A meggörbült fák ösvényén


Tudod néha az az érzésem van, hogy valaki figyel minket,
Szóval, ha engem kérdezel, szerintem gyorsan kerüljünk ki innen.
Mert a meggörbült fák szinte nyáladzanak mikor lenéznek ránk,
Úgyhogy fussunk, mert én nem úgy vagyok, mint te, hogy nincs mit vesztenem már.

Én belementem minden őrültségbe, de most túllőttünk a célon,
A jég amire rámásztunk, amin táncolunk az túlontúl vékony.
A telihold és a felhők lusták, de mi most nem lehetünk azok,
Még egy-két óra ebben a sötét erdőben és mindkettőnk halott.

Emlékszem azt mondtad, éjszaka ide kijönnöm nem kell, hogy féljek,
De azt hiszem, egyikünk itt valamit nagyon félreértett.
Nem látod, hogy meg akarnak enni a fák, hogy nyúlnak az ágak?
Nem hallod a ropogó avart, a lihegő fekete árnyat?

Nézd, annak a görbe fának ott esküszöm kinyílt a szája,
Add a kezed és fussunk előre, hátha találunk egy házat.
Vagy istállót vagy őrszobát vagy bármit, ami hasznukra lehet,
Mert megfagy bennem a vér, mikor az erdő a fülembe nevet.

Nem kellett volna ide jönnünk, nincsenek itt semmilyen csodák,
És most végig kell járnunk az ösvényt, hátha eljutunk valahová.
Az út mentén mérges gombák nőnek, mérges szemek kísérik léptünk,
Idegenek vagyunk itt, hát remélem, hogy épségben hazaérünk.

Nézd, előttünk épp egy torony és egy szobor körvonalazódik,
Menedéknek tökéletes lesz számunkra oda behúzódni.
Az ajtón felirat áll: ,,Lakhely az élet elől menekülőknek!"
Nos, ez pont jó lesz az éjszakára, amíg új álmok szövődnek.

Kész szerencse, hogyha a külvilág sötét, hideg és kifakult,
Mi mindig tudunk találni egy óvó helyet, ahol megbújhatunk.
Most hajtsd meg fejed és lépj be velem ebbe a külön kis világba,
Ahol nem kell félnünk többé, hogy a meggörbült fák ránk találnak.