Kunkli Szabolcs: Ajándék (fantasy, novella)
2012.05.16. 17:25
Ajándék
Volt egy kicsiny falu a világban, az Arszán folyó mentén, amelyet már mindenki elfelejtett. Nem volt ott semmi jelentős, semmi híres így nincs is rá miért emlékezni. Néhány száz lelket számlált csupán a lakossága, azok is mind favágásból meg állattenyésztésből éltek. Egyébként is fenn volt északon, ahol nagy hidegek vannak és fagyok évente többször is. Szóval abszolút kiszámíthatatlan időjárási körülmények között, kevés lakossággal, csekély gazdasági jelentőséggel elmondhatjuk, hogy egy igazi Isten háta mögötti település volt. Hogy mégis szót ejtek róla azt csak egyetlen egy dolognak köszönheti, az pedig a pusztulása. Hideg decemberi éjszakán történt, amikor még a falu legelvetemültebb látens alkoholistái sem merészkedtek ki a házukból, hogy ellátogassanak a Döglött Vadkanba, ami az egyetlen kocsma volt a faluban. Pislákoltak a fények a házak ablakaiban és az emberek bebugyolálva feküdtek ágyaikban várva a reggelt és a fagy minél előbbi elmúlását. Csupán néhány éjjeli bagoly és a település őrei töltötték ébren az éjszakát, utóbbiak a faluhatármenti bódéjukból figyelték az erdőt, mint borítja be a sűrű pelyhekben hulló hó.
Talán ők vehették észre először a rengetegből közeledő alakot. Bizonyára inkább szellemnek tarthatták először, mint élőnek, hisz jól tudták, hogy élő, emberi lény a kegyetlen decemberi fagyban az éjjeli erdőben nem kockáztatna meg semmilyen utazást. Szóval érthetően meg voltak rémülve, hisz nem voltak egy iskolázott népség és hát babonások is voltak. De a kötelesség az kötelesség mégiscsak, úgyhogy kimerészkedtek a kis bódéból. Akkor még nem tudták, hogy vesztükre. Lándzsát szegeztek a közelgő, dülöngélő alakra és felszólították a megállásra. Azonban az nem igazán hatódott meg, az egyébként nem túlzottan békés fogadtatástól. Konkrétan semennyire. Az őrök azonban nem támadták meg, azt gondolták, hogy akárki is legyen ez az ember, tuti megőrült a kegyetlen fagyban, ami ők is alig tudtak átvészelni a vastag bundaruhájukban. Az idegenen márpedig nem volt más csak lelógó rongydarabok, melyek nem túlzottan védték satnya testét. Az őrök meg akarták fogni és bevinni az őrházba, hátha sikerül némi életet verni bele. Azonban mikor közel értek hozzá el akadt a lélegzetük. Az idegen megállt és ők mélyen az arcába világítottak a lámpásukkal. Nem igazán tévedtek amikor szellemnek gondolták az idegent. Férgek mászkáltak az arcában és aszalt bőr mállott le a még meglévő húsról, a szemüregek üresen bámultak a világba.
A döbbenet és a félelem lemerevítette az őröket, remegett minden tagjuk. Bár babonásak voltak, azért valahol mélyen tudták ők, hogy a gyerekkori rémmesék, melyekkel a szüleik rémisztgették őket, majd aztán ők a saját gyerekeiket mégsem lehetnek igazak. De úgy látszik tévedtek. Lassan hátrálni kezdtek, meg sem mertek szólalni. A csendben csak a hóban mozgó csizmák hangja hallatszott. Rop-rop-rop, ahogy haladtak hátrafelé, lándzsájukat az idegenre szegezve. Hamarosan azonban sokkal erősebb és sűrűbb lépéshangok törték meg a csendet. Az élőhalott lassan elindult feléjük és az erdő sötétségéből még több árnyalak kezdett kirajzolódni. Közeledtek, de nem siették el, mintha valami erő visszatartotta volna őket, mintha valami felsőbb utasítást hajtottak volna végre. Nem volt tudatok, nem volt akaratuk, nem volt semmijük sem, ami egy élő emberi vagy akár állati lényt motivált volna. Legalábbis nem adták ennek semmi tanújelét. Csak szépen csöndben lépkedtek. Halotti csöndben. Az egyik őr felkiáltott majd rohanni kezdett az őrbódé felé, a másik követte majd felmászott a közeli harangozó toronyba, ahonnan a teljes falu lakosságát figyelmeztetni tudta. Hangos kolompolás töltötte meg a hideg éjszaka csendjét. Csak már későn. Az élőhalottak egyszercsak elszabadultak és a lassú, botladozó bábuk hirtelen vérengző fenevadakká alakultak. Nem igazán volt szükségük fegyverekre, bár mindegyiknél volt valami, ha más nem egy kihegyezett karó vagy egy vastag fahusáng.
Talán egy óra sem telt el és teljesen elpusztították a falut. A házak égő szalmakazalok módjára omlottak össze, az emberek vérbe fagyva vagy szétmarcangolva feküdtek az utcákon. Vagy bennégtek a házakban vagy bemenekültek az úgyszintén biztos halált jelentő erdőbe. Nem mozdult senki és semmi már a lángok martalékává váló településen és hangot sem adott ki senki, csupán a tűz ropogása hallatszott. Az élőhalottak csak álltak egy nagy kupacban a falu központi helyén, amolyan főtéren, ahová nem értek el a lángok. Magukkal hurcolták a nemégiben elhunytak tetemét is. Vagy kétszáz friss hulla feküdhetett ott kiterítve vagy kupacba hányva, férfiak, nők, gyermekek vegyesen. Az érzés nélküli élőhalott testek nem ismertek irgalmat. Szél csapott bele a lángoló tetőszerkezetekbe és hordta arrébb a lehulló parazsakat az összeomlott épületekből. Maga a pokol elevenedett meg akkor éjszaka. A pokol, amit nem valami ördög vagy démon teremtett, hanem egy ember. Egy ember, aki hasonlatos volt az érzéstelen gyilkológépekhez, melyek ártatlanok százait pusztították el egyetlen óra leforgása alatt. Vagyis valahol rosszabb volt náluk, sokkal rosszabb, hiszen Ő parancsolt, a hullák, csak mint a gépek teljesítették a kegyetlen utasítást. Meghajoltak a sötét akarat előtt, mely visszarángatta őket az életbe, akaratlan rabszolgái voltak egy sötét erőnek, mely ellen nem lehetett ellenszegülni. A lét és a nemlét között lebegő lények voltak csupán, melyek még az előtt lettek leláncolva régi földi porhüvelyükbe mielőtt még végleg átléphettek volna a szellemi világába, ahol már nem gyötörte volna őket a földi lét ezerféle nyavalyája. Áldozatok voltak ők is, egy sötét akarat áldozatai. Mikor visszatértek, ők is ugyanolyanok voltak, mint a nemrégiben lemészárolt szerencsétlenek. Még csak éppen meghaltak, de még nem mehettek el.
Talán egy óra is eltelt, míg az élőhalottak némán álltak a lángoló falucska gyűrűjében, mire megjelent mesterük, egy igen nagyhatalmú varázstudó, egy nekromanta. Ember volt, talán ez volt a legfontosabb jellemzője, mindennél fontosabb. Neve is volt, olyan, amit az emberek adtak neki, egy apa és egy anya. Semmitmondó fogalmak több száz év távlatából, apa és anya, tényleg semmi egy ilyen lénynek mint ő és az a név is már régen elveszett az idő ködében melyet, egyszer régen még ráakasztottak. De Ő tartogatta azt, késsel véste bele a bal tenyerébe, mélyen a húsába, hogy aztán kesztyűvel takarja el az emléket, talán az utolsó darabka fogódzkodót, egy eltűnt világ kicsinyke hírmondóját. Néha-néha hát levette a kesztyűt és kinyitotta a tenyerét a nekomanta, hogy megnézze a nevet, mely mélyen a testébe és valahol még mélyebben a lelkébe íródott, egy ember nevét. De azon a rideg éjszakán csak fekete varázslóbotját szorongatta, mely egy öklömnyi nagyságú zafírral végződött a tetején és zöld fényben világított meg maga körül mindent. Bizonyára értékes és nagy erejű varázsholmi volt.
