Gödör

A gödrünk szélén csendben ülnek meg az aljas árnyak,
Az alján pedig lassan rothadó holttestek várnak.
A szürke csontok a földből hegyesen kiállnak,
A nyirkos rögök mindegyike vörös vértől lázas.

A kövek jéghideg sírfedőként borulnak a földre,
Alóluk férgek hada mászik ki a felszíni ködbe.
A levegő fagyos, fáj mikor leér a tüdőbe,
Bár elfelejteném, miként hasít a fagynak éles tőre.

Pedig felejteni a gödör mélyén nem olyan nehéz,
Te is itt voltál egykor, mégis por és hamu lettél.
Vagy tévedek és én lettem semmivé a sötétségben?
Ha igen, hát keresel-e úgy, mint ahogy én kereslek téged?

Vérben, mocsokban, bogarak tömegén át az éjben,
Mélyebbre is süllyednék, mert mindent megtennék érted.
Az, hogy nem vagy már itt, az egyetlen dolog amitől féltem,
És ha jobban féltem volna, talán te is féltél volna értem.

Most a kemény földből kiálló csontok tűhegyén térdelek,
Az eget nézem, az eget kérdem, hogy van-e menhelye.
És nincsen válasz, nincsen jel, mert minden a homályba vész,
A felhőktől fekete égbolt alatt én tovább mégsem haladnék.

Mert ez a mi gödrünk, a sírunk, két kezünkkel vájtuk ki,
Szűk, de mégis elvesztünk benne, múltunktól múltunkig.
Meghalok vagy megtalállak, meghalsz vagy megtalálsz,
Sötét verem az élet és a szélén megül a halál.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.