Volt egyszer egy lány

Volt egyszer egy lány, és volt egyszer egy csoda,
De a csoda elmúlt és csak a lány maradt.
A lány meg barátja lett a csendnek,
Ki nem nyújtott mást, csak helyet a tehernek.

Naphosszat ült egyedül a szobában,
Mialatt a magány befonta a házat.
A csend és a magány egy úton mentek,
Álmok világának falai lettek.

Az álmokat pedig, melegen ajánlják,
Így a lányt sokszor a konyhában találták.
Amint vette ki őket éppen a sütőből,
Vagy rakott a polcra a sült tökökből.

És ha hullócsillagok haladtak el mellette,
Ő kinyúlt mindig, hátha elcsenhet egyet.
Azonban csak fehér por maradt a kezében,
Épp csak arra elég, hogy a falait kifesse.

És volt már a falakon minden,
Szép házak, levetett ingek.
Esküvők és gyermekek,
Pénz, meg újra kezdett életek.

Ahogy telt az idő, úgy nőttek a falak,
Majd eljött a nap, mikor leszakadtak.
A beáramló fénytől, eltűnt a szivárvány,
Pedig csak romoknak szolgált a hazugság.

Aztán fogta a papírt és fogta a tollat,
Búcsúzásképpen az alábbit írta:
,,Anya, apa én most elmegyek,
De az emléket magammal elviszem.

Az a húsz év, mit veletek töltöttem,
Nem volt hiába és él bennem örökre.
A meleg szoba, a forró húsleves,
A hóember, mit együtt csináltunk telente.

A házunk, a kutyánk, és minden amit adtatok,
Nem pénzből, de szívből, örömet okozott.
Az arcotok, a szemetek és szerető szavatok,
Tényleg sajnálom, hogy nem vagytok boldogok.

És most tudatnom kell veletek valamit,
Tényleg úgy érzem, nekem kell elmondani.
Egyszer télen kidobtam szívemet,
Szép arcúnak szép szavára mindenem.

Talán boldog voltam, talán csak azt hittem,
De minden percét igazán átéltem.
Majd eljött a tavasz, míg elvonult a tél,
A szív pedig azóta egy tónak mélyén él.

Azóta minden éjszaka kimentem a partra,
És vártam a szívre, hogy újra megkapjam.
Évek teltek el, de nem vittem semmire,
Nem kellett a szív tényleg már senkinek.

És most megint eljött a fagyoknak évszaka,
Fázik az élet, fázik az éjszaka.
Álmaim és vágyaim mind a jég alatt fagyoskodik,
Testemben a lélek csak raboskodik.

El nem fogadható, de érteni érthető,
Egy nap úgyis lehull minden szemfedő.
Így arra kérlek, hogy ne sajnáljatok,
Én sajnálom inkább, hogy búcsúzkodom."

Mire apa és anya a levelet megtalálta,
A tévé a választ tálcán kínálta.
A pesti utca porában-mocskában,

Feküdt a lány már örök álmában.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.