Könnyedén átlépdelt a lángoló romokon a nekromanta és besétált a főtérig, ahol engedelmesen várták szolgái. Végignézett rajtuk és büszke volt magára. Volt hatalma, hogy uralkodjon felettük és meg is tette, mert egy dolog mozgatta puszta létét. Ez pedig a hatalom volt, a minél nagyobb hatalom, mindegy milyen áron. Utat nyitottak neki az élőholtak a holtestek felé és Ő a hullahalom szélére állt, becsukta a szemeit és kántálásba kezdett. Hosszan beszélt és rímekben, szavai szinte lüktettek a hideg levegőben átforrósítva azt. A halottak végtagjai meg-megrándultak és több is lassú eszmélésbe kezdett. A varázslat csak ott és akkor volt hatásos, mivel a lelkek még nem szakadtak el végleg a testüktől, így a mágus könnyedén visszazárhatta egy öntudatlanabb darabkájukat az élettelen földi porhüvelyükbe, így a legeredményesebb módon parancsolva felettük. A varázsige mindig veszélyes volt és kimerítő és mindig elrabolt egy-egy kicsiny darabkát használójának lényegéből, a lelkéből. Kiüresítve azt, egy állati, ösztönök és az akart által irányított sötét létezésbe. Természetesen ezzel Ő is tisztában volt és mindig nagyon vigyázott, hisz a nekromancia minden varázsigéje hasonló veszélyeket tartogatott. Mire befejezte a bűvigét minden tűz kialudt a falu romjain és a csillagok fényei is lekoptak az égboltról. Csak egy természetellenes zöldes köd maradt, mely beborította a romokat. A varázsige elszívta a fényt és a meleget, csupán sötétséget és fagyot maga után. A korábban élettelen hullák melyek halomba dobálva feküdtek vagy a földön szétszórva hánykolódtak a mészárlás helyszínén lassan felálltak és engedelmesen felsorakoztak sorstársaik mellé. Egyetlen akarat parancsára, egyetlen célért. Egy bomlott elme őrületéért.
Már indulni készült a nekromanta mikor egy hang ütötte meg a fülét. Éles volt és hangos. Egy kisgyermek sírt fel a romok közül a fagyos éjszakában. A nekromanta nem értette, hogy lehet ez lehetséges, hiszen Ő egyértelműen kiadta a parancsot, hogy mindenkit öljenek meg. Mindenkit!Lehetséges lett volna, hogy az élőhalottak nem vették észre a gyermeket? Ez volt a nekromanta első gondolata. De hogyha ők nem is vették észre, akkor a szemnek kellett volna. A szem volt az Ő kis "háziállata", nagyon kis hasznos teremtés volt. Ő maga teremtette. Láthatatlanná tudott válni és tudott repülni, kinézetre olyan volt mint egy óriási emberi szemgolyó, csak éppen amit a szem látott, azt látta a mágus is. Amolyan harmadik szemként funkcionált és a látottakat azonnal a nekromanta tudatába továbbított. Rajta keresztül tudott távolról is varázsolni, így könnyűszerrel felmérni a terepet vagy települést, amit éppen áldozatnak szemelt ki. Ő már pedig a szemmel gondosan átnézte a romokat a pusztítás után, de nem talált élőket. Nos hát, Ő sem tévedhetetlen. Ez is bizonyíték, hogy Ő bizony ember. ,,Ember."- mondta magában.
A kisgyermek egy bedőlt falú, étteremnek kinéző épületben sírdogált. Egy vastag, üszkös gerenda takarta el. A mögött feküdt az anyja karjaiban, aki a varázsló nagy megdöbbenésére, még mindig élt. A nő rávetette tekintetét a mágusra, aki ridegen tekintett vissza rá és gyorsan megindult felé, hogy néhány gyors mozdulattal elintézze ezt a kis hibát, amit vétett. Mikor oda ért a nőhöz felemelte a varázslóbotját, ami lángra gyúlt az aljától a tetejéig. A nekromantának nem ártott a tűz, meg sem rebbent mikor a lángok keresztül folytak a kezein. Még utoljára lenézett áldozatára, hosszan, merengőn. Nem sújtott le. A nő tekintete megállította. Valami furcsa, belső érzés miatt Ő nem akarta megölni a nőt. Talán a szánalom? Talán valamiféle lelkifurdalás? Vagy valami isteni akarat? Ezt Ő sem tudta, de még nem végzett a nővel. Aztán a nő megszólalt, míg a gyermek halkan felsírt.
- Vidd el, védd meg a gyermeket! Óvd meg őt!
A nekromanta meglepődött. Hozzá volt szokva, hogy emberek az életükért könyörögjenek, sőt ahhoz is, hogy a szeretteik életéért. De Ő soha nem kegyelmezett, soha. Azonban most valahogy, így a nő kék szemeibe bámulva valami történt vele. Ő sem tudta mi. De úgy döntött megteszi a nő kívánságát. Megkíméli a gyermek életét. Lassan, igenlően bólintott, miközben folyamatosan bámult a nő szemébe. Majd mikor látta, hogy a nő megértette és lecsukta szemét, Ő egy csapással belevágta a lángoló botot a nő testébe, mire az pillanatok alatt hamuvá porladt. A gyermek saját anyja hamvaiban feküdt, és sírt. Mintha értette volna mi történt. De nem érthette, hisz még csak gyermek volt. A nekromanta felemelte a kicsiny testet a hamuból és az arcához tartotta. Neki is mélyen a szemébe nézett, a kicsiny meg az övébe. A gyermek befejezte a sírást, míg a hideg, kemény férfi kéz tartotta. A nekromanta sóvárogva bámulta a gyermeket, látta benne azt amit Ő már rég elvesztett.A gyermek ártatlan volt, tiszta a földi mocsok bűneitől. Ez az ártatlanság vonzotta, gyújtott fel benne egy már rég elfeledett lángot. Egy furcsa reményt, mely talán segíti Őt levetni évszázadok nehéz béklyóit. Olyan béklyókat, melyek soha nem tűntek nehéznek és mindig csak előrébb juttatták céljaiban, sőt magukat a célokat is ők teremtették. Felismerni súlyukat mégis nehéz , de könnyű elfelejteni. A nekromanta a karjára fektette a gyermeket és megindult vele kifele a romvárosból. Útján halkan követte őt az élőhalottak járása. Befelé tartott az erdő végtelen rengetegébe, ahol mélyen a föld alatt feküdt titkos szentélye, az otthona.
A falucska pusztulásáról senki nem kapott hírt hetekig. Aztán kereskedők érkeztek a területre, hogy eladják a portékáikat, de mikor megérkeztek megtalálták a romokat. Hamar feltűnt nekik, hogy holtestek csak elvétve fekszenek valamerre és azok is majd szénné vannak égve. Tőlük értesült az ország uralkodója is az eseményről, aki egyből nyomozást is rendelt el az ügyben. Azonban nem jutottak semmire. Rémtörténetként keringett aztán országszerte az északi falucska sorsa, érdekes misztériumává a királyságnak. De csak néhány évig, mert aztán újabb faluk tűntek el, szinte nyomtalanul teljes lakosságukkal. Hiába rendeltek el újabb nyomozásokat, ajánlottak fel hatalmas jutalmakat azoknak akik célhoz vezetik a hatóságokat. Semmi nem derült ki és senki nem tudta mi történt.
A nekromanta, úgynevezett "otthona" mélyen a föld alatt terült el. Legalább tizenhat szintet számlált lefelé. Szobák, kamrák, termek, csarnokok sokasága tartozott a hatalmas komplexumba. Felbecsülhetetlen értékű varázstárgyak, kincsek,ősi varázstekercsek és könyvek egész garmadája feküdt a névtelen, sötét kazamaták rejtett zugaiban. A varázsló a legalsó szinten lakott általában, de minden szintnek és teremnek meg volt a maga feladata és funkciója. A mágus dolgozószobája, vagyis inkább csarnoka, hatalmas oszlopokkal volt kidíszítve és gyertyatartók ezrei biztosították a soha el nem alvó fényt a csarnokban. Közepén egy terjedelmes mágikus kör terült el, melynek vonalai bele voltak vésve a padlóba, ami kemény gránitból készült. A nekromanta maga alkotta meg ezt a helyet élőhalott szolgálói segítségével.
