Szótlanul lépdeltünk a behavazott utcán. Néha önkéntelenül csoszogni kezdtünk, mert az aszfaltra itt-ott apró jégpályák is telepedtek. Erőtlenül, de szapora ütemben mintha szilánknyi gyémántok csillantak volna fel előttünk az utcai lámpák fáradt fényében. Szemeink azonban nem csillogtak, inkább homályosak lehettek, hiszen a kutathatatlanba révedtek.

Álmodoztunk mi ketten, és elbájolt minket egy jobb holnap képe. Rég elvillantak a rettegett gondolatkarvalyok: az éles szemű aggodalmak. Hálatelt szívünkkel jó előre megköszöntük a még ki nem osztott ajándékot, a boldogságot, melyet a jövendőnek meg kell hoznia. Mindenképp. Úgy ittuk a tudatunk mélyébe suttogott ígéreteket, ahogy a kisgyermek issza anyja szavait, mikor az mesél neki. És éppen úgy hittünk a meséknek.

Számunkra nem volt már idő, csak várakozás. Valami olyasféle várakozás volt ez, mint a rügyé, amelyet régóta hiteget a reggel nyájas, de hamis szavú melege, hogy mikor legközelebb találkoznak, kipattanhat végre, és megízlelheti azt, amiért a világban lenni kell...

Mi angyalszárnyak suhogását hallottuk, s a szántás szélén ácsorgó kórók érezték a szelet. Míg a családok a hideg elől házaikba húzódtak, addig a mi arcunkat csak kedveskedő, finom csillagsugarak érték. Gonosz, csillagtalan este volt pedig.

S a remény nem bírta tovább nézni, ahogy áltatjuk magunk. Egy szempillantás alatt a Perintig suhant, s ott belevetette magát a zajtalanul tovairamló vízbe. Olyan sötét lett ott hirtelen, hogy a világ eleddig gyújtott összes tüze sem tudta volna elűzni azt a fojtogató, nehéz, kásás feketeséget.

Ekkor riadtunk fel mi is ábrándjainkból, bár még azt gondoltuk, azért, mert a várakozást felváltó, újra megjelenő idő tudatta velünk, hogy jó lenne már hazamenni.

Szobámban aztán megtörten roskadtam a székre, s fejem kezeim közé temettem. Mi történt velem? Csak egy dolgot tudtam, de azt bizonyosan: sírni kéne, sírni a végtelenségig! S eközben a remény a Perintben magát már nem tekintette a világ részének, s az Isten akkor látta először nagybetegnek ezt a bánatos vizet. S mintha körülötte a száz meg száz éves füzek is megdermedtek volna, s meg lehetett sejteni rimánkodó hangját annak a szerencsétlen asszonynak...

Egy percig éreztem csupán a remény hiányát, de igen hosszú perc volt az! Nem élt még annyit az ősöreg világegyetem. A kínnak az az elviselhetetlen érzete, amely testem-lelkem átjárta, mikor a szobában egyedül, de teljesen egyedül maradtam, legyőzhetetlen volt. Ember legalábbis nem bírt, nem bírhatott vele.

S a kővé vált füzek, az elgyöngült víz, a növekvő feketeség, a világban eluralkodni készülő fájdalom megijesztették a reményt, hogy az visszatért, az elhullajtandó könnyeket elkísérni a holnapi harmatcseppek közé...

Hiszem, hogy jobb lesz a holnap, mert a remény újra él, élni akar - mert nélküle meghalunk.