A sötét színház

Nem volt kikövezve az út, amin át eddig eljöttünk,
És egyetlen ember sincs, aki itt állna mögöttünk.
Ne aggódj, ha eddig kibírtuk, most is ki fogjuk bírni,

Ha már kihívtuk a sorsot, nekünk kell vele megvívni.

Minden álom, minden vágy abban az üres kastélyban vár,
Elég hinned bennem és legyőzzük a kétségek hadát.
Én hiszek benned és nem félek, pont úgy, ahogy eddig sem,

Pedig mély volt mindig a sötétség és csontig maró a hideg.

Bár most éhes varjak krákogása kísérti lelkünket,
A falakon belül csak a hold fényének fagya lüktet.
Nagy levegőt vegyél, mikor kezemet ráteszem a kilincsre,
És azonnal futni kezdj, mert odabent nem várnak kincsek.

Bús félhomályban, vastag porhalomban alszanak a régi bútorok,
A falakon festmények lógnak, könyvekkel vannak teli a polcsorok.
A recsegő deszkákon drága, keleti szőnyegek porban pihennek,

Egy útvesztő a kastély és múltunk sok darabja köszön vissza benne.

Acélozd meg a szívedet és benne az akaratot,

Egy út van csak a célig és ha eltéveszted én meghalok.

Hang el ne hagyja szádat, egyetlen lépést se tévessz,
Hát eljött az idő végre, hogy az otthonomba léphess.

*

Futottunk, ahogy csak bírtunk, hosszú szobák sorain át,
Én elől, Ő mögöttem. Ügyeltünk, hogy ne ejtsünk hibát.
Lépteink alatt a por felszállt és megragadt a ruhán,
A piszkos ablakokon szürkén sütött be a holdsugár.

Sikolyok és ordítások visszhangzottak a falakról,
Egy idő után már vértől volt sikamlós a korhadó padló.
Mi csak rohantunk, nem néztünk hátra egy másodpercre sem,
Termek százain vágtunk keresztül és értünk egyre mélyebbre.

A gyér fényben árnyalakok baljós sziluettje tűnt fel,
A szemük parázslott, valami furcsa, démoni tűzzel.
Emlékek lehettek egykor vagy bűnöknek torz szörnyei,
Friss húsra voltak éhesek és mi pont ott voltunk nekik.

Rohantunk, ahogy csak bírtunk, az életünkért kellett szaladni,
Karok nyúltak ki a sötétből és a földre akartak rántani.
Rothadó hús szaga terjengett az egyre szűkülő folyosók között,
Olyanok voltunk akkor, mint két őrült, akiket a sorsuk üldözött.

Majd a mindent megülő homály egy csarnokban ért véget,
Átjárta a holdfény és oszlopok fehér sora védte.
A csarnok alja szép medence volt, teljesen feltöltve vérrel,
Közepén ott csillogott egy új élet reményének fáklyafénye.

Ezernyi sikoly fájdalma vergődött a hatalmas csarnokban,
A labirintus szíve szinte dobogott, vörös fénybe vonva.
Belemásztunk a vérbe, derékig ért, és a fényig mentünk el,
Aztán csend lett, és az árnyak a medence széléhez kövültek.

Akkor hátra néztem és majd belehaltam abba, amit láttam,
Mert nem volt mögöttem semmi, csak a vér, a homály és az árnyak.
Nem volt ott mellettem, csak a fagyos levegő nyomta a vállam,
Eljött velem és én elvesztettem Őt a téboly sötét színházában.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.