Évszázadokkal ezelőtt menekült az erdősség kietlen, elhagyatott sűrűjébe, hogy szabadon gyakorolhassa sötét, majd minden varázshasználó által elutasított mágiáját. A többiek nem értették meg őt, nem akarták elfogadni őt. Kezdetben csak figyelmeztetések soraival kellett szembesülnie, majd a varázslók közül való teljes kizárással. Nem járhatott többé a híres neves nerúri könyvtárba és mágusközpontba. Kizárása után pedig üldözötté vált. Pedig akkor még nem ártott senkinek, csak a temetők holtjait és az arénából megszerzett élettelen testeket keltette új életre. A kezdeti próbálkozásai semmik voltak azokhoz képest amelyekre később lett képes. A halottak mozgatása sok energiát emésztett fel kezdetben, de végül beletanult, új módszereket és trükköket tanult meg és idővel minden könnyebbé, egyszerűbbé vált. Volt idő mikor még Ő is ártatlan volt, nem tapadt ártatlanok vére a kezéhez. De az üldözés sok kegyetlen dologra rákényszerítette. Akkor még érzett bűntudatot, szégyent, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót. Első áldozata egy gyanútlan kereskedő volt, aki egy súlyos és igen ritka betegségben szenvedett. Ő éppen rejtőzködött ellenségei elől, így orvosnak adta ki magát és felajánlotta a kereskedőnek, hogy meggyógyítja. Azonban nem tette.Csupán tanulmányozta a betegséget és elegendő ideig életben tartotta a kereskedőt, hogy az hordozhassa a szörnyű kórt. A betegség egyébként hatalmas hólyagokat, fekélyeket és kiütéseket növesztett az ember testére szinte mindenhol és szép lassan felemésztette a szervezetet. Amíg foglalkozott a szerencsétlennel, megtalálta a módját, hogyan tudná virulensebbé tenni a kórt és gyorsabbá tenni a lefolyását, hogy a betegséget kinyerve a kereskedő szervezetéből, fegyverként használhassa fel üldözőivel szemben. Végül sikerrel járt és egy éjszaka varázsereje segítségével végrehajtotta a módosításokat a betegségen, mely aztán egy nap alatt véget vetett páciense életének. Ezek után elutazott Nerúrba, ahol az éves főmágusi konferencia idején az összegyűlt varázstudó tömegek között akarta elereszteni a betegséget, ezzel bosszút állva rajtuk üldöztetése miatt. Azonban nem minden úgy történt, ahogy eltervezte. Ahogy álruhában tartott a varázslók negyede felé, éppen áthaladt a kereskedői negyeden és ahogy át kart sétálni központi piacon egy a szokottnál is nagyobb tömegre lett figyelmes. A tömeg azt figyelte, amint egy súlyos büntetést végrehajtását készítették elő egy tolvajon és ott volt már a hóhér is. Ő is ott ragadt a többi emberrel együtt, kíváncsi volt a részletekre. A tolvaj egy nő volt, aki kenyeret lopott, saját állítása szerint éhező gyermeki számára. Mindezt persze figyelmen kívül hagyta a törvényhozás és az elharapódzó bűnözés miatt halálra ítélték, hogy így mutassanak erőt és határozottságot. A nekromantát azonban mélyen felkavarta a nő helyzete, akit véleménye szerint ártatlanul ítéltek halálra, hisz ily kicsiny bűn nem érdemelhet ily nagy büntetést. A tömeg persze helyeselte az ítéletet és nem volt senki, aki közbe lépett volna, vagy egyáltalán kifejezte volna nem tetszését a dologgal kapcsolatban. Akkor örökre megundorodott az emberektől és úgy döntött végez velük. Ott a központi piacon vágta földhöz a betegséget tartalmazó fiolát. Ezzel megpecsételve a város minden lakosának sorsát. Ő nem fertőződött meg, mivel készített magának ellenszert, melyet nyomban fel is használt a kór kitörése után, azonban a várost hamarosan felemésztette a szörnyű kór és még a leghatalmasabb varázslók is áldozatul estek a betegségnek. A szörnyű betegséget endokának nevezték el, mely szó a halál árnyékát jelentette. Persze voltak akik életben maradtak, ők megőrültek és félig-meddig emberbőrbe bújt szörnyetegekké váltak. A gyógymódok keresése közben semmitől nem riadtak vissza, hogy enyhítsék az égető fájdalmat, amely felemésztette beteg testüket. Mindenre készek voltak és amit tudtak meg is tettek. A gyógymódjaik azonban mind hatástalanok voltak és ha gyógyították is a kórt, azzal párhuzamosan előálltak egy újjal, ami általában rövid időn belül a teljes őrületbe kergette a mágusokat. Ugyanis a kórt nem lehetett varázsigével gyógyítani, úgy lett megalkotva, hogy ennek esetén újabb, az elmére káros betegségeket generáljon. A várost lezárták, aki szökni akart onnan azt megölték, a mágusok pedig bezárkóztak a tornyaikba, hogy ott várják be a halált. Kegyetlen játék volt, de Ő nyert. Azonban a lelkiismerete, nem hagyta nyugodni. Egy percig nem sajnálta az öntelt varázslókat, akik ártani akartak neki, de az ártatlanokat, azokat igen.
Bűntudatában Ő maga döntött úgy, hogy elmegy az országból és elrejtőzik, oda ahol senki nem találhat rá. Soha, senki. Ekkor talált rá a hatalmas északi erdőre. Sok időt töltött el a fák rengetegében, saját tébolyával, álmatlan éjszakáival és félelmeivel. Ha aludt rémálmok gyötörték. Ezrek halálsikolyai, vádjai és elhaló hörgései, amikért mind Ő a felelős. A hosszú bolyongása alatt az erdőben nyilván megőrült bűne mérhetetlen súlya alatt. Pont mint legádázabb ellenségei, úgy Ő is belecsúszott az őrület örvénylő forgatagába. Hosszú éveket töltött az erdőben. Patkányokat, szarvasokat, halakat evett, többnyire nyersen. Egy szürke, esős napon talált rá egy kolostorra, mely az erdőben helyezkedett el. A szerzetesek befogadták, adtak neki enni, próbálták gyógyítani. Bár kezdetben nem látszott, hogy bármi eredményre vezetne a terápia és a sok törődés, a szerzetesek nem adták fel és idővel tisztulni kezdett a varázsló elméje. Állat módjára viselkedett és állat módjára gondolkodott, a szerzetesek azonban megtanították neki, hogy Ő ember. Ez ragadt meg legjobban a tébolyban vergődő nekromanta elméjében. Ember. Idővel egész sikeresnek bizonyult a kezelés, a varázsló, már képes volt ember módjára viselkedni, legalábbis külsőleg. Igaz nem sokat beszélt, konkrétan csak tőszavakat használt. Egy napon a kolostor vezetője, az apát meghalt gutaütésben és a temetését másnap délben ejtették meg az épülethez tartozó temetőben. Akkor, ott a temetőben valami előbújt a nekromantából. Valami szörnyű, régi emlék, vagy talán a fájdalom, mely a múlt iszonyából eredhetett. Akármi is volt, megpecsételte a szerzetesek sorsát. Ő teljesen megőrült, gyilkos varázslatok sokaságával megölt mindenkit, majd romba döntötte a kolostort. Miután mindenki meghalt, Ő egyedül maradt, egyedül a csendben. Feltámasztotta a halottakat és ásatni kezdett velük. A kolostornak eredetileg csak egyetlen egy föld alatti területe, egy alsó katakombája volt. Ez alá ásatott le az élőhalottakkal a tébolyult mágus még három-négy szintet, majd hogy gyorsítsa a munkát és kielégítse a nekromanciával kapcsolatos tudásszomját, elvándorolt, hogy városok temetőiből hullákat raboljon és élőholtakat támasszon fel, vagy éppen vérfürdőket rendezzen félreeső területeken. Másik mániája a varázstárgyak gyűjtése volt, ami végett varázslók százait küldte a másvilágra, csakhogy aztán mint hű szolgáit ébressze újra belőlük. Ő nem ismert kegyelmet és csupán néhány félig tiszta pillanata volt és akkor is csak egyetlen egy dolog járt zavarodott elméjében. Embernek maradni, annak ami Ő valójában. Ember. Tiszta időszakaiban mindent megtett, hogy elrejtőzzön a legelrejtettebb zugokba és le is láncolta magát többször a folyton mélyülő sötét labirintusának koromsötét tömlöceibe. A láncait erős varázsigékkel erősítette meg, de minden hiába volt. A test magába zárta, mind az embert, mind a tébolyt, mind a lelkiismeretet.
