Huszonegy múlt és felnőtt


Emlékszem régen még szabadon, bátran álmodtunk a világról,
Csak mentünk előre, nem féltünk, kőből volt a hitünk, nem sárból.
Nem kapaszkodtunk semmibe, védett minket a tudatlanságunk,
Vagy az Isten védett, mert tetszett neki naív, gyermeteg álmunk.

Azóta évek teltek el és nagyon megváltoztál barátom,
A szíved olyan, mint egy csontváz, mely felett éhes varjú krákog.
Felnőttél, vallod meg bátran, elmúltál már vagy huszonegy éves,
Kiábrándultál a világból és a szerelemből is végleg.

Cigire gyújtasz és már meg sem próbálsz leszokni a piáról,
Este dolgozol és hozzászoktál, hogy otthon senki sem hiányol.
Dölyfösen nézel rám, a magad módján szinte lekezelően,
Pont, mint ahogy egy gyermekre néznek rá a megfáradt felnőttek.

Fejed csóválod mikor mondom: Én tudok tiszta szívvel szeretni.
Kinevetsz mikor hallod: Én kész vagyok még sok jó dolgot tenni.
Te felnőttél- mondod büszkén-, meg tudsz állni a lábadon,
De mit ér az egész- kérdem-, ha nincs már benned más csak fájdalom?