Vers a behódolás korából

Mégsem tudtam vigyázni rád,
keveset tettem, mint sokak,
rejtelmekkel várt a világ
s nem felügyeltem sorsodat.

Most itt állok, visszajöttem,
nézlek - de nem mosolyogva,
lábad elé hull a könnyem,
lélekrontók szegény foglya.

Miért tűrtél annyi verést,
miért kellett nekik hinned,
hogy bal mellünkön ütve rést
gyógyítják a sebeinket?!

Hallgattál nyájas beszédre,
mely mögül bűzlik a szándék
s undorító dőreségbe
szédültél, ez az ajándék.

Előttük állasz meztelen,
minden ízed odatárva,
egy alázkodó esztelen,
bús magamutogatása.

Győz akkor is, ha megszakad,
ki szép vágyait megőrzi,
de ha eltagadtad magad,
nem akartál sose győzni.

Fényességed lehámozva,
nem vagy több taszigált testnél,
elvesztél egy élethosszra
s nem emlékszel, honnan estél.

Rendszerükről affektálva
hibátlanságot hazudnak;
Ember voltál, hogyne fájna,
hogy az ő kezükben tudlak?!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.