Ahogy teltek az évek a föld alatti labirintus egyre csak mélyült és mélyült, a benne felhalmozott kincsek pedig számolatlanul hevertek szanaszét a félig-meddig elhagyatott termekben. A varázsló azonban bármennyit rabolhatott, bármennyit gyilkolhatott, lelke nem lelt megnyugvás, csak a sötét vérszomj és hatalomvágy kerekedett benne felül szüntelen. Meghalni nem tudott, varázserejével időről-időre meghosszabbította életét és bár ezzel sem tudta volna elérni az öröklétet, de igen hosszú ideig eltudta nyújtani létezését. Négyszáz éves lehetett legalább mikor felégette azt a névtelen kis falut északon és magával vitte a gyereket. Maga sem tudta miért, de ragaszkodott a csöppséghez, aki egy lánygyermek volt. Ő soha nem ragaszkodott igazán senkihez, még üldöztetése előtt sem, de a gyermek megváltoztatott valamit benne. Na nem valami nagy dolgot, csak valami kicsinyt, ami mégis nagy jelentőséggel bírt. A kegyetlen mészáros, a félig öntudatlan ösztönlény egy kisgyermeket engedett végül maga mellé és nevelte éveken keresztül. A gyermek mellett az évek alatt egyre élesedett öntudata és lassan, de tényleg csak lassan, kezdett háttérbe szorulni a benső szörnyetege. Ő tanította meg beszélni a gyermeket, akit Ajándéknak nevezett el. Ajándékot nem riasztották el a dohos, sötét kamrák labirintusai. Kapott maga mellé egy társat, a nekromanta gyúrta neki össze emberi testrészekből. Miután befejezte egy illúzió varázslatot bocsájtott rá, így teljesen emberivé alakítva annak kinézetét. Az emberi külső azonban brutális erőt takart. Góliátnak nevezte el új művét a nekromanta. Góliát és ajándék naphosszat rótta a föld alatt járatokat felfedezve annak ezernyi veszélyé és kincseit. Persze a kislány sohasem volt valódi veszélyben, Ő mindig figyeltette a lányt a szemmel, hogy még véletlenül se eshessen baja neki. Góliáton keresztül pedig folyton tarthatta vele fizikailag is a kapcsolatot, ha úgy akarta. Ajándék hozzászokott az élőhalottakhoz, melyek sűrűn lakták a kamrákat. Nem alakult ki benne a tőlük való félelem, hiszen számára teljesen természetesek voltak.
Egy napon Ajándék megkérdezte Őt, akit csak bácsikájának hívott, hogy hol van a többi ember és milyenek is ők. Ők is ugyan olyanok-e mint a bácsika meg Góliát, meg mint ő maga vagy mások-e. Ő elmondta a gyermeknek, hogy vannak más emberek is és hogy azok nem a föld alatt élnek, hanem fenn a felszínen, városokban, falvakban. Erre persze a kislány látni akarta azokat az embereket, a városokat és a teljes kinti világot, hiszen nem igazán volt szerencséje gyönyörködni benne. Ritkán látta csak a nap fényét és érezte a szellők lágy érintését vagy tapodta lába a zöldellő füvet. Ő beleegyezett, hogy megmutatja a lánynak a kinti világot, mert valahol már Ő is vágyott rá, mivel hosszú évek teltek el azóta, hogy legutoljára a felszínen járt.
Először a lerombolt kolostort mutatta meg neki és annak környékét. Ajándék imádta a romokat, a füvet, a fákat, a virágokat, a madarakat és csiripelésüket. Egyszóval imádta a természetet, ami addig teljesen ismeretlen volt számára és életének nyolcadik évében nyílt csak meg előtte minden csodájával. Ajándék mindennek tudni akarta a történetét, még annak is, aminek nem volt. Tudni akarta mi van a távoli fával borított hegyek mögött, mi van a fényesen csillogó tavak alján és, hogy honnan jönnek a szelek. Ezeken kívül persze ezernyi kérdése volt a varázslóhoz, aki készségesen válaszolt is neki mindenre, miközben maga is élvezte a tavaszi megújulását a természetnek. Sokat változott a föld alatt töltött nyolc év alatt, de nem gyógyult meg. Ajándék egyszer megkérdezte, hogy mi történt a kolostorral, hogy romokban hever és milyen volt még ép korában. Erre Ő azt mondta, hogy egy kegyetlen rabló banda gyilkolta halomra a benne élő szerzeteseket és rombolta le az épületet. Kegyes hazugság volt, emberi hazugság.
Egy idő után a kislány többet akart látni és tudni. Azt akarta, hogy Ő vigye el és mutassa meg neki a többi embert, a városokat, a zsúfolt piacokat, a házakat és azt a sok-sok mindent amiről mesélt korábban. Ő persze nem akarta. Tartott az emberektől, félt, hogy nem tudná kontrollálni magát, de valahol magában mélyen épp ellenkezőleg érzett. Menni akart, vágyott az élő lelkek társaságára. Ő maga sem értette eme különös érzését, azt hitte róla, hogy már évszázadokkal ezelőtt eltűnt. Végül tehát beleegyezett, hogy elviszi a gyermeket és megmutatja neki a legszebb várost, amit valaha is látott. Ez a város az Arszán folyó torkolatánál elterülő Azúr város volt, mely nevét arról a gyönyörű tengerre néző rálátásáról kapta, ahonnan az arra járó megcsodálhatta a Végtelenség Óceánjának hullámzó vizét. Egy távoli ország távoli fővárosa, melyhez sötét emlékei kötődtek a nekromantának. Egyszer, mikor tébolya megint eluralta elméjét, felélesztette a városi temető összes sírjának és kriptájának halottjait és ráuszította őket a békésen alvó városra. Az élőhalottak kegyetlen mészárlást végeztek, a városi őrség és az országos hadsereg soraiban éppúgy, mint a lakosság körében. Őt senki nem találta meg, hamar elment a helyszínről, csak a vérengző hadseregét hagyta hátra. Örök rejtély maradt a város számára az az este és az örök gyász éjszakája is. Azonban ez csupán egy rémtett volt a számolatlan közül, melyek végigkísérték a tébolyult nekromanta életútját.
Szél söpört végig a romok mellett található kis tisztáson. Góliát és Ajándék egymás mellett álltak és figyelték a nekromantát, ahogy az előttük, nekik háttal állt és varázsszavakat suttogott, miközben körkörösen mozgatta zafírberakású varázslóbotját. Rövid várakozás után a szél felerősödött és mintha meggörbült volna a mágus előtt a tér, egy kékes, örvénylő, ovális alakú kapu nyílt meg a tisztás közepén. Ajándék sok varázslatos dolgot látott eddigi élete során, amit bácsikájával töltött, de ettől neki is leesett az álla. Odalépdelt a nekromantához és megfogta annak rovásokkal díszített talárjának szélét.
- Ez az az átjáró, amiről beszéltél bácsikám?- csodálkozott a gyermek.- Hogyan csináltad? Megtanítod majd nekem is? És tényleg nem veszélyes? És mitől ilyen kék bácsikám?
Ő a gyermekre fordította tekintetét és megsimogatta annak barna haját. Majd a maga rekedtes hangján megszólalt.
- Ez az amiről beszéltem Ajándék. Ez az átjáró fog miket pillanatok alatt Azúr városába eljuttatni. Nyugodj meg, mint mondtam nem veszélyes, sokszor használtam már korábban.
- Akkor megtanítod nekem is? És akkor majd én is oda utazgathatok majd a világkerekségen, ahová csak akarok? És akkor honnan fogod majd tudni hogy hol vagyok?
A nekromanta mosolyogva nézett a gyermekre, majd ha kezét nyújttta neki, amit aztán megfogott Ajándék. Száraz, pergamen szerű kezek voltak azok, melyekben mégis aktívan lüktetett az élet. Elindultak a kapu felé aztán, mind a hárman. Góliát ment előre.
- Egy napon megtanítom neked, de nem hinném, hogy olyan hatékonysággal fogod tudni használni, mint én. Tudod ehhez hosszú évek tapasztalatai kellenek és nem mehetsz oda, ahova csak akarsz. Először tudnod kell, hogy hova akarsz menni és fel kell idézned az elmédben azt a helyet. Következtetésszerűen olyan helyre nem tudunk eljutni, ahol még nem jártunk, vagy nem láttunk még. És nyugodj meg, én mindig tudni fogom, hogy merre vagy.
