férvosz lebegtette és mozgatta az ajtó irányába. Íliosz forgatta a szemeit, de csak Enhoz és Márdekár vigyorgó arcát sikerült kivennie.
- Megmondom nektek őszintén,- kezdte Íliosz mosolyogva-, valahol azért mégiscsak abban reménykedtem, hogy nem kell látnom azt a sunyi pofátok többet az életben.
 A megmentők csak elmosolyodtak, majd egy szájzár varázsige és némi illúziót követően, megindultak lefelé a börtöntoronyban.
 Estére már túl voltak a novániai határon egyenest délnek tartva a Norvu városával rivális Érion városába, ahol sohasem volt hátrány némi rossz pont a norvuiaknál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.