A kislány mosolyogva bólintott és együtt belétek az örvénylő teleportkapuba.
Egy kellemes tengerparti részre nyílt a kapu másik oldala. A tenger sós illatát fújta arcukba a szél és a sirályok krákogása is jól hallatszott. Ajándék nagyon kábának érezte magát a teleportálás miatt, de ezt betudta annak, hogy első alkalommal csinálta. A nekromanta bezárta a kaput, majd jeleket kezdett írni a levegőbe, ami hamar felkeltette a gyermek érdeklődését. Meg is kérdezte a varázslót, hogy mit csinál, aki viszont csak jó fél perccel később válaszolt. A láthatatlanság varázsigét szedte le a kapu környékéről.
- Miért volt erre szükség bácsikám?- érdeklődött a gyermek.
- Akármennyire is eldugott részre nyitottam a teleportkaput, fennállt a veszélye, hogy valaki megláthatja. Nem akartam feltűnést, így láthatatlanság varázsigével együtt nyitottam meg az átjárót. Most eltüntetem mivel nincsen rá szükség.- mondta Ő, majd mindhárman elindultak a város felé, mely jól látható volt onnan ahol álltak, mivel egy sziklafalra épült a tengerpart mellett.
Míg a gyermek játékosan hátrafelé fordulva haladt, hogy nézegesse a homokban kirajzolódó lábnyomokat, a nekromanta elmélyedt gondolataiban. Furcsán érezte magát, persze nem a teleportálás miatt, ahhoz már régen hozzászokott. Valami belül mocorgott benne, az évek alatt valamelyest irányíthatóvá vált fenevad, mintha rezgette volna a láncait. Sötét énje tudta mire készül a józanabbik, tudta, hogy ismét emberek közé fognak kerülni, a gyűlölt emberek közé. Vért akart a fenevad, csak az elégíthette ki gyűlöletét. Düh és harag tódult fel a mágusban, mely nem természetes eredetű volt és majdnem elhomályosította elméjét. Ekkor azonban kinyitotta a bal tenyerét és levette róla kesztyűt, megállt és újra meg újra elolvasta a belevésett feliratot. Ajándék és Góliát is megállt erre.
- Bácsikám, bácsikám.- szólt a lány.- Miért álltunk meg?
A nekromanta azonban nem felelt, csak tűnődve nézte a hegeket a tenyerében.
- Ember vagyok.- suttogta.- Nem vagyok szörnyeteg. Ember.
- Tessék?- kérdezett vissza a lány.- Mit mondott bácsikám?
A nekromanta lassan visszatért gondolatai mélyéről és Ajándékra fordította tekintetét.
- Semmit, semmit. Menjünk. Sok mindent kell megmutatnom neked. Azúr egy gyönyörű város, imádni fogod, ígérem.- mondta Ő, mire a kislány megfogta a nekromanta kezét és folytatták útjukat.
A városba a kikötői rész felől léptek be, ahol hatalmas nyüzsgés volt. Izmos matrózok, kereskedők, halárusok, idegen földről érkezett emberek és szegények tömege töltötte meg a városrészt. Kocsmák és bordélyházak hirdették mindenfelé szolgáltatásaikat. Na igen, nem ez volt a város szépnek nevezhető része, de innen is jól látszott a város fölé magasodó fellegvár, mely épületeinek aranyozott tetőin csillogtak a felhők között lezúduló fénysugarak. A nekromanta nem féltette a kislány még ilyen nyüzsgésben sem, hiszen tudta, hogy Góliát könnyen megtudja védeni a gyereket minden veszélytől, vagy ha mégsem akkor itt van Ő. A biztonság kedvéért persze helyezett egy erős védővarázsigét a lányra, nehogy annak még véletlenül is baja eshessen. Ő szomorú beletörődéssel vette tudomásul, hogy az emberek világa szemernyit sem változott az évszázadok alatt, melyet távol töltött tőle. A nyomorgó szegények ugyanúgy a mocskos utcaköveken vagy a sárban térdepelve koldultak némi alamizsnáért a tehetősebbektől vagy verték egymást agyon, akár egy vekni kenyérért is. A bűn és a mocsok nem változott, úgy látszott számára, hogy az az ember faj elkerülhetetlen velejárója. Itt nem csak a szegényekről volt szó, mert az ő viselkedésük még megmagyarázható volt, azonban a tehetősebbeké már nem. Senki nem segített a kikötő negyedében kínlódó szegénységen és senki nem tett még apró erőfeszítéseket sem, hogy biztosítsa azok biztonságát, akik a legkiszolgáltatottabbak. Ahogy elhaladtak a bűzölgő kocsmák és piszkos bérházak sora mellett, a nekromanta folyton figyelte az épületek között meghúzódó sötét sikátorokat, ahonnan gyakran szúrós szempárok és eltakart arcok tekintettek vissza rá. Szinte folyton érzett egy rosszindulatú jelenlétet a háta mögött, mintha figyelné, követné valaki. Mindazon ellenére, hogy tudta jól a varázsló, hogy nincs semmi félnivalója a tolvajoktól és banditáktól,- hisz egy kézmozdulattal el tudná őket küldeni a másvilágra-, mégis dühítette a züllöttség ilyen sötét mélysége. Szinte ironikusnak is tekinthető, hogy az ezrek életét kiontó mészáros az emberi bűnök láttán mennyire sértve és felháborodva érezte magát. A téboly azonban kihasználta a dühöt, sőt szította is és egyre-egyre feljebb és feljebb tornázta magát a mágus tudatában. Hisz volt egy valami, ami közös volt bennük, mégpedig a gyűlölet. A nekromanta gyűlölte a bűnt,- mármint amit Ő bűnnek tartott,- a téboly pedig gyűlölt mindent és mindenkit. Ajándék igen jól érezte magát, nem vette észre a körülötte tolongó negatív dolgokat. Számára minden új volt. A házak, az emberek, a ruhák, a füst, a hajók, a sirályok, a kirakatok, a cégérek, az utcák, a tengeri levegő, egyszóval minden. Teljesen belemerült a számára ismeretlen világba. Megcsodált mindent, legyen az akár jó akár rossz. A koldusokat épp olyan érdeklődéssel méregette, mint a pékséget vagy a zöldségest, vagy éppen a kifutni készülő hajókat. A gyermek túl ártatlan volt és túl keveset látott még a világból, hogy féljen, vagy hogy gyűlöljön. Ajándék nem akarta megítélni a világot, csupán megismerni azt.
A déli harangszó már a város egy előkelő negyedében, a vásárló negyedben érte őket. Bár a kikötőben is voltak üzletek, de azok általában csak olcsóbb, egyszerűbb portékákat, élelmiszereket, szolgáltatásokat kínáltak. Itt azonban minden volt, ami szem szájnak ingere. Gyönyörűen megépített, díszes éttermek, cukrászdák, szállodák, vendéglők egész hada kapott helyet a negyed területén. Az utca egyik oldalán épp egy szabó rakta ki újonnan elkészített ruhadarabjait a kirakatba, míg a másikon egy könyvesbolt kínálta tárgyait megvételre. Polgárok, tehetős külföldi utazók és nemes urak meg hölgyek közlekedtek az utcákon, bámulva a kirakatok kincseit. Ajándék nem győzte kapkodni a fejét a sok érdekes holmi és épület láttán. Természetesen be sem állt a szája és folyton nyaggatta bácsikáját, aki éppen nem volt ugyan a legjobb hangulatában, de készséggel válaszolt a lány minden kérdésére. Mikor megéheztek, a nekromanta elvitte a kislányt egy elegáns étterembe. Ő könnyen megtehette ezt, hiszen nem okozott semmilyen problémát neki átvarázsolni néhány kődarabkát értékes aranyérmévé. Persze nem maradt az örökké aranyérme, de úgy három-négy hétig, de ha a mágus azt akarta akkor tovább is. Attól függött a dolog, hogy mennyi energiát akart beleölni. Kicsit furcsának tűnhettek az asztalnál, Góliát a hatalmas, marcona testével egy falatot nem evett a csirkéből, amit rendeltek, míg a kislány örömmel falta a jól megsütött, fűszerezett húst. Hát igen, a nekromanta nem igazán tudott ilyen étkeket készíteni a kamráiban. Igaz nem is jutott nagyon eszébe soha. A varázsló is evett és jól esett neki. Idejét sem tudta már mikor fogyasztott ilyen emberi ételt. Megszokta már, hogy varázslattal állít elő ételt magának, az meg nem szokott éppenséggel ilyen minőségű lenni. Igaz akár lehetett is volna, csak épp szükségét nem érezte soha a mágus. Ahogy ott ültek az étteremben és ettek, a nekromantában ismét leszorult a harag és a düh, ahogy a kislányt figyelte. Olyat érzett ott, amit már időtlen idők óta nem, valamilyen furcsa idill lengte körül, amit maga sem értett. A téboly teljesen elhallgatott. Tisztának érezte magát a nekromanta, tisztának, olyannak amilyennek már évszázadok óta nem. Merengve nézte ahogy evett a kislány, a múlton merengett. Nem gondolt a bűnre, csak a szépre akart emlékezni, amiből túl kevés jutott neki az életben. Szinte semmi. Akkor ott, igazán embernek érezte magát.
Kiabálások rázták fel tűnődéséből a mágust. Az utcán kiabáltak, egy tömegnyi ember vonult végig rajta, az őrök egy koldus nőt vonszoltak magukkal a város központi tere felé. Szidták a nőt és többen ütötték, köpdösték is, a macskaköveken vonszolták végig, úgy hogy véresre dörzsölődött a nő háta és lába. A szerencsétlen hangosan sírt és könyörgött, hogy eresszék el. A gyermekeiről és az éhezésről beszélt valamit, meg hogy már megbánta és csak a lányai miatt tette, mert nem bírta már tovább nézni, hogy szenvednek az éhségtől. Azonban szavai nem hatottak meg senkit. A nekromanta szíve ezek láttán azonnal hevesebben kezdett verni. A tisztaság amit korábban érzett teljesen elpárolgott elméjéből és azt a téboly rosszindulatú, suttogása váltotta fel. Érezte, hogy a tömeg után kell mennie, hogy lássa mi fog történni. Felállt az asztaltól és megmondta Ajándéknak, hogy maradjon az étteremben Góliáttal, amíg Ő vissza nem jön. Aztán elviharzott, ki az ajtón, egyenesen a tömegbe. Míg korábban a szép emlékek töltötték meg gondolatait, most épp ellenkezőleg történt a dolog. Halál, kín és szenvedés tört felszínre lelke mélyéből, olyan gyötrelmek amiket Ő okozott és olyanok, amiket Ő látott megesni. Ott a tömegben azonban, mégsem érezte azt, hogy Ő lenne a leggonoszabb és a legbűnösebb. Az emberek, akik körülvették, ugyanolyan bűnösnek tetszettek számára, mint Ő maga. A puszta ember lét, amelyre mindig is vágyott, a téboly nélküli létezés lényegében ott hömpölygött körülötte. Az emberek akik körülvették nem voltak őrültek, nem emésztette lelküket és elméjüket a téboly. Mégis bűnösek és gonoszak voltak. Hisz Ő tudta mi van készülőben. Ha nem tudta volna, vagy csak sejtette volna, nem hagyta volna magára a lányt. De Ő tudta és látni akarta. Vagy talán nem is Ő akarta látni, hanem a benne lakozó belső gonosz, aki így akart újra erőt venni a nekromantán. Nem lehet biztosan tudni, mert Ő sem tudta biztosan. Hisz értő lesz az ember a sötétségből a fénybe érve, de aki az árnyak között nő fel, megszokja a sötétséget. Ez járt csupán a fejében, amolyan halovány magyarázatként a bűnre.
Amíg Ő befurakodott a tömegbe, addig Ajándék aki bár parancsot kapott, hogy maradjon a helyén, nem tudott várni és utána indult a bácsikájának, hisz annyira vonzotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet az a nagy csődület az utcán. Az volt élete addigi legnagyobb kalandja, a város annyi újdonsággal és érdekességgel szolgált neki minden percével, így hát nem tudta leküzdeni az érdeklődését. Góliát is megindult a kislánnyal, nem hagyhatta egyedül, azonban meg sem állíthatta, hiszen csak arra volt hivatva, hogy megvédje a lányt. Góliát jól el is végezte feladatát, magához szorította Ajándékot, így óvva meg őt attól, hogy elsodorja a tömeg és eltűnjön benne. Viszont mindezek ellenére sem sikerült valamelyest közel maradniuk a varázslóhoz, mivel a sokaság egyre csak hömpölygött és hömpölygött, ők pedig nem tudtak tenni benne mást, mint követni az emberek útját és elveszni közöttük. Pár perc menetelés után, már fogalmuk sem volt, hogy merre vannak.
A tömeg hamarosan bevonult a város hatalmas méretű főterére, ami egy kör alakot formázott. Egyik részén egy székesegyház magasodott a hangyányi emberek fölé, másik részén a parlament épülete nyújtott impozáns látványt az arra látogatóknak. De volt itt sok minden más is, úgy mint a központi bank, az állami hotel és a legfontosabb nagykövetségek épületei. A tér közepén egy márványból készült lovasszobor kapott helyet, amit a város és a királyság alapítójának tiszteletére állítottak. Ezenkívül sok fa, virág és egyéb szobrok, emlékművek, szökőkutak díszítették a főteret. Talán a legdicsőbb helye volt ez a létező emberiségnek, hisz a világ egyik legerősebb királyságának ünnepi publikuma volt. Itt futottak össze a kontinenst és az országot átszelő főutak, itt voltak a legfontosabb állami intézetek és szépsége miatt ide mindenképpen ellátogatott a külföldi látogató, de még a helyi lakosok kedvenc helye is ez volt. Persze már akit beengedtek ide, hisz a rongyos csavargókat a terület közelébe sem engedte a városőrség.
A központi szobor egy lépcsőzetes emelvény tetején állt, így mindenhonnan jól lehetett látni a térről, mivel jóval az emberek fölé magasodott már pusztán az emelvény is. Az emelvény tetején, a szobor előtt volt egy nagyobbfajta, üres rész, ide hurcolták fel a nőt, végigvonszolva azt a lépcsőfokokon. A nő már nem könyörgött, nem esdekelt bocsánatért, csak vergődött az őrök szorító karjai között. Hamarosan átfurakodta magát a tömegen még néhány őr, akik egy véres fatönköt cipeltek és egy fekete ruhás, megtermett alak egy bárddal a kezében. A fatönköt felcipelték a nőhöz, aki továbbra is próbált kiszabadulni sikertelenül. Amikor az őrök megunták már a mozgolódását, az egyik jókora pofont adott az asszonynak, aki földre roskadt az ütéstől. A tömeg zúgolódott, azonban nem a nő bántalmazásától, hanem mert már várták az ítéletet, habár még nem is tudták magát a vétket. Egy újonnan jött őr egy papírtekercset tartott a kezében, melyet kibontott és szövegét a tömeg felé fordulva kiabálva olvasni kezdte.
- Most a bíróság üzenetét olvasom fel Önöknek, ami így hangzik: Ez a nő, tegnap este kenyeret lopott egy ötödik kerületi pékségből.- a tömeg fújjongott és trágárságokat kiabált az asszony felé.- Ezért a károsult pékmester feljelentette és elfogatta, amit követően a bíróság a lopásért kiszabható legnagyobb büntetést rótta a bűnözőre. Az ítélet: csonkítás, a kezek levágása.- A tömeg állatias módon ujjongásba, éljenzésbe tört ki és sürgette az ítélet végrehajtását. Kevesen maradtak némák vagy fejezték ki nem tetszésüket. A papok is kinn álltak a székesegyház bejárata előtt és onnan figyelték az eseményeket. Több politikus is kihajolva bámulta az eseményeket a parlament ablakából, míg egyes képviselők a parlament lépcsőjéről figyeltek. Senki nem lépett közbe, pedig lett volna, aki megtehette volna.- A bíróság célja a példastatuálás!- folytatta az őr.- Senki sem szegheti meg a törvényt büntetlenül, mindenkinek ezzel a keménységgel és szigorral kell szembenéznie, aki megszegi királyságunk szabályait. Véget fogunk vetni a királyságon belül elharapódzó bűnözésnek. Királyságunk szent, Istentől és a parlamenttől való, az uralkodó által elfogadott törvényei biztosítják számunkra a hatalmat, hogy ítélkezzünk és hogy minden eszközzel fenntartsuk a rendet, mely létünk, túlélésünk záloga évezredek óta. Ez a nő istentelen tettével megszegte a törvényeinket, melyekért igazságosan és jogosan bűnhődni fog. Hiszen számunkra a magántulajdon szentsége megkérdőjelezhetetlen és ki fogunk állni érte mindig a legkeményebben, hogy senki törvény által előírt jogai ne szenvedjenek csorbát. Az isteni igazság és a nép jó lelkiismerete vezetett minket utunkon, mikor minden körülményt mérlegelve meghoztuk felelős döntésünket. Éljen Azúria, éljen az uralkodó.- Az utolsó mondat után a felolvasó őr elrakta a tekercset, majd a kezében bárddal álldogáló végrehajtóhoz fordult.
A nő, miután meghallotta az ítéletet ismét zokogásban és rángatózásban tört ki. Szabadulni akart mindenképpen. Rugdosta, harapta az őröket, akik azonban erősen visszaütöttek neki többször is, míg a nő félájultan el nem terült a földön. Megköpdösték aztán és többször belé is rúgtak, mire szerencsétlen magzati pózba gömbölyödve feküdt a márványköveken. A beszéd végére azonban felrángatták és összekötözték a kezeit, aztán a középre állított tuskóra helyezték. A tömeg elégedetten bámulta a jelenetet, miközben szitkok sorával illették a nőt, aki sírva, félelemmel és undorral megtelt szívvel bámult vissza rájuk.
A tömegben azonban ott volt Ő, aki ismerte már ezt a jelenetet. Tisztán hasított az elméjébe, hogy átélt már életében ehhez hasonlót. Akkor, azon a napon, mikor a téboly megszületett benne, akkor is ily embernek nevezett állatok között állt és figyelte miként kínozzák, majd ölik meg a bűnöst, kinek minden bűne az volt, hogy szegény volt. A gyűlölet szíve legmélyéről lángolt fel a emberek ellen, és bár legfőbb vágya az volt, hogy megtartsa azt ami emberré teszi őt lénye sötét oldalával szemben, de ott a téren, látva a többiek gonoszságát, már nem akart küzdeni a sötétség ellen. Az Ő emberek iránti megvetése, gyűlölete és a benne lakó téboly minden iránti eszeveszett haragja találkozott azokban a percekben. Találkozásuk eredménye a teljes egyetértés és összeolvadás lett. Végre találtak valamit, amit együtt gyűlölhetnek, nem nyomta el az egyik a másikat. Sem a téboly Őt, sem Ő a tébolyt. Ha kint ellep mindent a sötétség, Ő nem fog fáklyafény lenni. Inkább megmutatja az igazi, éjfekete sötétséget. Ezt gondolta és meg is tette.
Még nem hajtották végre a nőn az ítéletet, mikor a nekromanta halk mormolásba kezdett, senki nem figyelt rá, senkit nem érdekelt egy holdkóros, aki magában motyog valamit. Mindenki az ítéletvégrehajtást figyelte. Ő benyúlt a talárja alá, ahonnan kivette a zafírköves varázslóbotját, ami erős zöld fényben izzott a mágus kezében. A zöld izzás hamarosan körbefolyta nem csak a botot, hanem a nekromanta teljes testét is és rohamosan mintha füstté alakult volna, melyből zöld lángok csaptak elő. Erre már persze egész sokan felfigyeltek, de nem tudták mire vélni a dolgot, igaz a biztonság kedvéért azért többen elmentek a közeléből, mármint furakodtak egy másik helyre a tömegben. Volt aki felsikoltott, volt aki megdöbbenve bámulta a furcsa látványt és volt, aki őrökért kiáltott. Azonban már nem volt sok idejük hátra, bármit is cselekedni. A hóhér már emelte a bárdot, mikor a zöld lángok elszabadultak.
Először hatalmas, zöldes fényár borította be a teret, mely a nekromantából lövellt a magasba. Aztán a lángok, mint a futótűz, úgy indultak útjuknak. Akihez hozzáértek azt pillanatok alatt beborították és elemésztették, szénné égett húst és kimart csontokat hagyva hátra, majd átnyúltak a legközelebb állóhoz és ott folytatták tovább a zabálást. Telhetetlenül és megállíthatatlanul terjedtek emberről emberre, hulláról hullára. A sikító, üvöltöző embertömeg nem tudott elfutni. Sorra fellökték és agyontaposták egymást a rémülttől pánikrohamot kapó emberek, de bárhogy tolakodtak, bárhogy erőszakoskodtak, bármennyi társukat is nyomták agyon, nem menekülhettek. A halál zöld tüze szénné égetett mindenkit, aki az útjába került. Nem kímélt sem nőt, sem gyereket, sem papot, sem politikust, senkit. Esélyük sem volt.
Olyan öt percig tartott a lángok pusztítása és a végére, csupán ketten maradtak élve a téren, a nekromanta és a nő, akit csonkításra ítéltek. Minden más, még a fák is, teljesen elégtek. Nyugtalanító csend telepedett a helyre. A halál csendje. A nekromanta sorra lépdelte át az élettelen testeket, miközben a nő irányába tartott. Az azonban akármennyire is rettegett a félelmében és meg volt döbbenve az eseményektől, melyeket igazán még csak felfogni sem tudott, annyi lélekjelenléttel és józan ésszel még rendelkezett, hogy ne várja meg a felé közelgő alakot. Nem értette miért maradt életben és mások körülötte miért nem, csak azt tudta, hogy nem most akar meghalni, így futásnak eredt le a szobor talpazatáról, ki a térről, meg-meg bukva néha néhány holttestben. Ezt látva a varázsló nem követte, megállt és csak nézte. Új varázsigébe kezdett bele, ami sokkal pusztítóbb volt, mint az előző. El akarta pusztítani az egész várost, végleg letörölni a föld színéről. Azonban egy halk nyöszörgés kizökkentette a mágust. Az egész olyan volt, mintha csak egy lágy szellő fújta volna hozzá a hangot, valami távoli helyről. Aztán megismétlődött a dolog. A nyöszörgés a térre bevezető egyik utcából jött. Normális körülmények között biztosan nem hallotta volna meg senki ezt a halk és távoli hangot. De a holtak csendje lepte be a főteret és környékét. Nem volt minek hangot adnia. A nekromanta megindult a hang irányába. Nem egészen értette a dolgot, hisz senki nem élhette túl a lángokat, csak egy nagyon erős varázspajzs lett volna alkalmas arra, hogy kivédje. De Azúrban, nem voltak jellemzőek a mágusok, hát még az erős mágusok. Mindenesetre, ha lett is volna néhány, természetesen azok sem nyerték volna el a nekromanta könyörületét. Bár az őrület elhomályosította elméjét, de ennek ellenére is eszébe jutott egy lehetséges válasz. Azonban nem akart foglalkozni a gondolattal, ami egész hirtelen tört rá és annyira fájdalmas volt számára, hogy még az őrületet is háttérbe szorította. Olyasmi történt a nekromantával, ami már teljesen feledésbe merült emlékei között. Rátört a félelem. Egyetlen egy valaki élhette csak túl a varázslatot, mégpedig Ajándék, akire Ő maga rakott védővarázsigét. Annyira átjárta a nyugtalanság és a félelem, hogy az őrület bármennyire is tolakodott az elméjében, hogy újra irányíthasson, nem volt képes megtörni a mágus akaratát és félelmét egyszerre. Bár külön-külön a kettőt már könnyen megtörte volna, sőt akár együtt a kettőt is, azonban a félelem ami átjárta Őt, az nem az önző önös félelemből eredett, melyben önmagát és javait félti az ember, hanem a félelemből, mely abból táplálkozott, hogy elvesztheti az egyetlen élőlényt, akit képes volt szeretni, akit éveken át nevelgetett és óvott. A mágus elméjében átnézte a fenntartott varázslatainak listáját, Góliát varázskötelékét kereste és a lány védőpajzsát. A Góliátot az Ő akaratával összekötő mágikus fonalat és a külön Góliátra kibocsájtott illúzió fonalát nem találta. Ez egyet jelentett azzal, hogy Góliát meghalt, most már végleg. A lány védőpajzsát nagyon halványan tudta csak érzékelni, ez azonban nem jelentett semmit, hisz annyira gyenge volt az érzékelhetősége, hogy az akár a varázslat mágikus visszajelzése is lehetett csupán, melyet azután szokott kibocsájtani, hogy lejárt az élettartama, vagy megsemmisült. A nekromantának éreznie kellett volna, mikor véget értek ezek a varázsigék. Azonban nem érezte. Tehát azokban a percekben kellett megszűnniük, melyekben a téboly átvette az irányítást felette. A nekromantában a gyanú bizonyossággá érett. Biztos volt benne, hogy megölte a lányt és a pillanatban mikor ez tudatosult benne, merengve állt meg. Lelkét átjárta az üresség és a fájdalom. Nem csak a lányért, de a gyűlölt emberek sokaságáért is. Túl gyenge volt ellenállni, túl bűnös volt Ő maga is, hogy legyőzhesse a tébolyt, a tébolyt amely minden pillanatban lesben állt, hogy lecsapjon minden egyes gyengeségére, minden egyes negatív érzelmére.
Éles sikoly rázta fel merengéséből. Ugyanonnan jött, ahonnan a nyöszörgés korábban. Bár Ő nem reménykedett már és mintha csak üres porhüvely lett volna teste, de megindult a hang irányába. Rezignáltan, gondolatok nélkül, újból az őrület vizenyős mocsarába félig belesüppedve menetelt. Ő volt az ember, akinek nem volt vesztenivalója, akinek nem számított már, hogy elutasítja-e azt amivé vált, amiket tett, amiket tenni fog. Évszázadok harcai a jó és a rossz között, közte és a téboly között, jelentéktelenné váltak. Elindult az elfogadás útján, ott, a szénné égett holtestek tengerében megértette, hogy minden harc felesleges volt. Ő választotta a sorsát, akkor amikor azzal a halálos, fertőző betegséggel, a később endokának elnevezett kórral, megfertőzte Nerúr város lakóit. Isten akart lenni, Ő akart ítélkezni élet és halál felett. Akkor, ott a piactéren minden embert undorítónak és bűnösnek látott. Azt hitte ítélkezhet felettük. Azok is ugyanolyanok voltak, mint az itteni tömeg, vérre éhesek és könyörtelenek. De benne se volt könyörület, hogy megbocsátson, sem, hogy megértsen. Akkor elpusztította Nerúrt és most halálba küldött ezernél is több azúri embert, Nerúrban a szabad akaratából cselekedett, most is onnan, hisz nem próbált meg ellenállni a mételynek mely évszázadok óta emésztette lelkét és elméjét, nem állt ellen az őrületnek. Befogadta, be kellett fogadnia önnön alkotását. Igen, mert tudta jól, Ő alkotta a tébolyt. Mikor létrehozta, naivan azt hitte, hogy tudja kontrollálni, az ellenszer majd meggátolja. Maga az endoka volt a téboly, csak míg azok, akik nem tudtak tenni a kór ellen semmit, napok alatt iszonyatos kínok között elhunytak, addig akik mágiával vagy gyógyszerekkel próbáltak szembeszállni vele, azokat a betegség őrültté tette, pusztító fenevadakká. Ő azt hitte le tudja küzdeni, sőt azt hitte, hogy le is küzdötte már. Azt hitte, hogy az őrület a bűntudata, de nem. Nem a bűntudat őrjítette meg, az csak hű kísérőtársként követte Őt az életben. Komor emlékekként, rémálmokként, újra és újra lejátszódó víziókként, melyekkel szemben elfogadni az őrületet, szinte a megváltással ért fel. Azonban az ébredés mindig súlyosabb volt, mint a téboly álomvilága, ami bár sötétebb volt az éjszakánál is, de mégis a megnyugvást jelentette a lelkiismerete haragos viharaival szemben. Ő valójában ősi bűne elől futott, mindig elfutott. A téboly tolakodása, erőszakossága és uralkodni akarása az elméjében nem volt más, mint az ellenállhatatlan vágy a feledés irányába, oda ahol már nem érhették őt el a lelkiismeret hullámai. De volt, hogy ott is elérték és felkavarták jól kiépített odúját az öntudatlanság nyálkás mocsarában, kiforgatták, kidobták onnan. Ilyen volt, mikor találkozott a szerzetesekkel és ilyen volt, mikor találkozott a haldokló asszonnyal, majd a gyermekkel. A gyermekkel, aki folyton éberen tartotta felejteni, menekülni vágyó öntudatát. Csak a gyermek miatt volt éber, csak a gyermek miatt küzdött, csak az ártatlanság, a belső tisztaság tudott neki utat mutatni, csak az tudta rávenni, hogy hordja saját keresztjét, hogy vállalja bűnét, nem is az emberek előtt, de az Isten előtt mindenképp. Mire mindent végiggondolt elérte a hang forrását, és valamelyest kitisztult az elméje. A hang gazdája egy a főtérre bevezető úton feküdt.
Ajándék volt az, szinte teljesen szétroncsolódott testtel. Szemei kiégtek, ahogy a haja is eltűnt, testének több pontja szénné volt égve, bőr nem borította a testét, a szétégett hús szaga lengte körül. Sikoltozott, iszonyatos fájdalmakat kellett átélnie. Az, hogy életben maradt egyedül csak a mágikus pajzsnak köszönhető, mely a nekromanta várakozásaival ellentétben mégsem semmisült meg, csak vészesen meggyengült. A halál lángjaival szemben persze nem lehetett elég erős védőmágiát használni. A lányt csak és kizárólag a mágia tartotta még életben, semmi más, ugyanis a mágikus pajzs funkciója nem csak az volt, hogy megóvja azt akire rakták, hanem hogy táplálja és minden áron tartsa életben annak esetlegesen megsérült testét. Sovány vigasz volt a nekromanta számára, de a pajzs kiválóan működött, hisz még a legpokolibb igékkel szemben is megmaradt. A varázsló jól tudta, hogy akár a legbonyolultabb varázslatokkal sem fog tudni segíteni a gyermeken. A halál lángjai által okozott sebek ugyanis begyógyíthatatlanok.
Egy éles áldozó tört húzott elő a talárja alól és készen állt, hogy véget vessen a gyermek szenvedéseinek. Azonban amikor felemelte a kezét, hogy átmetssze lány torkát, egyszerűen lebénult. Nem tudta megtenni. Feltörtek belőle ez emlékek, az a rengeteg szép emlék melyet a kislánnyal töltött, akit úgy szeretett, mint a saját gyermekét, akit felnevelt, megtanított járni, beszélni, számolni, írni. Akivel oly sok időt töltött, aki oly sok erőt adott neki a küzdelemben. Nem volt képes rá, de valami másra azonban igen. Eszébe jutott egy ősi rituálé, melyet az egyik poros könyvében olvasott még nekromanta tanulmányainak kezdetén. Soha nem használta és mást sem látta soha használni a varázsigét, így nem is tudhatta, hogy vajon működik-e, de meg akarta próbálni. Elrakta a tört majd felemelte a gyermek testét és egy tiszta útszakaszhoz sétált vele, ahol nem feküdtek hullák és nem volt vér sem. Ott lerakta a földre és elővett a talárja alól egy üveget, melyben vér volt. Azzal a vérrel egy nagy pentagramot rajzolt fel az útra, melyet rovásokkal írt tele és két belső kört is rajzolt hozzá. A két kör közvetlen egymás mellett helyezkedett el. Az egyik körben a lány haldokló teste feküdt, a másikban a nekromanta állt. Ő lehúzta a bal oldali kesztyűjét és nézte a nevet, mely bele volt vésve a kezébe. Aztán a másik kezével ismét előhúzta a tőrt.
- Bocsáss meg Ajándék, de ennyi amit én most megtehetek érted és nem több.- mondta Ő és átszúrta tőrével a bal tenyerét, keresztül a belevésett Gotlib szót, pont a közepén.
Vér spriccelt szét a sebből és folyt a lányra, majd a nekromanta elkántált néhány szót és a varázslat működésbe lépett. A vérrel felrajzolt alakzat felizzott, ahogy a varázsló ömlő vére is. Vöröses fénnyel töltötte meg a mágia az utcát. Percekig tartott a vöröses fényáradat, míg szépen lassan el nem kezdett visszahúzódni a pentagram belsejébe. Ott azonban már nem egy haldokló, széjjel égett lányka teste feküdt, hanem egy teljesen egészséges, ép testecske. A lány álomban feküdve terült el a talajba égett jelben. A nekromanta is ott volt a földön. Mozdulatlanul, mosollyal az arcán terült el a köveken. Halott volt. A varázslattal feláldozta életét a gyermekért. A gyermekért, aki értelmet adott neki küzdeni és értelmet adott neki meghalni is.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.